Fred feszülten figyelte az utat miközben közeledtek a pajzs felé. Az agya azon járt, hogy mi lesz, ha lebuknak még mielőtt elérnék a központot, ahol sejtése szerint a kis genosymet tartották. Illetve akkor mit csinálnak, ha téved és nincs már ott és feleslegesen sodort veszélybe mást.

− Nyugi nem lesz baj − szólalt meg mellette Savior a felettese hangján, akinek a kinézetét magára öltötte.

− Nagyon lazán veszed, hogy be kell sétálnod egy olyan helyre, ami tele van katonákkal, akik nem kegyelmeznek neked, ha lebuksz − idegesen megmozgatta az ujjait a kormányon.

− Saviornak van igaza − szólalt meg a hátsó részből Tyson. − Te fogsz lebuktatni minket, ha látják rajtad feszült vagy és ideges. Tudni akarják majd miért.

− Majd ráfogja arra értem aggódik − vigyorodott el Savior. − Tényleg a pajzson hogyan jutunk át?

− A járművek fel vannak szerelve egy anti-mező generátorral, amit ha aktiválok gond nélkül átmegyünk a pajzson − magyarázta Fred.

− Hmm − morfondírozott Ty, mire Savior hátranézett. − Nem kéne bemosni neki egyet-kettőt, hogy legalább úgy tűnjön volt harcban része?

Fred satufékkal állt meg mire a genosym majdnem lefejelte a szélvédőt és csak a biztonsági övnek köszönhetően nem történt meg. Tyson is csak azért nem kenődött fel az első ülésekre, mert Camouflage időben hozzátapasztotta a támlához az oldalakhoz.

− Elment az eszed! − förmedt rá a nagydarab srác.

− Ez miért nem jutott eszedbe előbb? Nem tűnhet túl frissnek sem, mert az sem hiteles − fordult hátra.

Tyson lapos pillantást küldött felé, a keze ökölbe szorult készen arra, ha kell kivitelezze azokat a sérüléseket, amiket most örömmel meg is tesz.

− Ez az izé hány embert fojtott meg vagy zúzta szét a légcsövét? − vonta magára a figyelmet Savior és húzogatta az övet. − Mázli, hogy nekem nincs rá szükségem, különben most itt fuldokolnék a légszomjtól. Életveszélyes!

− Az még inkább, ha kirepülsz a szélvédőn. Azt még kevesebben élik túl − válaszolt neki, aztán visszafordult Tyson felé. − Gyerünk húzz be egy...

Nem tudta befejezni, mert már kivitelezésre is került, az ütéstől hátra billent a feje. Fájdalmasan nyögött fel és nyúlt az orrához, amiből dőlt a vér és a kezét is egyből beterítette.

− Ekkorát nem kellett volna ütnöd! − fordult hátra Savior morcos arcot vágva, Tyson meg ártatlan képet vágott.

− Még nem is ütöttem nagyot − tájékoztatta és még csak Cam erejét sem vette igénybe. − Tehetek én róla, hogy ilyen nyámnyilákat vesznek fel katonának?

− The! − szólalt meg Fred.

Csak a száján tudott levegőt venni, ott is nehezen, mert még mindig folyt az orra vére. Kicsatolta az övet és hátrafordult dühösen. Már csak a sértésért is illő revánsot vennie.

− Hé-hé-hé! − mozdult közéjük egy pillanat alatt Savior, hogy ne érhessék el egymást. − Koncentráljatok a feladatra!

A két srác még váltott egy ellenséges pillantást, mielőtt Fred visszafordult volna előre. Keresett egy rongy darabot, amivel az orrát törölgette, meg a szája körüli vért. Nem fog tudni elindulni, míg el nem áll, ráadásul már neki is állt dagadni.

− Cam el se hiszem mit mondtam az előbb − nézett hátra Tysonra, akiben ott lapult genosym társa, aki most csak halkan nevetett.

− Baszki, mindenem csupa vér − morogta orrhangon Fred.

− Legalább hiteles lesz − próbálta megnyugtatni Savior. − Ha úgy érzed, akkor menjünk tovább.

Beletelt még egy-két percbe mire Fred orrából már nem folyt a vér, csak néha szivárgott. Levegőt nem kapott rajta továbbra sem. Küldött egy gyilkos pillantást még hátra a tükör segítségével Tysonnak mielőtt újra elindultak.

A pajzs előtt nem sokkal aktiválta a generátort, ami halk zúgás keretében felbúgott. Sercegő hang után, egy áttetsző kék színű búra jelent meg körülöttük. A két genosym láthatóan összerándult, Savior felvett alakja megremegett néhány pillanat erejéig.

− Mi volt ez? − nyögte Tyson, mert ő is érezte, amit Camouflage.

− Olyan frekvencia, amit nem viselünk jól. Még jó, hogy csak átmeneti ideig tartott − kapott választ Saviortól. − Remélem a pajzs sem azon rezeg, mert akkor fájni fog átmenni alatta, még így is, hogy egy anti alatt ülünk.

− Nem tudom neked megmondani, nem értek hozzá − és közben nagyobb sebességre kapcsolt Fred.

A két genosym és Tyson összeszorított szájjal várta a pillanatot, de minden gond és megrázkódtatás nélkül átjutottak. Fellélegezhettek egy rövid időre, mert aztán egyre közelebb értek ahhoz a helyhez, ami várt rájuk.

Fred keze izzadt és nyelnie kellett, amikor meglátta a központi épületet. Azon gondolkodott hol kellene Tysont kiraknia, ami még nem feltűnő. Belenézett a tükörbe, de nem látott senkit, aztán beáramló levegő csapta meg.

Akaratlanul hátrafordult egy pillanatra és ledöbbenten azon a résen, ami a jármú oldalán tátongott. Arra figyelt fel, hogy valaki belenyúl a kormányzásba.

− Az utat figyeld drágám, különben felkenődünk egy ház oldalára, hacsak nem döntünk ki előtte egy oszlopot − szidta meg Savior, mintha az anyja lenne. − De ez a sérülés a járművön jó ötlet volt Camtől. És még arra is figyelt, hogy úgy tűnjön kintről szakították be.

Fred nem igazán tudott kiigazodni ezen a furcsa genosymen. Látszólag tök normálisnak tűnt, de akadt néhány beszólása, ami alapján kétségbe vonta ezt. Olyannak tűnt, mint egy tinédzser, aki még keresi önmagát, ezért különböző viselkedés formákat vesz fel. Elgondolkodott azon vajon milyen lehet az igazi Savior. Utálatos? Bohókás? Közömbös vagy mindenkivel törődő?

− Jesszus! − kiáltott fel mikor újra a genosym felé fordult.

− Ne ijedezz! Haldoklom. Rémlik? − szólalt meg nyugodtan Savior, aki néhány sérülést formált meg magán.

− De ez nagyon durva, mintha valami zombis filmből léptél volna ki − nyögte Fred, mire történt némi változás, bár még mindig borzalmasan festett.

− Jobb?

− Maradjunk annyiban, hihetőbb − jött a válasz a még mindig meghökkent férfitól.

Ráfordult az oda vezető végső útra. Több méter magas kerítés vette körbe a kerületet, a kapuban pedig őrök álltak felfegyverkezve. Ha behajtana egyből riadót fújnának, pedig mennyivel egyszerűbb megoldás lenne, mint magyarázkodni. Nyelt egyet, majd lassított és megállt.

− Brawn hadnagy vagyok! Súlyos sérültet hoztam. Engedjenek be! − hadarta a lehúzott ablakon.

A katona arca amúgy is döbbenetet fejezet ki mikor ránézett, aztán átpillantott a túloldalra és elsápadt attól, amit látott. Nyelt egyet mielőtt megszólalt.

− E-e-ellenőrzés nélkül nem engedhetem át − dadogta.

− Ellenőrzés? Katona! Haldoklik mellettem egy magas rangú tiszt rokona, maga meg ellenőrzést akar?

− Ez az előírás, Uram! − védekezett a katona.

− Rendben, de ha ez miatt érek be későn az orvosi részlegre, akkor a maga felelőssége lesz! − lőtte el az aduászt.

A katona összenézett a másik társával, majd a túloldalon állókkal, akik csak a vállukat vonogatták. Nem igazán tudták mi lenne a rosszabb, ha ellenőrzés nélkül engedik be, vagy ha miattuk meghal egy fejes rokona.

− Döntsön katona! De gyorsan! − szólt rá Fred miközben Savior felnyögött és enyhén megmozdult eddigi eszméletlennek tetettet állapotából.

− Menjen Uram! − azzal intett két társának, akik nekiálltak gyors ütemben kinyitni a kaput. − Odaszólunk az egészségügyeseknek!

− Helyes! − vágta rá Fred és már a gázra is lépett, pedig éppen befért a kapun.

Az orvosi épület is abban az irányba helyezkedett el, amerre nekik kellett menni. Csupán valamivel később jobb helyett balra kellett kanyarodniuk, de ezt a kapuőrök nem fogják látni.

Alig egy perccel később már ki is szálltak a járműből. Savior még az ajtó becsukásával se bajlódott, egyből az ajtó felé sietett. Két katona jött vele szemben.

− Félre idióta! − lökte el maga elől az egyiket, és most nagyon is épnek és egészségesnek tűnt. − Sietős!

A másik egyenruhás a falnak lapult, hogy ne járjon úgy, mint a társa. Ismerték a tisztet és tudták pontosan ki ő. Fred igyekezett a nyomában maradni. Savior türelmetlenül dobolt a lábával a lift előtt, ahogyan annak lennie kell. Senki nem gondolja majd ő lépcsőzni fog.

Aztán nyílt, majd bezáródott mögöttük a liftajtó, amikor hangokra lettek figyelmesek. Bizonyára a sérültet jöttek keresni. A két katonától pedig hamar meg fogják tudni Hounder százados az előbb ment be és nagyon is egészségesnek tűnt.

Rövid csengő hang és nyílt a liftajtó. Fred kezében fogta a marokfegyverét, amit indulás előtt azért magához vett. Ezen a szinten leginkább csak tudósok tartózkodtak, de előbb-utóbb szüksége lesz rá.

Néhányan meglepetten néztek rájuk, főleg rá. Az orra alatt száradt vér tapadt, és a ruháját is bőven beborította. Valaki megindult felé megkérdezni jól van-e, de aztán riadtan arrébb is ugrott, amikor Savior lendületesen megindult abba az irányba.

− U-uram! − nyögte egy fehér köpenyes, de nem foglalkozott vele a genosym, hanem odatartotta a kártyáját, bepötyögte a kódot és ár át is jutottak az ajtón. Egy mozdulattal bezúzta a panelt a túloldalon, amit becsukódott mögöttük.

− Így nem jönnek olyan könnyen utánunk − magyarázta.

− De mi se jutunk ki! − akadt ki Fred.

− Van másik út is − vigyorgott rá Savior.

Nem pazarolta az idejüket, mert közben megszólalt az épület vészjelzője. Frednek lelkiismeret furdalása támadt, mert azokat a katonákat fogják előállítani, akik jóhiszeműen beengedték őket. Savior mellette elgyötört arcot vágott, amit először nem tudott hova tenni.

− Ott − mutatott fel a hang forrására.

Saviornak nem kellett több, kinyúlt és lecsapta az itteni jelzőt. Szerencséjükre nem tartozkodott más a folyóson. Alig rendezte az alakját Savior, amikor felbukkant egy katona, aki őket akarta megkérdezni mi történt. Nem tudhatta ők maguk a behatolók. A genosym nem állt le vele, egy ütéssel kifektette.

Elindultak a folyosóra több kutató is kijött kíváncsian, de nem foglalkozott velük. Savior egy bizonyos ajtó felé tartott, odatette a kártyát, beütötte a kódot és benyitott a helyiségbe. Több fehér köpenyes alak állt körül valamit és most meglepetten néztek hátra.

− Nincs joguk bejönni! − tiltakozott az egyikük. − Honnan szereztek kártyát?

− Kint az egyik ipsétől − vigyorgott rá Savior.

Igazi profi tolvaj módjára megszerezte az egyik velük szembe jövő kutató kártyáját és most még fel is öltötte az igazi alakját, amivel egyértelműen ráhozta a frászt a bent lévőkre.

− Nem szép dolog a gyengébbet bántani.

Mielőtt még bárki megmozdulhatott volna csápok csaptak ki a genosym testéből, és az arcuknál fogva a falhoz szegezte a tudósokat. Nem kaptak levegőt, és csupán próbáltak ellenállást tanúsítani.

− Hozd a Zen kémcsövet − utasította Fredet.

− Hogy néz ki? − bújt át a férfi két csáp alatt.

− Normális esetben egy szürke színű cső − Savior közben a folyosó felé figyelt, ahol igyekeztek az ajtón bejutni.

− Akkor gondolom nem normális hogy áttetsző − emelt fel egy alig alkarnyi hosszú és három ujjnyi széles hengert, amiben egy fekete, amorf valami tartózkodott és elég dühösnek tűnt, mert ostromolta a falat.

− Hogy csinálták? Mindegy! Hozd! Shad és Claw nem lesz boldog, ha ezt meglátják − morogta Savior. − Elég frusztrálnak tűnik.

− Enyhén fejezted ki magad − nyögte Fred, mert a kis lény újra megostromolta a falat és esküdni mert volna rá, hogy apró tűhegyes fogakat látott az apró szájban.

− Menjünk! − engedte el Savior a tudósokat, akiket már az ájulás kerülgetett.

Előre ment, de alig tett meg pár lépést, berobbant az ajtó és katonák tucatjai igyekeztek át sorjában. Fegyverek szegeződtek a piros-fehér genosymre, aki védőn állt Fred elé.

− Körkörös az épület − nyújtotta hátra az egyik tudós kártyáját, amire a kódot is ráírták, el ne felejtsék. − Próbálj meg a hátuk mögé kerülni és kijutni az ajtón, aztán bújj el valahol.

− Megleszel? − hátrált Fred, miközben magához fogta a hengert.

− Jól fogok szórakozni − vigyorodott el a genosym, majd megjelent a maszk a szája előtt miközben teljes tűzerővel lőtték.

Fred ebben kételkedett, de elindult. Több ajtón is át kellett mennie, közben pedig folyamatosan hallotta a harccal járó zajt. Mintha repült volna néhány berendezés is a lövések mellett. Tudta nem fog csak úgy kijutni, így ő is felkészült lelkiekben egy összecsapásra.

Azt számolgatta magában mennyi idő míg olyan egységek érnek ide, akik már fel lesznek szerelve olyan fegyverekkel, amik hatékonyak lesznek Savior ellen. Egy biztos, ők nem fognak a lifttel szarakodni, hanem a lépcsőt használják.

Elhaladt egy nyitott ajtó előtt, megállt és visszalépett. Két tudós kuporgott a fal mellett guggolva és a kezüket a fejükre tették védőn. Belépett, lerakta a rá bízott ivadékot rejtő kémcsövet, majd két mozdulattal lecsatolta a védőmellényt és lehúzta a vér áztatta felsőt is.

Csupán egy trikó marad rajta, láthatóvá vált a non-figuratív tetoválás a karján. Leemelt egy köpenyt a közeli fogasról és felvette. Kicsit szűknek érezte vállban, de megtette.

Magához vette újra a Zen kémcsövet, a fegyvert a köpeny zsebébe süllyesztette a kezével együtt. Lehajtott fejjel lépett ki és haladt tovább. A genosym nem tévedett, valóban körbe ért és meglepte mennyi katona fekszik kiütve, de Saviort nem látta sehol sem. A hangokból úgy ítélte elcsalhatta őket, akik még talpon maradtak, vagy később érkeztek.

Átlépett a berobbantott ajtó maradványain és kifelé igyekezett. Néhány katona jött szembe vele, még jobban lehajtotta a fejét és behúzta a nyakát, sőt még félre is állt riadt tudóst játszva. Szerencséjére elrobogtak előtte, még csak rá sem néztek. Haladhatott tovább.

Megállt a lift előtt, de hiába nyomta meg a hívógombot, nem üzemelt. Elindult a lépcsők irányába, ahol újabb katonák jöttek szembe vele. Viszont nem ő volt az egyetlen lefelé igyekvő fehérköpenyes, így remélhette nem szúrják ki.

Savior azt mondta bújjon el, így nem kockáztatta meg, hogy újabb szinteket menjen le, hanem befordult a folyosóra és körbenézett. Zárt ajtók és mindegyik előtt kártyaolvasó és kódpanel. Mennyi az esélye, hogy az a tudós, akinek birtokolta kártyáját bemehet mindenhova? Kicsi, de nem maradt választása, mint kirpóbálni.

Becsipogta a kártyát, a sípolás jelezte visszautasításra került, így még csak a kódot sem kell megpróbálnia használni. Nem maradt más lehetősége, továbbment.

− Hét mit csinál? − szólalt meg egy hang és egy katona állt a lépcsőkhöz vezető ajtóban. − Brawn hadnagy?

− Francba! − káromkodta el magát, az egyenruhás pedig nem volt hülye, egyből fegyvert fogott rá.

− Adja meg magát! Emelje fel a kezét és tegye le azt a valamit! − hadarta a katona.

− Most akkor emeljem fel a kezem vagy tegyem le? − kérdezett vissza, amivel összezavarta szerencsétlen közlegényt, aztán lenézett a kezében lévő hengerre. − Remélem nem vagy törékeny!

Azzal a katona felé dobta, aki ösztönösen leengedte a fegyvert és megpróbálta elkapni a felé repülő tárgyat. Kissé sután és szerencsétlenül sikerült megfognia, de mire újra Fredre koncentrálhatott volna, addigra ott állt előtte. Rutinos mozdulattal fegyverezte le, majd úgy a falnak vágta, aminek a tövébe ájultan csúszott a közlegény.

− Legalább tudom nem törik könnyen − hajolt le a Zen kémcsőért, ami egy-két pillanattal előbb hangos koppanással ért földet. − Bár, ha nem tudták kinyitni, akkor nem lehet törékeny.

Vonta le utólag a következtetést, de legalább ez miatt a továbbiakban nem kell izgulni. Nem mintha azt tervezte volna folyamatosan hozzávágja majd a szembe jövő katonákhoz időnyerés céljából. Lenézett, a kis lény ott ahol az ujja volt folyamatosan támadta, és most már egyértelműen látta az apró tűhegyes fogakat.

− Bocs kis haver az előbbiért, de nem volt jobb ötletem. Amúgy veled vagyok. Hazaviszlek a szüleidhez. Azt hiszem. Vagy valami ilyesmi.

Rájött, hogy leginkább magával társalog és inkább felhagyott vele. Ráadásul fontosabb dolga is akad, mint itt nyugtatgatni egy genosym ivadékot. A lépcsőház most nyugodtnak tűnt, és mivel itt nem tudott bejutni az ajtón, úgy döntött megkockáztatja és eggyel lejjebb megy.

Nem örült annak, amit talált. Üvegfalu laborok sorakoztak egymás mellett, te minden féle kémcsővel, meg lombik üvegekkel. Némelyikben látott a vizsgálatokhoz szükséges eszközöket, mikroszkópokat. De alkalmas búvóhelynek valót nem.

Márpedig szüksége lesz rá nagyon gyorsan, mert hallotta az elordított parancsot, miszerint kutassanak át minden szintet. Nem tudta először miért, de aztán feltűnt neki a csend. Nagyon remélte Savior nem szívódott fel nélküle.

A leghátsó helyiségek felé vette az irányt és az egyik laborba bejutott minden gond nélkül, de elbújni nem maradt ideje. Egy tucat katona rontott be rendezetten, teljes harci felszerelésben és egyből kiszúrták. Rászegeződtek, a fegyverek, de nem lőttek, hanem egészen a falig szorították, aztán megálltak.

− Adj azt ide Brawn! − jelent meg a hátuk mögött egy magas rangú tiszt.

− Nem! − szegült ellen.

− Igen. Sejtettem, hogy ez lesz a válasza. Nem véletlenül tartottuk távol ettől az épülettől: Mert, ha valaki, akkor maga egyből tudta volna mit tartunk itt és milyen kísérletek zajlanak. De nézzük a jó oldalát a válaszának − húzta gúnyos félmosolyra a száját. − Abban a tartályban nem tudunk kárt tenni, de magában igen. Tűz!