Meg is hoztam az új részt, Yukikaname465 kérésére, remélem tetszeni fog ^^ <3 

- Nem hittem, hogy valaha is újra látlak..- nézett végig rajtam Ajax, ahogy a hófödte területen kissé bizonytalanul lépkedtem, s vacogtam, hiába volt rajtam bundás kabát, bélelt csizma és egy sapka is. Arcáról sütött a meglepetés, amin elmosolyodtam.

- Őszintén szólva én sem - intettem szórakozottan, mire ajkai felfelé görbültek, s megindult felém hosszú, vékony lábaival.

=====

Magamhoz képest nagyobb veszélybe voltam, mint amibe keveredni szoktam. Elég nagy balhékat csaptam le az évek alatt, s minden egyes kis szörnyet lemészároltam, amit csak az út elém dobott, amióta megkaptam a visiont. De ez más volt. Míg általában letudom az egészet pár törött csonttal vagy felszakadt bőrrel, amit egy hétig pihentetek, s addig is meghúzom magam egy rögtönzött viskóban, amit építeni szoktam, ha erdő környékén vagyok, messze a civilizációtól. Jelen esetben viszont tudásom látványosan cserben hagyni készült, ugyanis vesztésre álltam, túl sokan voltak körülöttem, hogy egyedül, egyetlen karddal le tudjam győzni őket. Nem voltam túl sok ideje Liyueban, így még pláne nem ismertem ki magam az itt "honos" eltorzult élőlényekkel szemben, de azt hittem kis falat lesz az egész és mint mindent, ezt is kisujjamból rázom majd ki. 

Na igen, ez volt a terv és elmélet. Gyakorlatban már nagyon más volt a helyzet. Nem számoltam azzal, hogy egyre csak gyűlni fognak körülöttem, nekem pedig hamar elfogy az energiám a korábban szerzett sérüléseim végett, s a kard, melyhez már hosszú évek óta szokva vagyok, szinte ellenségem lesz a mázsás súlyával, mivel akkor úgy éreztem: ez a kard legalább száz kiló, az istenért is!

- Állj hátrébb kislány, majd megoldom!- hallottam egy hangot, majd már csak annyit észleltem, hogy valaki leugrik a fáról, nekem esik, mire elborulok.- Hé, jól vagy?- vetette oda a kérdést. Kellett pár másodperc, mire kitisztult a látásom; tekintve, hogy a fáradtságtól és a sebektől, plusz az ütközés okozta föld csókolgatástól kezdett kissé elmenni a kép és egyre jobban folytak össze a dolgok. Amint észhez tértem, megráztam a fejem, ami ugyan sajgott, de mit sem törődtem vele, s bólintottam egyet. Persze a srác ekkor már rég nem velem volt elfoglalva, hanem önfeledten, vidáman gyilkolta le az ellenséget. Nagy nehezen feltápászkodtam, s az elejtett kovácsolt vasomért nyúltam.

- A kurva életbe is!- sziszegtem, s nekirontottam az utolsó talpon maradt hilichurlnek.- Gáh!- azzal ahogy beledöftem húsába az éles pengét, megfagyasztottam őt, s szinte egy faragott jégtömbként koccant a földhöz, mikor kihúztam belőle a kardot.

- Nem rossz, be kell ismerjem.- tapsolt meg a vörös hajú. Felnéztem rá, s összevont szemöldökkel letöröltem a vért az arcomról.

- Ki vagy? És ami fontosabb, minek segítettél? Nincs pénzem, amit cserébe elkérhetsz kisapám. Ahogy szolgálatba sem állok senkinek, és nem is adok fizettséget... más módszerrel.- fintorodtam el, ahogy eszembe jutott egy fószer ajánlata, amikor régebben megmentette a bőrőm egy csúnya szituból.

- Hé, hé!- emelte fel védekezően a kezeit nevetve. Bizonyára jól szórakozott rajtam.- Csak segítettem, mert láttam, hogy ha nem avatkozok közbe, szépen kinyírnak ezek - biccentett fejével a holttestek irányába.- Mellesleg, Childe vagyok. Örülök a találkozásnak - nyújtotta felém a kezét, amit kis gondolkodás után ráztam csak meg.

- [Név] vagyok. [Teljes Név]. Kössz, a segítséget, de nekem tovább kell állnom.

- Ilyen sebekkel? Nem éled túl sokáig egyedül - jelent meg egy pimasz mosoly arcán, amit legszívesebben lekapartam volna. Kinek képzeli ez magát, hogy ennyire lebecsül?

- Megoldom, nem kérek a szent beszédből, kibírom. Ha eddig ment, ezután se halok bele.

- Azért én a helyedben meglátogatnék egy dokit, kislány. Van a közelben egy nagyon jó gyógyász, Baizhu. Biztosan van a sebeidre valamije.

- Nem érdekelnek a hülye kötszerek, megoldom..- makacskodtam, ahogy hátat fordítva neki elindultam. Persze nem volt túl hiteles, mivel bicegtem és a karomból csöpögött a vér, arcom pedig fel volt dagadva, a bokám is majdnem kiment, de tartottam magam.

- Hát jó, ahogy gondolod. Majd még találkozunk!- azzal elsietett.

Nem is érdekelt, örültem, hogy megszabadultam tőle. Nincs szükségem arra, hogy megint otthagyjanak, amikor a legnagyobb szükségem lenne valakire. Menjen csak a dolgára, boldogulok egyedül. Egyedül. Kezdett az elmémbe ivódni, hogy valóban másra sem számíthatok már, csak és kizárólag magamra. Elvégre ki lenne az az elmebeteg, aki kitart mellettem? Eddig senkinek sem sikerült, még a tulajdon családomnak sem. Ki vagyok én, hogy bárkitől is ilyesmit elvárjak?

Észre sem vettem, hogy visszaértem a kis tákolmányomba. Nem hurcoltam a táskámban sok mindent, egyedül egyetlen lábos van mindig nálam és egy pokróc. Semmi más. Esetleg néhány elcsent holmi, amit aztán beválthatok valamire - leginkább gyógyszerekre -, de ezeknél sosem viszek magammal többet. Leültem az ágynak csúfolt levél és fakupacra, s vetettem egy pillantást a sebeimre. Csúnyák voltak meg kellett hagyni. Vettem egy mély levegőt, s beletúrtam a táskába, reménykedve abban, hogy a legutóbbi alkalomból még maradt egy kis géz vagy legalább fertőtlenítő folyadék.

- Bassza meg!

Persze, hogy nem volt. Szemeim marrták a könnyek. Egy csődtömegnek éreztem magam, kezdtem megkérdőjelezni már azt is, hogy minek küzdők egyáltalán. Hisz családom nincs, valószínűleg soha nem is lesz, önmagam legnagyobb ellenségeként a saját társaságom sem volt túlzottan kellemes, s munkát sem fogok sehol találni, ebben biztos voltam. Csak az örök vándorút maradt nekem. De nekem nem kellett ez. 

Sóhajtva dőltem oldalra, s ahogy lassan kifújtam a levegőt, úgy hunytam be a szemeim is. Fogalmam sem volt arról, hogy vajon mennyi ideig lehettem kiütve, de arra keltem, hogy valaki melegedik a tűznél, amit biztosan nem én gyújtottam be. Már nyúltam volna nehéz lélegzetvételekkel a kardomért, tettetve, hogy alszom továbbra is, amikor felkuncogtak.

- Ha bántani akartalak volna, már réges régen vérben fagyva várnál arra, hogy valaki rádtaláljon.- ez a hang...

- Childe?!- ültem fel hirtelen, ami nem volt túlságosan jó ötlet. Hirtelen egy pár pillanatra elsötétedett minden, s csak zúgott a fülem. A fiú azonnal ugrott, hogy ha netalán elájulnék, akkor ne koppanjak a földön, hanem elkapjon.

- Ennyire örülsz nekem?- kuncogott fel, amikor megkönnyebbült, hogy nem dobtam be a törcsit és ébren vagyok.- Hoztam neked cuccokat a gyógyászatból.

- Nem kellett volna..- motyogtam magam elé.

- Igenis kellett. Ne legyél ilyen makacs. A bátorság és az abszolút idiótaság két teljesen külön dolog és te a másodikra hajazol.

- Nem is ismersz..- forgattam meg a szemeim, de végül arcára néztem. A tűz narancsos lángja megfestette arcát is, s vízkék szemeiben is tükröződött, ahogy szemeimbe nézett. 

- Akkor engedd, hogy megismerjelek - tekintete rabul ejtett, nem tudtam válaszolni egy ideig. Nem szakította meg a szemkontaktust, kitartóan várt a válaszra.

- Legyen..- adtam be végül a derekam, mire vigyorba futott arca. [...]

Végül hónapokon át utaztunk együtt. Voltak napok, amikor egyedül voltam, mert neki dolga akadt - amit nem kötött ugyan az orromra, hogy mégis mi, de a visionből ítélve valami fatuis dolog lehetett, ami viszont hidegen hagyott, így sosem kérdeztem rá -, ekkor pedig csak csináltam, amit addig is. Élveztem a társaságát, s hiába voltak elcsent csókok, s védelmező érintések, sosem alkottunk hivatalosan is egy párt. Talán jó is volt, így az elválás nem volt akkora fájdalom.

"Majd látogass meg valamikor Snezhnayaban, sokszor szállok meg ott, hogy találkozzak a testvéreimmel. Biztosan szeretnének téged."

Ezt mondta nekem legutoljára, amikor bejelentette, hogy el kell szakadnia tőlem. Még így is könnyeket hullattam, de mosolyogva megöleltem csak. Nem válaszoltam a felkérésre, mert magam sem tudtam, hogy el akarok-e menni a nagy fagyba, hogy lássam őt. Hisz nem bírtam volna ki, hogy évente csak párszor találkozok vele két-három napokra esetleg. Abba már tényleg belebetegedtem volna.

=====

Ahogy elért engem, szorosan karjaiba kapott és magához ölelve pörgetett meg. Nevetve öleltem magamhoz én is őt; nagyon hiányzott már. Majdnem másfél éve láttam utoljára, s ennyi idő kellett ahhoz, hogy belássam, már csak az is segít enyhíteni a rosszkedvemen, ha pár szót válthatnék vele és megölelhetném, érezhetném az illatát. Így hát útra keltem, hogy meglátogassam őt és a családját. Reméltem, hogy itt találom majd, s láthatólag pont jó időpontban jöttem.

- Hiányoztál...- fúrtam fejem nyakához, mire apró puszit nyomott a fejemre.

- Ha annyira hiányoztam, miért csak most látlak?- húzta az agyam, amitől el mosolyodtam. Visszavonom, ez hiányzott, nem őt. Jó, nyilván nem igaz, de jobb ezt állítani.

- Mert nem voltam biztos abban, hogy valóban látni akarsz-e még. Nem tudtam, tényleg az igazat mondtad-e, amikor meghívtál ide.

- Hazudtam én neked valaha, bármiről is?- húzódott el kicsit, hogy a szemeimbe nézhessen. Végre láttam benne egy kis csillogást, ami az elején hiányzott belőle. Talán lassan visszatér az élet belé. Legalábbis én nagyon örültem volna neki. Mesélt az együtt töltött idő alatt valamennyit a gyerekkoráról, de nem osztott meg velem sok mindent. Bár a hallottak alapján sem csodáltam, hogy teljes traumaként élte meg a felnőtté válását, ezért nem is hibáztattam soha, ha eltitkolt dolgokat, vagy kicsit szépítette a dolgokat, s nem beszélt teljesen egyenesen velem.

- Igazából nem, de mindig illedelmes férfi módjára ferdítettél dolgokat, hogy ne legyen rossz kedvem tőle - döntöttem oldalra a fejem, ahogy összevontam szemöldökeim.

- Ígérhetem, hogy az nem ilyen nap volt - nyomott lágy csókot ajkaimra, amitől a térdeim is megremegtek.- Gyere, a testvéreim szívesen megismernének. Teucer már úgy jött be szólni, hogy itt egy csinos néni, aki úgy néz ki, ahogy én elmeséltelek téged - kuncogott, nekem pedig pír szökött az arcomba a tudattól, hogy mesélt rólam a családjának.

- Akkor ő volt az az aranyos kisfiú a sapkában, aki berohant a házba?- mosolyodtam el.

- Ő ám. Igazi nagyfiú..- csóválta mosolyogva a fejét.

- Nagyon szereted őket, igazam van?- néztem rá lágy mosollyal, mire megvakarta tarkóját egy édes kisfiús mosoly kíséretében.

- Hát igen, de mit tehetnék? Nekem vannak a legszerethetőbb kistestvéreim.

- Meghiszem azt. De a nagytesó sem rossz azért - villantottam felé kacér mosolyt, s mellette elsétálva megindultam a házhoz.

- Azt mondod?- karolta át a derekam út közben.

- Megeshet, hogy igazat szólok...- vontam vállat, elrejtve a széles mosolyom.