Meg is hoztam az új részt bakukyun kérésére, remélem tetszik ^^ <3

Nem is tudnám megfogalmazni, hogy mikor volt utoljára mosoly az arcomon. Már egészen kicsi korom óta nem éreztem a boldogságot, csak üresség és gyötrelem maradt hátra. Sokszor kívántam, hogy bárcsak inkább ignorálnának a szüleim, még az is milliószor jobb lett volna, mint amit tettek velem. Az anyám csupán lelkileg cincált darabokra; túl magas elvárásai voltak felém, amiket lehetetlenség lett volna teljesíteni, ezt pedig ő is nagyon jól tudta, mégis csak mosolyogva nézte, ahogy sorra bukom el a megpróbáltatásait. Az apám és az idősebb fivérem viszont más tészta voltak, ők testileg is bántalmaztak; szíjjal csapdostak, öklüket dolgozták meg rajta, rúgásokat gyakoroltak és beállítottak a vesszőfogó szalma elé, bekötött szemmel, hogy gyakorolják a célzást- jobb esetben nem találtak el, rosszabb esetben viszont pár bekötözött testrésszel végeztem.

Gyűlöltem minden napot, melyet megéltem. Éjjeleket zokogtam át, megváltásért könyörögve. Senkivel nem beszéltem Liyue utcáin belül, mindenkit elüldöztem magam mellől, aki csak megközelített. Nem tudtam elhinni, hogy létezhet olyan ember, aki kedves, szelíd és nem használ ki, nem bánt sehogy sem. Így hát aki barátkozni akart, azt is elzavartam. Féltem az emberektől. Hogy ne tettem volna, hisz a "családomtól" csak kegyetlen erőszakot tapasztaltam, mást nem. Nekem nem adatott meg, hogy egy viharos estén bebújjak a szüleim ágyába, anyám óvó karjaiba, melyek szorosan tartanak közel kellemes hőt árasztó testéhez, miközben lágyan cirógatja a hajam, s mosolyogva suttog a fülembe egy esti mesét, hogy elterelje a gondolataim, s elaludjak mellkasának bújva. Ahogy az sem, hogy kacarászva szedjünk virágot az apámmal egy réten, hogy hazavigyük anyunak, aki mosolyogva beleszippant a virágok közé, s mosolyogva ölel magához minket, köszönömöt mormolva. De még a bátyám szobájába sem nyithattam be, ha a többi gyerek piszkált, amit meghallva azonnal felpattan, hogy móresre tanítsa a pimasz kölyköket, ezzel megvédve a kishúgát. Csak tudnám mivel érdemeltem ezt ki.

De aztán bejött a képbe Ő. Az idegen férfi, aki megmentett. Ekkorra már megkaptam a cryo erőt az istenektől, amiért hálás voltam, mert legalább egy kicsit jobban meg tudtam védeni magam. De a sebek így gyarapodtak, ahogy a fagyási sérüléseim is, amíg nem tudtam uralni teljesen. Tizenckilenc éves voltam, de még otthon éltem. Legalább a testvérem már nem élt velünk, de apám csak bekeményített emiatt. Egy dombon ültem, szipogtam, s a könnyeim szép lassan potyogtak lefelé államról. Ismét csupa kötés volt a testem, de már nem érdekelt. Semmi nem érdekelt már.

- Hölgyem..?- hallottam egy mély hangot. Ahogy hátra fordultam, megpillantottam egy fiatalnak tűnő férfit, elegáns ruhában, hátul hosszú hajjal, melyet egy lófarokba kötött. A naplementében csodálatosan nézett ki, ahogy a narancsos sugarak bőrére vetültek. Mintha csak egy utolsó csókot lehelt volna a Nap orcájára.

- Igen?- húztam jobban össze magam.

- Valószínűleg nem az én dolgom, de megkérdezhetem, mi történt önnel?- lépett közelebb, mire csak összeszorítottam a szemeim, s ismét előre fordultam.

- Lényegtelen..- suttogtam.

- Nem úgy tűnik nekem. Kérem, tudok segíteni?- tette óvatosan vállamra kezét, amitől megugrottam ijedtemben.

- Kérem, öljön meg - néztem rá könyörögve, ahogy patakzottak könnyeim lefelé az arcomon.

- Tessék?- rökönyödött meg.

=====

- Ébresztő - hallottam egy kedves hangot magam mellől. Eltelt két év, s végül elköltöztem a családi házból, s dolgozni kezdtem, így megengedhettem magamnak egy házat, amit közösen használunk párommal. Zhongli azóta a nap óta mellettem állt. Ott volt, amikor eljöttem hazulról, megvédett a családommal szemben, s Hu Taonál éltem egy ideig, amíg talpra nem álltam. El sem hittem, hogy létezhet ilyen ember is e világon. Eleinte kételkedtem benne, de úgy éreztem, úgyis minden minegy, így jobban ártani csak nem fog. És legnagyobb meglepetésemre abszolút nem is bántott meg, egy rossz mozdulata sem volt felém.

- Hm..?- dörzsöltem meg a szemeim álmosan, majd mikor kinyitottam egy mosolygó, arany szempárral találtam szembe magam.- Jó reggelt..- bújtam hozzá ásítva, mire szorosan magához ölelt. Hiába voltak sebhelyeim a sok éves bántalmazásom nyomai végett, őt nem zavarta egyáltalán. Többször is bizonyította már, hogy szeretett a hegeimmel együtt is, amikor végig csókolta az összeset, s elmondta, mennyire csodaszép vagyok ezekkel együtt.

- Neked is jó reggelt, [Név] - nyomott puszit kócos tincseim közé, ami megmosolyogtatott. Jól esett boldognak lenni, noha eleinte ijesztő volt ez az érzés, hiszen sosem tapasztaltam. Teljesen új volt és bizonytalanságot keltett bennem.

- Ugye ma hétvége van? Nem akarok dolgozni menni - nyöszörögtem, mire halkan felkuncogott.

- Szombat van, ne aggódj. De azért jobb korán felkelni.

- Csak mert te a madarak csicsergésére mosolyogva ébredsz, én még szívesen alszok ebéd időig...- morogtam fel, de őt csak szórakoztatta a dolog. Jól tudta, mennyire nem vagyok korán kelő típus, mégis szeretett felébreszteni már reggel hét környékén. […]

Végül elküldtem őt egy kis pénzzel a piacra, hogy amíg én kicsikarom az álmot a szememből, amibe egy kis dorgálását bele is ment, így nagyjából egy órára egyedül lehettem. Ebből húsz perc arra ment el, hogy egyáltalán ki tudjak mászni a paplan alól, aztán tíz perc, hogy kimenjek a fürdőszobába fogat mosni. Egy kis arcomba lögybölt hidegvíz segített az ébredésben, így kicsit élettel telibben jöttem ki az ajtón. Gyorsan átvettem a pizsamám egy nadrágra és egy ingre, amit még tavaly kaptam barátomtól.

- [Név]!- hallottam meg Zhongli hangját, így azonnal a bejárati ajtóhoz siettem.

- Igen? Segítség kell?- nyitottam ki neki a faajtót, de azonnal nagyra nyíltak a szemeim. Zhongli egy hatalmas csokor virággal állt előttem, benne a kedvenc növényeimmel.- Zhongli...?- néztem rá értetlenül, mégis vörös arccal, szívem pedig kissé hevesebb tempóban kezdett dobogni a mellkasomban.

- Ma az évfordulója, hogy új életet kezdtél. Csak szerettem volna tudatni veled, hogy mennyire büszke vagyok rád, hogy meglépted ezt és tettél a jövőd érdekében.

- Te szent ég...- csillogtak könnyek a szemeimben, ahogy eluralkodtak rajtam az érzelmek. Ez a férfi megmentett, gondoskodott rólam és a jövőmről, majd egymásba szerettünk és közös életet kezdtünk. Ilyesmiről álmodni sem mertem soha. De beteljesült, s életem legszebb éveit élem mellette az oldalamon.- Nagyon szépen köszönöm, Szívem.- szipogtam mosolyogva, ahogy elvettem kezéből a csokrot, ő pedig egy puszit nyomott a homlokomra.

- Megérdemled, sok mindenen mentél keresztül és nagyon erős vagy. Mások tényleg feladták volna, de a te szemedben akkor is remény csillogott, amikor a halálod kérted tőlem.

- Butaság volt..- sütöttem le szemeim, de állam alá nyúlva megcirógatta bőröm.

- Lehet, de talpra álltál, ez a lényeg.

- Sokkal tartozom neked, hálás vagyok.- mosolyogtam rá halványan.- Miattad vagyok képes a boldogságra.

- Semmivel nem tartozol. Nem írtunk alá semmiféle egyezséget.- ejtett meg egy kedves mosolyt, mire felkuncogtam.