Meghoztam az új részt, Elizabethhh2__ kérésére, remélem tetszik ^^ <3

- [Név]! Jössz?- Bennett nagyon izgatott volt már, így kora reggel kirángatott az ágyból. Előző nap megbeszéltük, hogy elkísérem egy felfedező túrájára, szóval nem lepett meg, hogy végül ennyire felpörgött. Már reggel ötkor kopogtatott az ajtónkon, s addig abba sem hagyta, amíg apu ki nem nyitotta neki, s be nem engedte. Ekkor már persze egy köszönés után rohant is a szobámba, hogy felébresszen és összekaparja az életkedvem apró darabjait, amik reggelre valahogy mindig eltűnnek, így általában sokat vagyok ágyban, mert máshoz kedvem sincs. 

- Persze, megyek. De ne siettess ennyire, mert orra fogok esni!- dorgáltam meg a fiút, miközben elnyomtam egy ásítást.- Ne feledkezz meg arról, hogy én életemben nem vettem részt ilyesmiben. Tehát ha ellenségbe botlunk, azonnal menekü- Oh, hogy az a-

Beni persze már rántotta is elő a kardját, hogy lerohanjon egy kisebb tábornyi hilichurlt. Fejem fogtam, fohászkodva, hogy felém ne jöjjenek és ne vegyenek észre, amint szorítok legjobb barátomnak, hogy semmi komolyabb baja ne essen, miközben fitogtatja erejét. Most, hogy meglett az új kardja, amiről már egy ideje áradozott, hogy már nem kell sok, hogy mindent összeszedjen hozzá, igazából számítottam is erre. De az én szerencsém sem volt túlzottan jó, mivel az egyik meghallotta, hogy reccsent a talpam alatt egy vékony kis bot, én pedig szidom az életet is ki belőle.

Sikítva kezdtem el rohanni, azt sem számba véve, hogy esetleg nem lett volna hülye ötlet, ha esetleg Bennett felé kezdek el iszkolni, nem pedig egy teljesen random jött irányba. Dehát nem voltam géniusz, így csak szaladtam, amerre láttam, be egyenest a bozót legmélyére. Reménykedtem, hogy a lény feladja, de egy kitartós kis piszkot fogtam ki, akit semmi meg nem állított abban, hogy elkapjon. Amikor másztam fel az egyik sziklán, majdnem el is kapta a lábam, de épp elég gyors voltam ahhoz, hogy ez ne történjen meg. Tüdőm majd' kiköpve szaladtam előle továbbra is, amíg el nem értem egy olyan helyre, ahol a fák már-már halottak voltak. Ijesztő volt, elbújásra pedig egyenesen alkalmatlanabb helyet találni sem tudtam volna, de nem adhattam fel. Egyszer csak le fog kopni, igaz?

Egy mellkasnak ütköztem, amikor vettem egy éles jobb kanyart, így a fenekemre estem. Nem is nagyon érdekelt nagy hirtelen a fájdalom, csak az lebegett a szemem előtt, hogy "én megmentőm". Így azonnal be is kúsztam négykézláb az illető háta mögé, remélve, hogy segíteni fog nekem.

- Kezdj vele valamit, kérlek..!- mutattam a felénk tartó, szintúgy kifáradt de töretlenül kergető hilichurl felé. A fiú egy pár pillanatig tartó mérlegelés után végül megszánt, s mivel látta, mennyire félek, elbánt a lénnyel, ki hajdanán még ember volt.

- Te ki lenni?- kezdett el körbe-körbe sétálni, ahogy szaglászott.

- A-a nevem [Teljes Név]. Köszönöm, hogy segítettél. Nagyon hálás vagyok, nem tudom mi lett volna velem, ha nem botlok beléd - mosolyogtam rá. A fiúnak hosszú, ezüst haja volt, frufruja vérvörös szemeibe hullt. Fején csuklyát viselt, kezén kesztyű, amelyből hüvelykujja kilógott, karjára egy dísz volt kötve, zöld nadrágja bő volt, egyik lábára pedig egy sárga kendőt kötözött. Hasonlított valakire, de nem tudtam volna megmondani, hogy hol láttam, vagy ki mesélt róla.- Téged hogy hívnak?

- Én nevem Razor - biccentett felém egyet, ahogy megállt, s szemeibe meredt.- Lupicalokkal élek itt, az erdőben. Farkasokkal, mi család. 

- Razor...? Ó, te vagy az, akiről Bennett mesélt már?- arcomon a vigyor csak szélesedett. A fiú mindig mesélt egy velünk egyidős fiúról, aki az erdőben, teljes farkas életet él. Mindig is meg akartam ismerni, mivel nagyon érdekesnek tartottam a körülményeket, ahogyan ő a mindennapjait tölti.

- Bennett?- kapkodta a fejét körbe izgatottan, biztosan őt kereste.- Te ismered Bennett?

- Igen, az egyik legjobb barátom. Sok mindent mesélt már rólad. A fene! Otthagytam!- sápadtam le egy pillanat alatt, ahogy eszembe jutott, hogy a menekülés következtében teljesen megfeledkeztem útitársamról.- Segítenél visszamenni hozzá? A közelben kell lennie.

- Megyek megkeresni veled - egyezett bele, ami meglepően jól esett. Vele az oldalamon biztonságban érezhettem magam ismételten. 

Igaz, nem beszélte a legjobban a nyelven, de teljesen érehető is ez úgy, hogy nem emberek között élt, hanem a vadonban. Nem ismerte túl jól az illem alkotta szabályokat, s talán ő volt az első személy az életemben, akinél mindez nem is zavart. Jó volt valaki olyannal beszélni, akivel nem kell korlátokat felhúzni, hogy milyen téma engedélyezett, s melyik nem. Őszinte lehettem vele, márpedig kevés emberrel voltam teljesen az. Bennett az egyik ilyen szerencsések között volt, de még neki sem nyíltam meg olyan hamar, mint Razornak azalatt a kis idő alatt, amíg őt kerestük. Beletelt ugyan bő fél órába, talán még többe is, mire újra egymásra találtunk, de azt egy nagy öleléssel le is tudtuk. Utunk pedig már hárman folytattuk. Örültem, hogy a két fiú nem zárt ki a beszélgetésükből, sőt, igyekeztek minél jobban belevonni. Razor is igen érdeklődő volt irányomba, amit külön értékeltem, ugyanis én is szívesen tudtam volna meg több dolgot róla.

=====

Azután a nap után többet jártam ki az erdőbe, amikor volt egy kis időm. Megkerestem a vadfiút, ahogy én hívtam, s beszélgettünk, sétáltunk, s párszor megpróbált megtanítani a fegyvere használatára is, de nem jutott sokra, tekintettel arra, hogy megemelni is alig tudtam, nem még forgatni is. Néhány alkalommal Bennett is jött velem, pontosabban mondva már nem tudtam megállapítani, hogy én kísértem-e őt a fiúhoz, vagy pedig fordítva. Akárhogy is, minden alkalmat megragadtam, amikor találkozhattam vele. Persze ettől még nem jelentette azt, hogy teljesen ignoráltam a barátaim és lemondtam a programjaim velük csak Razor kedvéért - legalábbis maradjunk annyiban, hogy ilyesmi nagyon ritkán fordult elő -, de azért szerettem vele lenni. 

Ahogy egyre jobban ismertem meg, minél közelebb engedett magához, annál inkább éreztem azt a furcsa, mégis kellemes érzést. Egyszer beszéltem is vele erről, mivel kíváncsi voltam rá, hogy ő is érzi-e azt, amit én.

- Razor?- szólítottam meg halkan, s lágyan. Épp feküdtünk, élvezve a napsütés adta meleget az egyik fáktól és szörnyektől mentes területen. Oldalra döntöttem a fejem, hogy rá nézhessek, s így vettem észre, hogy ő is ugyanígy tett.

- Igen?

- Amikor veled vagyok.. te is érzel valami szokatlan dolgot belül? Mint mondjuk, hogy a hasad bizsereg, de olyan kellemes módon, vagy csak egyszerűen azt hiszed, hogy egyetlen másodpercre nézel rám, de kiderül, hogy egy jó ideje már le sem veszed a szemed a másikról? A szíved hevesebben ver, amikor rám gondolsz? Mert az enyém igen, ha arra gondolok, hogy láthatlak vagy megpillantalak. Vágysz arra, hogy találkozzunk és megölelhess? Máshogyan, mint mondjuk Bennett esetében. Nem tudom megmagyarázni és igazán szavakba önteni, hogy mi is lehet ez az egész, de számomra ez igen különös, mert mással ilyesmit még nem éreztem.

- Razor... érzi ezeket - mosolygott halványan, amint bólogatni kezdett. Akkor csak nem őrültem meg, ha ezt érzi ő is!- Különös, jó és többet akarom érezni. Veled lenni jó, veled én lehetek. Beszélni nehéz, de te teszed ezt is könnyebbé. Mindig szeretném, hogy maradj. Lupical vagy. 

- Én... én is az vagyok?- nagyon meghatott amit mondott. Teljesen megragadta a lényeget, amit közölni szerettem volna vele. Én sem akarok soha hazamenni, ha vele vagyok. Összetartozunk, valóban így éreztem. 

- Igen - ült fel hirtelen.- Ma este tudsz maradni sokáig? Hold szép lesz.

- Biztos nem fogják bánni odahaza, szívesen maradok veled megnézni a Holdat, Razor - ültem fel én is, s fejem vállára hajva mosolyogva lehunytam a szemeim. A fiú egy kis ideig hezitált, de végül a kobakját az enyémre hajtotta, s magához ölelt egyik kezével.

- Boldog vagyok..- szólalt meg egy hosszúra nyúlt, kellemes csend után halkan. Mellkasomban szétáradt a melegség és valami kellemes érzés vette birtokába teljes testem. 

- Én is boldog vagyok - mosolyogtam. Valóban az voltam. Mindig, amikor csak vele lehettem.