Tysonnak furcsa volt úgy haladni, hogy nem látta a saját lábát. Persze normális esetben sem nézi az embert azt miközben megy, de most lopakodott. Mégis honnan a fenéből tudja nem-e lép oda, ahova nem kéne?

Arra figyelt fel, Cam roppant jól szórakozik rajta. Na igen, legutóbb ő irányított, de most nem, mondván neki is meg kell tanulnia használnia az ő testét és a képességeit. Az már ment hogyan öltse fel magára, mint valami ruhát. Az a fegyver is a keze ügyébe került, amire gondolt, bár gyanította azért ezt a genosym intézi, ő ismeri a lehetőségeket, amikből válogatni lehet. De ez a láthatatlanság dolog, na meg a falra mászás, már sokkal nagyobb kihívásnak bizonyult.

~ Jó lenne bejutni − szólalt meg Cam, ahogy megközelítették a kerítést.

~ Áramot vezettek bele, hacsak nem lettél immunis rá, vagy tudsz repülni esélytelen átjutni rajta.

~ Miből gondolod, hogy áram van benne?

~ Kint van a nagyfeszültségre figyelmeztető jel − nézett rá egyenesen a táblára, hogy a társa is tudja mire gondol.

− Az a villámszerű nyílt a sárga háromszögben azt jelenti?

~ Igen.

~ Azt gondoltam arra figyelmeztet, hogy becsaphat ide a villám − és Cam úgy döntött alaposan megjegyzi ezt az információt.

~ Nálatok nem így jelölik?

~ Nem.

~ Mindegy. Amúgy, ha nem lenne pajzs, akkor még elő is fordulhatna, amit mondtál, bár akkor is inkább a magasabb épületekbe szokott − osont tovább oldalasan.

Fred nagyjából elmondta hogyan helyezkednek el az épületek és hova próbálnak bejutni Saviorral. Logikusan onnan kellett volna elvonni egy másik oldalra az erőket, de ha nem tudja mikor üt ki a baj, akkor aztán várhatnak a segítségükre.

~ Úgy hallom nem húzták sokáig − jegyezte meg, amikor megütötte a fülét az épület riadójának zaja.

~ Igen − értett egyet Cam és örült tisztes távban vannak a zaj forrásától.

~ Akkor hadd szóljon! Vagy várjunk még? − bizonytalanodott el Ty.

~ Meglátjuk mekkora lesz a mozgás.

~ Oké. Van csúzlid? − kérdezte meg hirtelen, mert eszébe jutott valami.

~ Minek az neked? Ó! − nyújtotta el a hangot. ~ Tetszik az ötleted.

Tyson csak elvigyorodott, majd hátranézett a mögöttük lévő épületre. Magasabbról könnyebben tudja majd dobálni a gránátokat. Felhagyott a hangtalan lopakodással és futólépésben indult meg felé.

Egy pillanatra megtorpant a fal tövében. Bizonytalanul odatette a kezét, majd felrakta a lábát és megpróbálta magát feltolni. Meglepően könnyűnek tűnt és hamar belejött. Megállt valamivel a kerítés magassága felett.

Félve fordult meg, de muszáj lesz háttal a falnak lennie. Sikeresen neki támasztotta a hátát és felhúzta enyhén a térdeit. Először csak az egyik kezével engedte el a falat, majd a másikkal is.

Megnyugtatta a tudat nem fog leesni, de azt nem értette miért nem tűnik megerőltetőnek így maradni. Mintha csak szimplán a földön feküdne és nem egy ház oldalának támaszkodna. Akárhogy is, ideje akcióba lépni.

~ Most viszont örülnék neki, ha legalább a kezeimet látnám − jegyezte meg. ~ Na meg a gránátokat.

~ Megoldható − kapott választ Camtől és egy pillanattal később már látta a karjai körvonalát, meg a ruhája első részét, amire a genosym már több gránátot is odakészített.

~ Szuper! Akkor kezdődjön a buli! − és már a kezében is termett a csúzli.

Az első gránát biztosítékát kihúzta, majd a szíjra rakta és kilőtte egy véletlenszerű pontra. Majd már vette is le a következőt és repült az újabb kellemetlen meglepetés. A harmadikat tartotta célra, amikor az első robbant.

Még kettőt kilőtt, majd megszemlélte a kialakuló káoszt, amit a különböző helyen felrobbanó gránátok okoztak. Nem bajlódott a lemászással, egyszerűen leugrott és hangtalanul fogott talajt. Teljes sebességgel a kapu felé rohant és az sem zavarta már, hogy ismételten teljesen láthatatlan.

Amint látótávolságba ért, megjelentek a kis rakéták a vállánál és kilőtte őket, berobbantva a kaput, a detonáció pedig az őröket is leverte a lábáról. Akadálytalanul jutott be, Cam pedig láthatóvá tette és átöltöztette. Megkülönbözhetetlenül egy lett a helyi katonák közül.

Alig hangzott el a tűzparancs, amikor valami narancssárgán robbant nem sokkal az ablakok előtt. A nyomás bevágta az üveget, néhány embert feldöntött, a szilánkok mindenkit beterítettek. Eldördült néhány lövés, de egy sem talált el Fredet, aki ösztönösen hasra vetette magát már az első lövések előtt. Készült erre a lehetőségre.

− Lőjék le! − kiabálta a tiszt, akit a robbanás szintén földre lökött.

Néhány katona hasra fordult, hogy a parancsot teljesíthesse. Fred biztosra vette itt a vég. De vajon elérhet valamit, ha ezt a csövet kivágja az ablakon? Savior vagy Tyson megtalálhatja és kijutathatják.

A hátára fordult, hogy felülve elhajítsa, amikor valami elképesztő gyorsasággal bevágódott az ablakon és szó szerint beterítette, közben pedig eldördültek az újabb lövések.

− Basszus! − nyögte meglepetten, nem tudta mi történt.

~ Hiányoztam? − hallotta meg Savior hangját.

Fred nem tudta nevessen vagy mérgelődjön a genosymmel, amiért a frászt hozta rá. Akaratlanul talpra állt és a feketeség helyét átvette a romokban heverő labor képe.

~ Micsoda kupit csináltunk. Pedig nem szoktam, de tényleg! Mindig vigyázok a környezetemre − dumált neki Savior. ~ Na, lecsapjuk őket?

Fred felemelte a kezét, amit valami fura anyag borított. Tudta a genosym veszi körbe, de mégis másnak tűnt, mint amit Tysonon látott. Sokkal inkább testre simult, mint a régi szuperhősök ruhái. Piros színben pompázott, amit fehér, szabályos minta díszített.

~ Tetszik a tetkód − pofázott neki Savior és mind a két karján megjelent az a minta, amit évekkel ezelőtt felvarratott. ~ Na most már tényleg csapjuk le őket!

~ Oké! − vigyorodott el.

A kezében szorongatott hengert, a háta mögé tette és remélte odatapad. Nem kellett csalódnia. Berontott a katonák közé, akik hiába lőtték, nem értek vele semmit. Egy fegyvert könnyedén hajlított meg a csövénél, egy katonát pedig egy ütéssel átrepített a laboron.

Hamarosan már csak a tiszt állt, aki ijedten hátrált. Hiába nézett hátrafelé erősítés reményében, csalódnia kellett. Kiürült az épület a külső támadás miatt. Már ott keresték az ellenséget és a behatolókat.

− Brawn! Beszéljük meg.

− Nincs mit megbeszélni ezen. Tudom mit akarnak és nem fogok asszisztálni hozzá.

Kinyúlt és nyakon ragadta a férfit, de alig kulcsolta az ujjait köré, amikor a kinti, udvari sziréna teljes hangerőn megszólalt. Fred a füléhez kapta a kezét, a fájdalom összehúzta, pedig nem is ő, hanem Savior szenvedett és teljesen le is foszlott róla.

− Nocsak, úgy tűnik mégsem tiétek a győzelem − a tiszt előhúzta a fegyverét és a fejének szegezte, ő pedig még nem tudta lerázni magáról a genosym fájdalmát, amit akaratlanul élt át.

Tyson először csak ide-oda rohangált, leütött néhány katonát, majd eltűnt és tovább állt. Mikor kezdtek már nagyon sokan lenni az udvaron, akkor kereset magának egy stratégiailag jól biztosítható helyett, ahonnan ő sokakat semlegesíthet, de vele nem nagyon tudnak mit kezdeni.

Mind két kezébe automata fegyvert fogott és módszeresen lőtte vállon, vagy lábon a katonákat. A tárcserét Cam intézte neki, így nem kellett letennie egyiket sem.

Az ellenállás hamar megszerveződött, rögtönzött barikádokat alkottak a katonák. Páncélos járművek érkeztek, de néhány megfelelő helyre kilőtt rakéta könnyedén döntötte fel őket. Gránátot is dobtak felé, de Cam kiváló látást biztosított neki és röptében lőtte szét őket, nem értek el hozzá. Egy helikopter érkezett a távolabbi bázisról.

~ Kéne valami nagyobb, amivel le tudjuk szedni, még mielőtt ránk nem lő néhány rakétát − jegyezte meg, Cam közben pedig már intézkedett is. ~ Te most viccelsz? Hol rejtegetted eddig ezt? Mi ez egyáltalán?

Nézte döbbenten a tőle jobbra megjelenő valamit, aki legalább olyan magas volt, mint ő. Camouflage megint roppant jól szórakozott rajta.

~ Maradjunk annyiban van egy képességem, amit sok helyen zsebdimenzióként említenek. Ez pedig kérlek szépen egy sugár ágyú.

~ Aha, nem mintha tudnám mi az − hagyta rá. ~ De ez az izé klasszul néz ki.

A vállára vette és célra tartott. Megnyomott egy gombot, ami pont szem előtt helyeztek el. Felbúgott mellette az ágyú, néhány másodperccel később pedig egy kék fénynyaláb lőtt ki belőle, egyenesen a helikopternek, ami szintén támadni készült.

A támadás átment a légi járművön, mintha lukat égetett volna bele. A következő pillanatban pedig felrobbant és beterített maga alatt mindent égő, izzó darabokkal. A katonák menekültek, Tyson pedig sajnálta azokat, akik most meghalnak, de másképp nem úszhatták meg ezt élve.

− Durva! − tette le, mert még Cam erejével is nagyon nehéznek érezte.

A genosym mosolygott magában, majd elraktározta a fegyvert. Tyson újra mozgásba lendült, ideje új helyet találni maguknak. Egy nagyobb, üres téren vágott át, amikor megszólalt a sziréna.

Térdre rogyott, Cam fájdalmas kiáltása ott visszhangzott a fejében. Genosym társa menedékért visszavonult a testébe, de nem védte meg. Ott szólt tőlük nem messze, a hangja még Tyson fülét is bántotta.

− Cam kell egy gránát − állt fel és igyekezett nem tudomást venni a fájdalomról.

El kell hallgattatni, mert mindegyikük vesztét fogja okozni. Nem tudta a genosym hallotta-e a kérését, vagy képes-e egyáltalán teljesíteni, de ő mindent megtesz, ami tőle telik. Az út feléig jutott, amikor katonák állták el az útját és több fegyver is rászegeződött.

A lehetőségeit latolgatta, de nem sok esélyt látott rá, hogy élve kivitelezni tudja. Camre pedig nem számíthatott, míg szól a sziréna. Valami a tenyerébe simult, mire elmosolyodott. A katonák zavartan néztek rá, ő pedig felemelte a kezét, amiben egy kibiztosított gránát lapult.

Ha lelövik, akkor ők is meghalnak vele együtt. Látta rajtuk a félelmet. Döntött, kockáztat, hisz nem maradt más esélye. Elvette a nagyujját és a számláló visszaindult. Az egyenruhások pedig inkább hátat fordítottak és a menekülést választották.

Nem habozott, felfelé hajította teljes erőből és remélte úgy robban fel, hogy hatástalanítsa a szirénát. Közben ő is hátrafordult és igyekezett magának egérutat nyerni, ha netán valamelyik katona hátrafordulna.

A gránát felrobbant, a tartó oszlop megsérült és dőlni kezdett. A hang elhallgatott. Tyson viszont újabb katonákkal találta magát szemben, akik viszont már nem szándékoztak neki kegyelmezni.

Egy robbanás után a sziréna elhallgatott, a tisztet pedig mind a kettő meglepte. Fred hezitálás nélkül használta ki a helyzetet. A fegyvertartó kézre ráfogott és lefelé tolta. A lövés így is eldördült, eltalálta, de szinte meg sem érezte.

Orrba vágta a férfit, aki hátratántorodott és meg sem próbált tovább harcolni. Na igen, még ilyen magas szinten is előfordult, hogy a rangot nem érdem, hanem rokonság alapján kapták meg. Ami viszont mögötte lapult, az csupán némi gőg, bátorság és szaktudás semmi.

− És most! − lépet felé egyet Fred.

~ Lépjünk le, ez megviselt − hallotta meg Savior hangját, amitől megkönnyebbült.

~ Csak még egy ütés.

Ökölbe szorított kezét fel és hátra húzta, a tiszt felemelte a karját, hogy védje a fejét, de ő váltott és gyomron ütötte. A férfi összegörnyedt, de nem úszta meg ennyivel, mert állon vágta, de úgy, hogy kiütötte vele és eszméletlenül terült el.

Savior újra megjelent körülötte, felkapta a tartályt és az ablak felé vetette magát. Fred hagyta, hogy ő irányítson. A genosym kinézett a másik épületre, elrugaszkodott ő pedig csak remélte át fog tudni ugrani.

Savior másképp gondolkodott, megnyújtotta magát, indaszerűen hozzátapadt a falhoz és tovább lendítette magukat, majd át a következőre és már a kerítésen kívül is voltak. Ugyan ezzel a módszerrel folytatta az útat.

~ Nem kellett volna Tysont és Camouflage-t megkeresni? − kérdezte meg aggódva.

~ Jól vannak − nyugtatta meg Savior.

~ Honnan tudod?

~ Lőttek épp Tysonra, de aztán láthatatlanná vált. Onnantól esélyük sincs őket elkapni. Cam tudja hogy vigyázzon a társára, ha kapott is pár lövést azt meggyógyítja. Mint én a tiédet.

Fredben ekkor tudatosult tényleg eltalálta a lövés, de az adrenalin miatt nagyon meg se érezte. Igaz, valóban fájnia kellett volna mikor a tiszt felé mozdult, hogy megüsse, de addigra Savior már rendbe hozta és észre sem vette.

~ Kösz.

~ Ugyan! Szerintem egész jó párost alkottunk.

~ Az biztos − mosolyodott el Fred, pontosan tudta mire utal a genosym és nem volt ellenére.

Tyson az első két lövést megérezte, a többit már nem. A katonák értetlen arcot vágtak, ő pedig tudta mi történt. Cam összeszedte magát és előjött megvédeni őt. Láthatatlanná is tette, még a hő kamerák számára is.

Megmozdult és hagyta a genosymet irányítani. Ő sokkal jobban tudta mennyire viselték meg a történtek és mire képes jelen állapotában.

A kapu felé tartottak és minden gond nélkül kijutottak. Tyson látta Saviort kilengeni a kerítés felett, megnyugodhatott ők is megúszták. Az inkább foglalkoztatta vajon sikerrel jártak-e vagy teljesen feleslegesen mentek mindezen keresztül. Amint találkoznak megkapja a válaszait.

Nem beszéltek meg találkozót, de Camouflage-zsal arra a pontra igyekeztek, ahol ők ketten kiszálltak a járműből. Nagyon remélte Frednek is eszébe fog ez jutni, mert ha nem, akkor egy darabig keresgélhetik egymást.

Nem ringatta magát abba a tudatba, nem fogják őket keresni a pajzson belül ezek után. Aztán ki tudja. Lehet nem akarnak pánikot a városban és valami lázadó szervezetre kenik, és azt mondják majd elintézték őket.

De még, ha a nyomukba is erednek sem találják meg őket könnyen. Cam és Savior is megtudja változtatni a külsejüket, akár időközönként teljesen másra. Nem találhatnak rájuk. Legalábbis nagyon remélte.

Visszaértek, egy biztonságosnak ítélt, árnyékos helyen álltak meg. Cam gondoskodott mindenről. Farmert viselt, terepszínű kapucnis pulcsival. Nem tudta megnézni magát, de a jellegzetes vörös haja és szakálla nem lesz most az árulója.

~ Jól vagy? − kérdezte meg aggódva.

~ Rendben leszek − jött a kitérő válasz.

Nem nyugtatta meg, de be kellett érnie ennyivel. Inkább figyelt és fülelt, hátha mégis küldenek ki néhány járművet utánuk. Helyette egy elsuhanó árnyra figyelt fel. Felnézett az épületre, de nem érzékelt további mozgást. Mégis nem sokkal később egy férfi sétált ki a mellette lévő utcából.

Mélyvörös, kapucnis, kenguru zsebes pulcsit viselt az alak. Tyson a szájába tette két ujját és füttyentett egyet, majd kilépett a félárnyékos részre. A férfi felé kapta a fejét, kereste a hang forrását. Intett neki és remélte Fred kapcsolni fog.

Nem kellett csalódnia, bár a másik először alaposan körbenézett mielőtt átvágott az úton. Sietősre vette a lépteit és belépett az árnyékba, ahol eddig Tyson is állt.

− Mond, hogy megvan, amiért jöttünk − szólalt meg Tyson és roppan furán csengett vissza a hangja a fülében.

− Meg − húzta ki a kezét Fred a kenguru zsebből és megmutatta a hengert. − De Savior szerint elég zaklatott.

− Megvan és ez a lényeg. Már csak ki kell találnunk hogyan jussunk ki − morfondírozott Ty. − Meg kaja se ártana. Éhen halok és szerintem ők is pótolnák az energiát.

− Utóbbi megoldható, de nem lesztek tőle elragadtatva. − a másik srác zavartan nézett rá. − Nem igazán van termés a kinti időjárás miatt. A legtöbb kaját szerintem már laborokban állítják elő sejttenyésztéssel. Érződik is az ízükön, hogy nem az az igazi.

− És én még azt hittem nekünk szar kinn − motyogta a választ.

− Kinyitnak reggel a boltok és tudunk venni. A kártyámat nagy eséllyel reggelre letiltják, de Saviorral megálltunk egy automatánál és amennyit tudtam levettem róla.

− Előre látó vagy − ismerte el Tyson.

− Így sem lesz könnyű. Menjünk, minél távolabb, mert gyanítom keresni fognak minket, ha nem is látványosan.

− Oké. Kérdés, hogyan jutunk ki? Lecsapunk egy járműre és megpróbálunk vele átmenni a pajzson?

− Arra is van ötletem, de előbb tűnjünk el és kapjunk erőre − indult meg Fred, Tyson pedig követte.