Meg is hoztam nektek az új részt tpwk_girl kérésére, remélem tetszik ^^ <3

Szerettem volna végre megosztani valakivel az élményeimet, melyeket megtapasztaltam az évek alatt. Hiába szerettek elvileg az emberek, egyikük sem volt a barátom, nem beszélgethettem velük fontos témákról, nem hívhattam meg őket ebédre vagy piknikezni. Egyedül voltam évszázadok óta, és egyetlen feladatom az ártatlanok védelme volt. Még saját társaimmal sem tudtam szorosabb kapcsolatot kialakítani, ugyanis mind elfoglaltak voltak, esetleg alapvetően elutasították a közeledésem. Talán ez még rosszabb volt, mintha egy ember tette volna. Hisz nekünk össze kellett volna tartanunk, oda kellett volna figyelnünk egymásra, mintha csak egy szép család lennénk. De nem így volt. Aki akart társaságot magának, az megtalálta, de belőlem nem kértek semmit. Az erőm volt az egyetlen, amiért hozzám fordultak, de amint végeztem a rám kiszabott feladattal, ismét nem hallottam mást, csakis a fülsüketítő csendet. Szinte már csengett a fülem, olyan erővel nehezedett rám a hallgatás.

Talán az első barátomnak egy mókust mondhatnék. A hidegben élelmet adtam neki, melyet meghálált, és a következő évben már várt rám, a további évszakokban pedig néha követett, vagy csatlakozott hozzám a tűz mellé, esetleg velem együtt evett. Aranyosnak találtam, hogy hatalmas, fekete gomb szemei mindig felcsillantak, mikor rám nézett. De vele sem tudtam igazán elbeszélgetni. Én csacsogtam hozzá, és sokszor úgy is tettem, mintha válaszolt volna nekem. Kicsit talán szánalmasnak találtak volna egyesek, de nekem csak ő jutott. Olyannyira hiányoltam valakit magam mellől, hogy képes voltam vele is megelégedni. De aztán meghalt. Észre sem vettem, hány év telt el, annyira hozzászoktam. Hirtelen ezzel pedig ismételten magányosnak éreztem magam. Akartam, hogy valaki legyen velem. Akartam, hogy Ő újra velem legyen. De nem lehetett, ezt tisztán megbeszéltük közel ötszáz éve. Ekkor váltak el útjaink, ugyanis nem tudtuk összeegyeztetni az ő szükségleteit az enyémekkel, és a vége káosz volt. Ekkor még életvidámabb voltam, többet beszéltem és mindig mosolyogtam. Annak az énemnek már csupán az árnyékában élek. Nem hittem volna, hogy valaha is újra olyan lehetnék.

- Ez nem mehet így tovább, [Név]...- jelent meg előttem hirtelen egy éjjel Xiao, csak úgy a semmiből. Épp a lakásom ablakából néztem a csillagos eget, miközben halkan itattam az egereket. Reménykedtem abban, hogy ha kiengedem, kisírom a bánatom, el fogok tudni aludni. Eddig bevált.

- Xiao?- pislogtam nagyokat, miközben megtöröltem az arcomat, hogy felitathassam a sós cseppeket róla.- Mit keresel te itt?

- Egy ideje már figyeltem azt, ahogyan élsz - szólalt meg, teljesen ignorálva a kérdésem.- Mi történt veled?

-  Ugyan mi történt volna?- mosolyodtam el fájdalmasan.- A szüleim meghaltak kétszázhetven éve, senkim sem maradt. Ganyu elfoglalt, ahogy a többiek is. Ahogyan te is...

- Úgyhogy elhatároztad, hogy egyedül várod a halálod?- vonta össze szemöldökeit, ahogy leült az ágyam szélére.- Már nem élvezed, igaz?

- Micsodát?

- Az életet. Az emberek segítését, Morax szolgálatát.

- Morax már ember, Xiao. Többé nem él isteni életet. Az embereket pedig még mindig szeretem. Jó látni, hogy épségben vannak, kellemes hallani, ahogyan megköszönik a segítségem. Az életet viszont valóban nem kedvelem többé. Igyekeztem, nagyon próbálkoztam, hogy ismételten jól érezzem magamat, de nem megy. Az egyetlen társaságom is nem olyan régen meghalt, és még az is csak egy mókus volt. Hogyan élvezhetnék én így bármit is?- tártam szét a karjaim, választ várva. Szemeim újonnan megteltek könnyekkel, ahogy a fiatalnak tűnő férfira néztem. Nem tudtam megmondani, mi ment végbe a fejében. Pontosabban lett volna tippem, de már nem voltam biztos abban, hogy igazam volna-e.

- Mitől lennél jobban?

Erre a kérdésre igazán nem számítottam. Azt hittem, hogy ecsetelni kezdi, miben tévedtem, mi az, amit rosszul teszek vagy csak szimplán otthagy, de nem így történt, így csak pár pillanatig sokkoltan néztem rá. De rátapintott a lényegre. Hisz én magam sem tudtam. Az hülyeség, ha csak azért élek, hogy legyen mellettem valaki, elvégre akkor nem magam miatt élnék. És nem is akárkit akarok magam mellé, még ha akkor úgy is éreztem, hogy bárkit elfogadnék. Jómagam még soha nem gondoltam bele abba, hogy mi is tenne engem boldoggá, ennyi évnyi szenvedés után. Mi lehetne az, aminek sikerülne elindítania a gyógyulási folyamatát megtépázott szívemnek, hogy az erőre kaphasson? Hosszú, hosszú másodpercekig nem válaszoltam neki. Gondolkodóba estem. Nyitottam volna ki a számat, hogy elmondjam "egy társ", de rájöttem ez csacskaság, így be is csuktam.

- Fogalmam sincs - adtam meg a legőszintébb választ.- Hiányoznak a szüleim, az öcsém, az állataim, a barátaim és te. De rajtad kívül mind halottak, és az sem biztos, hogy valójában téged akarlak, hogy te meg tudnál gyógyítani.

- Nos..- ezúttal ő maradt csendben, hogy átfontolhassa a válaszát.- Megkérhetsz rá.

- Mire?

- Hogy legyek melletted újra. Talán segít.

- És ha nem? Arról nem is beszélve, hogy nem áll szándékomban rád sózni magamat úgy, ha te csak azért tennéd, hogy ne a savanyú arcom nézd, akárhányszor megpillantasz.

- Mikor állítottam, hogy csak emiatt ajánlom fel?

- Te...?

- Nekem is hiányzol, [Név]..- sóhajtott fel.- Egy ideig boldog voltam, hogy megtettem, de aztán egyre többször jutottál az eszembe. Minden apró dologról. Ez pedig ráébresztett arra, hogy te voltál az a személy, aki a furcsaságai ellenére, újra elérte azt, hogy kötődjek. Te segítettél először abban, hogy ne fájjon annyira az átkom, és te voltál az, aki nem hagyta, hogy túlhajszoljam magam, így őrködtél felettem éjjelente, hogy ne tűnjek el harcolni.

- Szóval szeretnéd, hogy elölről kezdjük?

- Nem. Azt, hogy folytassuk.

- És mi lesz azzal, hogy elviekben mindig a nyakadon lógtam, folyamatosan az idegeidre mentem, nem volt egy perc nyugtod sem mellettem, és ennek tetejében még extrém féltékeny is voltam?

- Belátom, túlreagáltam, jó?- pillantott oldalra piros arccal, felszegett orral.- Akkor rémesnek tűnt, de ennyi idő távlatából nem volt vészes.

- Miért nem?- kérdeztem rá ártatlan tekintettel. Akartam, hogy kimondja.

- Mert szerettelek. Pontosabban most is.

- Xiao...- mosolyodtam el végül, ahogy pityeregni kezdtem.- Én is szeretlek. Még ha egy pukkancs vagy is, aki nem ért az érzelmeihez.

- Akkor mi újra..?

- Én örülnék neki - bólintottam szipogva.

- Akkor feküdj le - hárította a témát. Mindig ilyesmit tett, ha zavarba jött; inkább cselekedett, mintsem beszélt. Lassan eldöntött az ágyban, és a takarót az államig felhúzta.

- Mara-

- Itt leszek. Csak kicsi az ágyad. De maradok - ahogy ezeket kimondta, a lelkem megnyugodott. Megfogdtam a kezét, melyet a hasamnál pihentetett a takarón, és puszit nyomtam a tenyerébe. Régebben ezt tettem, ha a csókot nem tartottam kellően fontosnak a helyzethez mérten. Ez intimebb volt számomra, így fejeztem ki a hálám és a szeretetem felé a legjobban. Egyeseknek a homlokra hintett csók jelentette a hűséget és odaadást, számomra ez. Ő pedig tisztában volt vele, hiszen halvány mosolyra húzott ajakkal cirógatta meg az arcom, vékonyka ujjaival.- Aludj jól, [Név].

- Pihenj le, Xiao - mosolyogtam fel rá, mire bólintott, és egy párnát elvéve, leült az ágyam mellé. Kezét még mindig fogtam, magamhoz öleltem, és úgy aludtam el. Ezúttal pedig végre szépet álmodtam. Csodálatos képek tárultak elém, és boldog voltam. Talán tényleg csak ő hiányzott az életemből: a másik felem.