Meg is hoztam az új részt yoruvu kérésére, remélem tetszik ^^ <3

~ Hol a fenében van már ez a féreg?- Morogtam magamban, ahogy egy kövön ülve, egy fa alatt hűsöltem, térdeimre téve könyökeim, kezeimben pedig arcom fektettem. Már legalább negyven perce csak szenvedtem a hőségtől, és vártam a tőlem nagyobb rangúra. Lehet, hogy erősebb volt nálam, mégsem éreztem túl sok tiszteletet felé, csupán azért, mert jól harcolt, és éles esze volt. Egyedül három személy volt, akinek fejet is hajtottam volna, az pedig a Tsaritsa volt, Pierro és Dottore. Nem mondom, hogy a többieket gyűlöltem, mert voltak, akikkel jól kijöttem, de mivel a legkisebb rangot viseltem, mint tizenkettedik harbinger, így nehéz volt kiváltságosnak éreznem magam közöttük. Az alattam lévőkkel nem volt baj, mindegyik tartott tőlem, amióta egyszer kitört belőlem az idegesség, és a fél osztagom a halálba küldtem, amiért veszélybe sodorták a tervem. 

- Szedd a lábad - vakkantotta oda nekem a távolból a hatodik harbinger, én pedig idegesen felpattantam, és sietős léptekkel indultam meg irányába.

- Mi a franc tartott eddig?- néztem rá összevont szemöldökkel, fintorogva. Pierro elküldött minket, hogy nézzük meg, hogyan alakul a legújabb robotokat készítő gyár, és ha túlságosan le vannak maradva, akkor leckéztessük meg őket. Hogy miért nem volt erre elég egyetlen tag? Nekünk sem volt fogalmunk erről, de állítása szerint az alattunk lévőkre nagyobb nyomást tudunk így gyakorolni. 

- Nem olyan egyszerű megértetni egyes tagokkal, hogy mi is a feladatuk.. Csak akadályoznak...- masszírozta orrnyergét ingerülten.- Mehetnénk végre?- pillantott rám, mire csak sóhajtva vállat vontam.

- Induljunk, mert már elegem van az ülésből... Az én két emberem már elintéztem, megtesznek mindent annak érdekében, hogy senki ne legyen képes követni minket. Na nem mintha akárki is tisztában lenne a pornép közül azzal, hogy kik vagyunk - horkantam fel grimaszolva, ahogy elkezdtünk sétálni. 

Nem is beszéltünk sokat, mivel minden egyes mondatommal felhúztam az agyát, a reakciója pedig engem idegesített, így jobbnak láttuk, hogy inkább befogjuk, és egy szót sem szólunk a másikhoz. Mivel mindkét kezemen a középső-, illetve a gyűrűsujjamon hosszú, karomszerű fém volt felhúzva, azzal foglaltam el magam, hogy piszkáltam és egymásnak kocogtattam őket. Rengeteget kellett gyalogolnunk, hogy odaérjünk, napokba telt, mikor legnagyobb örömömre végre megpillantottam a rejtett bejáratot. 

- Éljen a Tsaritsa..- sóhajtottam fel halkan, és elkezdtem séta közben kiropogtatni a hátam, illetve ujjaim.- Jó érzés lesz ordítani másokkal - arcomra azonnal mosoly került. Talán nem véletlenül lettem elnevezve "A Tébolyodott" harbingernek. Egyesek szerint valóban elment a józan eszem, és ezt nem csupán amiatt állítom, mert szeretek kiabálni. Abban nincs semmi, a legtöbb ember nem ellenzi az ilyesféle megnyilvánulást. Én azonban örömöm leltem mindenben, amivel árthattam másnak. Amíg nem álltak felettem, addig boldoggá tett, hogy kiélhettem minden elfojtott, borzasztó vágyam. Megtanultam, hogy a feljebb valókkal nem éri meg kikezdeni ilyen szempontból, ugyanis kaptam jó pár fájdalmas sebet a társaimtól az évek során, szóval tisztában voltam azzal, hogy nem éri meg félholtra veretnem magam, ahogy az sem, hogy épphogy élve feküdjek lekötözve egy orvosi ágyon, és kísérleti patkány lehessek Dottore számára. Mielőtt azonban csatlakoztam volna a Fatuihoz, rengeteg embert tartottam a házamban, s mindet másra használtam: egyesekre mintákat varrtam, másokról minden harmadik nap levágtam egy apró kis részét, némelyeket pedig szimplán kitömtem, és a lakásom díszletét képeztem. Mivel nem volt egyetlen barátom sem, senki nem látogatott, így pedig nem is vette ezt észre egy árva lélek sem. 

- Te tényleg kattant vagy, egek..- csóválta fejét a nagy kalapos, mire inkább nem is reagáltam.

Életem talán legcsodásabb napjait éltem meg, amíg mi felügyeltük a gyárat. Vért keverhettem az italomhoz, hogy nyugodtan alhassak éjszaka, porig alázhattam a munkásainkat, és senki nem dorgálhatott meg emiatt engem. Élveztem a hatalmat, amivel rendelkeztem. Szinte teljesen elbódított, hogy önmagam adhattam. Természetesen nem viselkedtem minden nap így, nekem is megvoltak a jó pillanataim, azonban annyira elfáradtam az odaúton, hogy valahogyan le kellett vezetnem a stresszt, és idegességet. 

Mikor elindultunk vissza, őszintén szomorú voltam. Hiába volt meg a saját életem, be kellett vallanom, hogy magányos voltam. A Fatui miatt befolyt pénz által vehettem egy óriási házat, nagy birtokkal a semmi közepén, de az a terebélyes lakhely sok volt nekem, és azoknak, akiket az alagsorban tartottam, hogy információt szedjek ki belőlük, esetleg valahogyan pénzt sajtolhassak ki belőlük. A hazáig vezető úton teljesen letört voltam, és tudtam, hogy ezt Scaramouche is észrevette, de úgy döntött, hogy inkább nem mártja bele magát. Azonban egy rét kellős közepén jártunk, amikor istenesen szakadni kezdett az eső. Nem volt sehol egy hely sem, ahol elbújhattunk volna a sietősen föld felé tartó nedves cseppek elől, és mivel az idő is lehűlt, kezdtem egyre jobban fázni. Persze a társamnak semmi baja nem volt, mert az a böhöm nagy kalapja megvédte az esőtől, mégis megilletődtem, amikor egyszer csak levágta magát a földre törökülésben, és megpaskolta az ölét. Összevont szemöldökkel méregettem őt, mire csak nagyot sóhajtott, és egyik szemöldökét felvonta.

- Jössz, vagy sem?- nyújtotta ki jobb karját, én pedig még mindig csak letaglózva ácsorogtam, mit sem értve.- Sötétedik, fázol, át vagy ázva, és legfogadom, hogy azokban a cipőkben a lábad is sajog. Gyere már ide, te idióta!

- Öhm...- préseltem össze ajkaim egy vonallá, de végül megtettem, amit kért. Oldalasan ültem az ölébe, így nem voltam neki sem háttal, és szembe sem kerültünk. Bal karjával tarotta a hátam, jobb kezével pedig a lábaim tartotta, hogy ne lógjanak ki a kalapja takarása alól. Semmit nem értettem; hogy miért viselkedett velem úgy, ahogy. Mégis be kellett vallanom, hogy jól esett. Hiába nem féltem, erős biztonságérzet kerített hatalmába, ami nem fordult elő gyakran.- Köszönöm - motyogtam végül halkan, ahogy lehunyt szemekkel, fejem a mellkasának döntöttem. Ajkaimon halvány mosoly jelent meg, ahogy megéreztem illatát. Nem volt hozzá fogható illat, legalábbis hasonlót nem szagoltam még. Persze a ruháinak mosószer szaga volt, ő magának valami egyedi; talán mert nem volt hús-vér ember, csupán egy szabadjára engedett robot. 

- Senkinek ne merd említeni, vagy megkeserülöd...- morogta orra alatt, de magában hatalmas háború tombolt. Addig nem érzett érzelmek kavarogtak benne, és azt érezte, el sem akar engedni. Mire elaludtam, amit ugyan nem tervezett be, de nem ébresztett fel, egy alig észrevehető mosoly jelent meg ajkain, és egy cseppet sem bánta, hogy emiatt órákra így ragadtunk. Be kellett vallania magának, hogy kedvelte a társaságom, ahogy nekem is azt, hogy jól esett a jelenléte. Nem éreztem volna ugyanazt, amit vele, ha esetleg Childe ajánlott volna fel ilyesmit, vagy bármelyik társam. Ő volt a kulcs ahhoz, hogy így érezzem magam, ahogyan én voltam az ő szívébe a kulcs. 

Azt pedig, hogy ezeket honnan tudom? Nos, nem is álmomból észleltem ezeket, nem voltam gondolatolvasó sem. Egyszerűen az idő teltével beavatott engem abba, hogyan élte meg azt a napot, ahonnan a szerelmünk gyökerezett. Meglehet, hogy elhagyták, megbántották, cserben hagyták, elárulták, kihasználták. Én azonban esküt tettem számára, hogy soha nem fogom önszántamból elhagyni az oldalát. Ilyet az ember az élete során csupán egyszer érezhet valaki más iránt, az én hűségem pedig nem egy hamis fényjáték. Őszinte volt, és igazi. Valódi volt, ami közöttünk volt. Nem ámítás, vagy csali. 

Kézzel foghatatlan volt, mégis a hitelesebb, mint bármi más a világon.