Itt is az új rész Zoe_Gallagher_5 kérésére, remélem tetszik ^^ <3

- Egy szép napon elveszem...- hallottam meg magam mögött a barátom hangját. Kicsit nyugodtabb nap volt a Kamisato rezidencián, Ayato is háznál volt, ahogy a húga is, így úgy döntöttem, hogy meglátogatom az anyámat, aki nekik dolgozott. Kiskorom óta ismertem a testvéreket, így Thoma sem volt ismeretlen nekem. Az anyám épp főzött, én pedig egy kis pletykálkodás után, amit Ayakával vittem véghez, úgy döntöttem, hogy besegítek. Amúgy sem az elsődleges prioritásom volt az, hogy a barátommal találkozzak, sokkal inkább a testvérekhez és az anyámhoz jöttem. Thomát úgyis szinte minden este láthattam, mivel gyakran járt át hozzánk aludni. Sürögtem-forogtam a konyhában, mikor ezt a mondatot hallottam Thoma szájából, így széles vigyorral fordultam meg, s tartottam irányába a karom, a gyűrűsujjam rebegtetve.

- Csak tessék, jól állna rajta egy gyűrű.

- Mondom egy szép napon, nem most - nevetett fel, de arca teljesen vörös volt. Ayaka halkan felkuncogott, Ayato, aki követte éppen a két fiatalabbat, pedig csak elmosolyodott.

- Aztán valami gyönyörű gyűrűvel állj az én kislányom elé, tudod jól mennyire szereti a szép ékszereket - mosolygott rá az anyám, amitől csak jobban zavarba jött.

- Igen hölgyem, tudom. Mindent megteszek majd az ügy érdekében - vakarta meg a tarkóját, s zavarában elosont inkább.

- Jó gyereket fogtál ki magadnak, tudod-e?- tette csípőre kezét az anyám, mikor hallótávolságon kívülre estek a többiek.

- Hogyne tudnám? - mosolyogtam rá.- Imádom...- sóhajtottam fel szerelmesen, de hamar észbe is kaptam.- Na, ne olyan témát hozzunk fel, ami ennyire lelassít és segít elkalandozni, ezek a répák nem vágják össze magukat!- fogtam meg a letett kést, s vidáman karikázni kezdtem az előttem lévő, halomnyi sárga zöldséget.

=====

Kicsit már álmos voltam a nap végére, be kell vallanom. Testileg is, mert segítettem az egyetlen megmaradt szülőmnek, s agyilag is teljesen le voltam szedálva, mert Ayatoval nekiálltam sakkozni, s hiába vert porrá benne, én mindent megtettem, hogy ne így legyen. Anyu kicsit tovább maradt, mint én, így Thomával kettesben sétáltunk haza. Jó volt a légkör, sokat kuncogtunk az úton. Kinyitottam az ajtót, s beléptünk a házba, ami korom sötét volt, így kreáltam némi világosságot. Nagyot nyújtózkodtam, s ásítottam is ezzel együtt, mikor Thoma kezeit éreztem a derekam köré fonódni, így mosolyogva simítottam a kezem az övére. Minden csendes volt, csak az óra kattogása, szívünk ritmusos dobogása és a lélegzet vételünk voltak a hangért felelősek. Mindkettőnk arcán mosoly pihent, szemeinket pedig lehunyva hagytunk, úgy élveztük ki a pillanatot.

Nagyon szerettem az érintését magamon. Mindig óvatosan nyúlt felém, igyekezett a lehető leggyengésebb lenni velem, csak nagyon heves pillanatok alkalmával esett meg, hogy kicsit erősebben fogott volna meg. Ez azonban nem ilyen pillanat volt. Kiélveztük, hogy kettesben voltunk. Szerettünk volna már külön költözni, mivel már én is betöltöttem a huszadik életévem, de mivel az apám nem olyan rég hunyt el, szerettem volna az anyám mellett lenni még. Mégis, mindig szerettük azokat a perceket, órákat, amikor ő nem volt idehaza, s csupán Thoma és én voltunk a házban.

Lassan ringatni kezdett a karjaiban, miközben simogatta a hasam ruhán keresztül. Nem voltam terhes, vagy ilyesmi, egyszerűen csak szerette a hasam és a combjaim is, mindig azt használta párnának, így előszeretettel simogatta is. Ajkaim széle jobban felfelé görbült a mozdulattól, attól meg méginkább, mikor egy gyengéd puszit hintett a nyakamra. Hümmögve fordítottam fejem az arca irányába, s ekkor találkozott a tekintetem az övével. Arca mosolygós volt, nyugodt, higgadt és boldog. Ezek a kifejezések rám is igazak voltak, így vidáman dörgölte össze az orraink hegyét, mitől felkuncogtam.

- Nagyon szeretlek - suttogta, s ajkaink csupán miliméterekre voltak egymástól. Kissé súroltam a száját, amit picit eltátott.

- Én is nagyon szeretlek téged - motyogtam vissza, s fogalmam sincs, hogy melyikünk mozdult előbb, nem is ez a fontos. Sokkal inkább az, hogy ráérősen, szerelmesen csókolózni kezdtünk, miközben megfordultam a karjában. Ugyanaz az érzés fogott el, mint minden alkalommal, amikor kicsit intimebb helyzetbe kerülünk egymáshoz: mintha a világ a feje tetejére állt volna, vagy mintha be lennék drogozva és valami túl tökéleteset hallucinálnék.

- Nem haragszol, ugye?- vált el percekkel később tőlem, de még mindig a kezében tartott. Pillantásom is kérdővé változott, nem értettem mire céloz. Csinált valamit, amiért neheztelnem kellene rá?

- Miért lennék mérges rád?- döntöttem oldalra a fejem kissé, ahogy arcát tanulmányoztam. Bőre pirosodni kezdett, teljesen elpirult.

- Hát mert... Azt mondtam, hogy még nem terveztem megkérni a kezed. Tudod, még külön, saját házunk sincs, tudom, hogy évek óta együtt vagyunk és nagyon is jól ismerjük egymást és a szokásait a másiknak, nincsenek meglepetések, de valahogy még fiatalnak gondolom magunkat a dologhoz. Valóban el szeretnélek venni egy napon, de az még nem mostanában lenne. Csak aggódtam, hogy esetleg akaratlanul is megbántottalak ezzel, vagy kétségek közé hánytalak. Nem szerettelek volna bántani, így szeretnék bocsánatot kérni, ha esetleg valami rosszat mondtam, remélem megérted...

- Istenkém, Thoma..- vigyorogtam jókedvűen, ahogy kezeim közé fogtam az arcát, így összébb nyomva a pofiját, mitől édes halarca lett.- Én nem haragszom rád. Sőt, mitőbb, teljesen egyetértek veled. Fiatalok vagyunk még, én nem szakadtam el itthonról, és amúgy is ráérünk. Egyszer megházasodunk. Egy nap igent mondok az oltár előtt és akkor is, mikor az orrom alá dugod a gyűrűt. De korai, most nem mondanék igent, csak ha valami eszméletlenül romantikus dologgal állnál elő, mert annak nem tudnék ellenálni.

- Hála az égnek...- sóhajtott fel megkönnyebbülten.- Nem tudod elképzelni mennyire aggódtam ezen egész nap, még úgy is, hogy nem változott a viselkedésed felém. Akkor majd egy nap...

- Egy remek napon...

=====

Szemeimben könny csillogott, de az előttem álló férfiéban is. Körülöttünk megannyi ember meghatottan figyelt minket, egyesek el is sírták magukat. Közéjük tartozott az anyám is, aki az első sorban szipogott. Fogtam a szerelmem kezét, s ismételtem a mondatokat, melyeket a mellettünk álló, felszentelt ember olvasott fel számunkra. Majd ő is elismételte, végül megdöntve engem egy kicsit, ajkaimra hajolt, s mosolyogva csókolt meg engem. A tömeg hangos éljenzésbe kezdett, páran fütyülni is kezdtek, de a tapsvihar nem maradhatott el.

- Ezentúl már le nem kaparsz magadról - böktem mellkasára vigyorogva, mire felkuncogott.

- Ha az lett volna valaha is a tervem, akkor most nem lennél a feleségem - puszilt a hajamba.

- Való igaz. De gondoltam azért jelzem, hogy itt bizony tényleg egy életre fog szólni a dolog.

- Még azután is szeretni foglak, ne hülyéskedj!- mosolygott szélesen.