Itt is az új rész Lunaa43 kérésére, remélem tetszik ^^ <3 

A nap amikor megkaptam a saját Visionom, különleges volt. És nem azért, mert így én is dicsekedhettem vele, vagy dülleszthettem a mellem, mert én kiérdemeltem. Nem magam miatt vált fontossá számomra, hanem egy bizonyos személy miatt. Ez a személy pedig nem más volt, mint a régóta ismert Xiao.

Már kisebb korom óta ismertem a yakshát, noha eleinte nem tudtam, hogy ki is ő. Mindig bajba keveredtem, a többi gyerek csúfolt a hajam színe miatt, ami merőben eltért a megszokott barna vagy fekete hajszíntől, amivel a többiek születtek. Emiatt pedig a gyerekek folyton meg akartak verni engem, rosszabb esetben -ami a többségében így volt- pedig meg is tették. Ilyenkor lépett közbe ő. Mindig megvédett. Egy alkalommal a nevét is elárulta: Xiao. Azt mondta, ha bajban vagyok, akkor csak mondjam ki a nevét, ő pedig azonnal jön. Hülyeségnek tartottam. Mégis ki hallaná meg, hogy a nevén szólítja valaki a város másik szegletéből?

- Áu! Hagyd abba!- könyörögtem könnyekim törölgetve, ahogy az egyik helyi srác banda egyik tagja épp a lófarokba kötött hajamba csimpaszkodott bele, s kezdte tépni erőből.

- Majd ha végre belátod, hogy semmi keresni valód itt, furcsaság! Mégis melyik torzszülöttnek nő ilyen haja?  Szörnyeteg!- röhögött össze a barátaival, én pedig hiába kapálóztam, semmit nem értem vele.

- Engedj már el, ez fáj! Xiao!- kiáltottam a nevét, remélve, hogy betartja az ígéretét. Még én magam is meglepődtem, hogy mellette termett egy pillanat alatt, s a gyereket csuklójánál fogva megragadta, miközben szinte felnyársalta tekintetével. Összekuporodtam, így nem is láthattam, hogy elég volt elővennie a lándzsáját, a többiek sikoltozva rohantak el. Fájt a fejbőrőm, már már azon csodálkoztam, hogy nem szakított ki részeket a hajamból, ezzel erősen vérzést okozva.

- Jól vagy?- hangja nem hangzott sem idegesnek, vagy aggódónak, mégcsak féltőnek sem mondtam volna. Egyszerűen csak... semleges volt. 

- Igen..- szipogtam, s felnéztem rá még mindig sós cseppekkel borított szemekkel.- Köszönöm..- ejtettem meg egy erőltetett, féloldalas mosolyt, mire bólintott egyet.

- Ez a dolgom.- állt fel, s fordított nekem hátat. Egy pillanatig gondolkodott, de végül úgy szólalt meg ismét, hogy nem nézett rám.- Vigyázz jobban magadra. [...]

Az évek teltek, s végül egészen jól kijöttünk. Nem beszélt sosem sokat, de nem is vártam el. Jól esett, hogy úgy hallgatott végig, hogy nem ítélt el, nem vágott fejeket vagy szólt közbe. Érdekelte, amit mondok. Egy alkalommal unalomból hívtam magamhoz, csak látni szerettem volna. Ekkor voltam tizenhét éves. Amikor megjelent, szinte elhűltem a látványtól; sebek borították mindenfelé, s noha nem úgy tűnt, hogy a halálán lenne, azonnal leültettem, s elláttam a sebeit, hiába ellenkezett. Ezek az alkalmak pedig a hónapok, s évek teltével egyre többször fordultak elő. Már megszokottá vált, hogy néha beállított hozzám, hogy kezeljem le az újonnan szerzett sebeit. Nem szerette, hogy úgy tűnt, függ tőlem, de be nem ismerte volna, hogy örült annak a szíve legmélyén, hogy valaki törődött vele is. Hisz ő volt az, aki Liyue lakosait védte s őrizte a gonosztól, de őt senki nem védte. Én akartam lenni az, aki rá is odafigyel. [...]

Egy ilyen alkalom adtán kaptam meg a visiont. Már húsz éves voltam, amikor szinte Xiao szobájában éltem, így nem kellett hozzám is eljönnie, hogy egy-egy csúnya csata után segítsek rajta. Noha az emberi gyógyszerek nem voltak rá hatással, néha a kedvemért bevette őket, hogy nyugodtabban alhassak. 

- Csoda, hogy nem vesztetted el a karod...- morogtam kissé feszülten, miközben egy mély sebet varrtam össze.- Jobban is odafigyelhetnél magadra!- néztem a szemeibe ingerülten, mire elkapta tekintetét.

- Akkor nem lenne feladatod és eltűnnél.

- He..?- pislogtam nagyokat.- Te teljesen meghülyültél, Xiao...- csóváltam a fejem mosolyogva.- Csak akkor tűnnék el, ha te kérsz meg rá. Végtére is... mi okom lenne elhagyni téged? Minden tiszteletem és köszönetem a tiéd, nagyra becsüllek és szeretem veled eltölteni az időt. Ha nem szereznéd ezeket a fránya sebeket, nem lehetne több kifogásod az ellen, hogy megöleljelek, te mogorva törpe.

- Hmph..- mélyedt gondolataiba, így hagytam is ennyiben a dolgot. Tudtam, hogy teljesen elmerült az agyában, nem is láttam értelmét a felesleges fecsegésnek. Így hát csendesen befejeztem, amit elkezdtem, s miután nyomtam egy váratlan puszit Xiao arcára, már pakoltam is el a kötszereket a ládikába, s feküdtem be a puha ágyba.

- Jó éjt. Vigyázz a népre.- hunytam be szemeim mosolyogva. 

Azt hittem ugyanolyan nap volt az is, mint a többi, de ezek szerint a víz Istene számára elég volt, hogy éveken keresztül gondját viseltem annak, aki mindenki mást óv a gonosztól. Nem ezért tettem, nem ki akartam használni a több, mint kétezer éves adeptust, épp ezért lepett meg, hogy reggel a kezemben markolva találtam meg a kerek jelképet. 

Azóta pedig arra használom a képességem, hogy gyógyítsak vele. Nem volt szükségem minden alkalommal a kötszereimre, ahogy egyre ügyesebben bántam az elem irányításával, úgy tudtam egyre többet segíteni Xiaonak. Néha elvitt sebesültekhez is, akiket megmentett, de nagyrészt neki és azoknak segítettem, akik eljöttek megkeresni engem, hogy segítsek rajtuk vagy egy szerettüknek. Tudtam, hogy büszke rám, a tekintete elárulta mindig, akárhányszor fültanúja volt annak, hogy elfogadok egy kérelmet. 

- Milyen napnak nézünk ma elébe?- öleltem át hátulról, amikor kint az erkélyen nézte a tájat. Egy pillanatra megrezzent, biztos nem számított az érkezésemre. Mondjuk ezúttal nem dobott át a vállán és szegezte nekem a fegyverét a hirtelen ért érintéstől, mint a legelső alkalommal. 

- Talán nyugodtabbnak.- döntötte fejét az enyémnek, mivel állam vállán pihentettem.

- Lesz időnk egymásra?

- Valószínűleg.

- Nekem már ez is elég.- mosolyodtam el, s léptem el tőle, hogy mellé állhassak s pásztázzam magasból a kilátást. Csodaszép hely volt, meg kell hagyni. Eleinte nem mertem a korlát közelébe merészkedni a tériszonyom miatt, de végül sikerült megszoknom, így már az sem okozott gondot, hogy esetleg a szélére ülve álljak neki rajzolni vagy bármi másik szeretett elfoglaltságom csinálni.- Ma van anyám születésnapja. Jó lenne átugrani legalább felköszönteni.- mondtam le sem véve a szemeim a tájról.- Neked nem muszáj jönnöd, ha nem akarsz. Van jobb dolgod is, mint valami idióta emberi hagyományon részt venni. 

- Idén megyek. Nem értem mi értelme van megünnepelni azt minden évben, hogy világra jött, de tudom, hogy fontos nektek. 

- Biztos?- sandítottam rá, s ekkor vettem észre, hogy ő már figyelt engem egy ideje. Ebbe pedig belepirultam. Xiao sokat változott. Érdekelték az emberek, de nem szeretett interaktálni velük, így nem is értette egyes dolgok jelentőségét, vagy, hogy mit miért csinálunk. Igyekeztem elmagyarázni neki a dolgokat, de még mindig sok dologban nem értünk egyet; ő azt állítja, hogy hülyeség az adott dolog, szerintem pedig fontos. De sosem bántam, elvégre nekem is bőven volt és van is mit tanulnom az ő életéről és felfogásáról.

- Igen.- bólintott rá.- Még ajándékom is van neki.

- Komolyan?- esett le majdnem az állam. Amióta csak ismertem, mindig azt hajtogatta, hogy szerinte értelmetlen pénzköltés, ha valakinek csak emiatt vesz az ember ajándékot, mintha nem szívből adná, hanem mert kell vagy sértődés lesz a vége. Erre annyi év után vett ajándékot az anyámnak a negyvenhetedik születésnapjára.

- Ennyire azért nem meglepő.- eresztett meg egy hangyányi mosolyt.

- Nem-e? Xiao, ezt el sem hiszem!- borultam a nyakába, fülig érő mosollyal. Mindig éreztette velem, hogy fontos vagyok neki, jobban mint a többi halandó, s a kötelék köztünk egyre erősebb, de az ilyen hatalmas húzásai mindig emlékeztetnek arra, hogy valóban komolyan is gondolja minden szavát. Ha nem is mondta ki még egyszer sem, tisztában voltam vele, hogy szeret. 

- Az sem biztos, hogy tetszik majd neki, ennyire ne örülj előre...- mormogta, miközben körbefonta karjait derekam mentén. 

- Akármi is legyen az, biztosan tetszeni fog neki!- húzódtam el kicsit, de csak, hogy a szemeibe nézhessek.- Köszönöm.- simítottam arcára mosolyogva. Nagyon meghatódtam, el sem tudnám mondani mennyire. Értem tette, mert tudta, hogy fontos nekem az anyám és ezek az ünnepek. Ez felért a világ összes ajándékával. 

- Nincs mit.- döntötte lehunyt szemekkel homlokát az enyémnek. Tudtam mit akart ezzel; megbeszéltük még a kapcsolatunk elején, hogy jobban szereti, ha a csókot én kezdeményezem, mert akkor biztosan nem talál be vele rosszkor, s így jelez, ha meg szeretne csókolni, de nem biztos abban, hogy jó az időzítése. Így hát elnyomtam szélesedi kívánó mosolyom, s ajkaim az övéhez illesztettem.