Cain kinézett a poros ablakon. A levegő vibrált a hőségtől, és bár fújt a szél, nem javított a helyzeten. Néhány óra múlva besötétedik, és kimehet vadászni. Napközben őrültség lett volna.

Az emberiség számtalan figyelmeztetést kapott a tudósoktól; ha nem változtat, és vigyáz a környezetére annak súlyos következményei lesznek. De hiába minden. Bekövetkezett. A Föld nagy részén az elvékonyodott ózonpajzs miatt elképesztően magas szintre lépett az UV sugárzás. Hosszú távon halálos égési sérülést okozott még ruhán keresztül is.

A változtatás helyett speciális pajzsokat fejlesztettek ki a szakemberek, amiket a városok fölé húztak fel. De ezek hatótávja nem bizonyult kellően nagynak, és akadtak, akik azon kívül rekedtek, mikor aktiválták őket. Nekik pedig mindennapos küzdelmet jelentett a túlélés.

A pajzs ugyan elvágta őket a város központi részétől, de ahol az áramszolgáltatás a föld alatt érkezett, az megmaradt ahogyan az ivóvíz ellátás is. Valószínű ezek nélkül már rég meghal mindenki, vagy pedig kétségbeesetten rohamozná a pajzsot a bejutás reményében.

Napközben azokban a házakban lehetett könnyen kibírni, amik rendelkeztek légkondicionálóval. Egyedül ez tette elviselhetővé a hőséget, és kiszűrte a por nagy részét is. Ezek többsége viszont lassan működésképtelenné vált az évek alatt.

Cain, és a húga szerencsésnek mondhatta magát, mert a házuk rendelkezett klíma berendezéssel. Igaz csak egy szoba, de ennyi elég volt Cecile-nek az életben maradáshoz a súlyos asztmája ellenére.

Ő nem sokkal a helyzet katasztrofálissá válása előtt született, talán ezért is alakult ki nála a betegség. Ennek ellenére életvidám, és roppant cserfes kislány lett belőle, aki imádta a bátyját. Most is ott szuszogott hangosan a szoba túlsó végében.

Cain elmosolyodott amikor ránézett. Magáért valószínű nem küzd olyan erőbedobással, mint érte. A szüleik néhány évvel ezelőtti halála óta ő nevelte, és vigyázott rá. A húga adott neki erőt a kockáztatáshoz, miatta ment ki éjszakánként a közeli erdőbe vadászni.

Néha ugyan érkezett némi étel, és gyógyszer a város védett részéből, de ez nem bizonyult elégnek a túléléshez, és csupán keveseknek jutott belőle. Cain gyanította, élelem szempontjából ott sem lehet jobb a helyzet. Látta a földeket távolról, amiket éjszakánként gépekkel felszántottak, bevetettek, de termést nem igazán értek el. Ami lett az is satnya, és beteg.

Ivóvíz is csak az időnként lecsapó hatalmas viharoknak köszönhetően állt rendelkezésre. Olyankor özönvíz szerűen zúdult az eső a nyakukba, ezek töltötték fel a föld alatti tározókat. Persze másnap a hőség miatt fojtogató pára alakult ki.

Cain úgy döntött pihen még kicsit az éjszaka előtt. Elfeküdt a kopott, egykoron bézs színű priccsen, egy agyonmosott, lapos párnát gyűrt a tarkója alá, és behunyta a szemét. Néha álmodott a szüleikről, arról az időről amikor még normális életet éltek.

Ugyan a város vezetősége mikor leengedték a pajzsot azt ígérte igyekeznek majd kiterjeszteni minél nagyobb részre, de ő ebben már nem hitt. Ennek ellenére sok mindent megtett volna a bejutásért.

Ott a húga rendes ellátást kapna, nem kéne attól rettegnie egy nap megadja magát végleg a légkondicionáló, és Cecile halálos rohamot kap a poros, párás levegő miatt. Éjszakára így is lekapcsolta, amint kellően lehűlt a levegő.

Egyrészt nem ártott a gépnek sem a pihenés, másrészt akadtak, akik lelkiismeret furdalás nélkül elűznék őket innen ezért a luxusért. Sajnos idáig jutott a kinn rekedtek egy része. Nem veszik figyelembe mi szükséges a túléléshez. Nem számított. Csak nekik legyen egy picivel jobb.

Két csoport alakult ki a városrészben. A Sötét Védelmezők tömörítették a harciasabbját. Ők, mondhatni a területük alá tartozóktól sarcot szedtek az állítólagos védelemért. Mintha szörnyek támadnának rájuk éjszakánként, akiket távol kell tartani. Igaz néha tévedtek be a városba éhes vadállatok, de nem gyakran.

A másik csoport Farkasoknak hívta magát. Ők jóval összetartóbb közösséget alkottak, akik közösen próbáltak boldogulni, élelmet szerezni, és úgy általában életben maradni. Nekik legalább tényleg volt okuk azt mondani megvédik a tagjaikat, mert a Sötét Védelmezők néha bizony portyázásra vetemedtek azoknál, akik nem az ő felügyelőségük alá tartozott.

Cain nem csatlakozott egyikhez sem, hanem egyedül próbált boldogulni. Tudta, szerencséje van, amiért a Farkasok területéhez esik közelebb a házuk. Egy idősebb férfi vezette őket, aki ismerte a szüleit, és azt is tudta a húga asztmás, így békén hagyták őket.

A másik csoport vezetőjét is ismerte még gyerekkorából. Matt már akkor is utálta, és mindig riválisként tekintet rá. Folyton versenyzett vele, még a pajzs leengedése után is.

Kettejük kapcsolatát csak tovább rontotta, hogy éjszakánként iskola helyett egy nyugdíjazott, veterán katonához jártak, aki megtanította őket a túlélés alapjára, illetve harcolni. Ez újabb oknak bizonyult a rivalizálásra közte, és Matt között. Nem mintha kereste volna vele a harcot. Egy biztos, az öreg vetránnak sokat köszönhetett.

Cain kinyitotta a szemét, kipillantott az ablakon. Nagyjából megsaccolta mennyi idő telt el, és rá kellett jönnie nem sok. Már nem fog tudni aludni, viszont a tanult meditációs technikával a hátralévő órákra kikapcsolhatja az agyát.

Nem sokkal a naplemente után felállt, nekiállt összekészülni. A húga is felébredt, és hangosan nyújtózott egyet, majd mezítláb odacsattogott hozzá, adott neki egy puszit.

− Böksz! − jegyezte meg vádlón Cecile.

− Te meg kócos vagy − vigyorgott rá Cain, és egy mozdulattal még inkább összeborzolta a szőke tincseket.

− Na! − méltatlankodott a kislány.

− Menj mosd meg az arcod, és mosd ki a szád! − csapott mosolyogva a húga popsijára Cain, aki ellenkezés nélkül ment a fürdőbe.

Cain tovább folytatta a készülődést. Felvette barna színű felsőjét, egy húsz centis tőrt a derekára csatolt, egy másikat a combjára kötött tartóba dugott. Ellenőrizte az íján az ideget, és azt a néhány vesszőt, amit a vadászathoz készített, majd a hátára szíjazta a tegezt.

Felállt, lekapcsolta a légkondicionálót. Cecile közben visszatért egy szárított húsdarabot rágcsálva. Egyértelműen nem volt oda érte, de választék híján vagy ez, vagy az éhség maradt. Majd ma igyekszik friss húst hozni, amit megsütnek, vagy egy kis víz segítségével puhára párolnak, és abból biztosan jobb étvággyal eszik majd.

Nem tudott túl változatos étkezést biztosítani a húga számára, ha látott valami gyümölcsszerűséget az erdőben, azt begyűjtötte, és először ő kóstolta meg, tesztelve nem-e mérgező. Nem mintha gyakran előfordult volna ez a helyzet, mert a növények is megsínylették ezeket a körülményeket, ahogyan az állatok is, de még mindig jobban alkalmazkodtak, mint az emberek.

Lassan egy órája besötétedett amikor halk kopogásra figyelt fel. Két embert tudott, akik váratlan vendégként felszoktak bukkanni nála. Az egyikük Jess, aki most az ajtóban állt, a másik személy Tyson, bár ő ritkábban jelent meg nála.

– Szia! – köszöntötte Cain a lányt, és beengedte.

– Szia! – Jess zöld szeme végigpásztázta a srácot. – Sejtettem, hogy kimész vadászni, ezért is jöttem.

– Jess! – jelent meg a kislány, széles mosolya beragyogta az arcát.

– Cecile! – guggolt le Jess ölelélsre váró tárt karokkal. – Te megint nőttél!

– Komolyan? – nézett fel a lányra csillogó szemmel Cecile.

– Igen, ha így haladsz még Cainnél is magasabb leszel!

– Kétlem – motyogta a srác alig hallhatóan.

– Klassz! – lelkesedett Cecile. – Jöttél vigyázni rám?

– Aha. Nem örülsz neki? – nézett mosolyogva a kislányra Jess.

– Dehogyisnem! – vágta rá azonnal Cecile, majd megfogta az idősebb lány kezét, és nekiállt behúzni őt a szobába. – Mit fogunk csinálni?

– Nem tudom, majd kitaláljuk – válaszolt Jess, közben hátrafordult, és intett a srácnak menjen nyugodtan.

– Szia Cecile! – szólt a húgának Cain.

– Szia! – kiabálta ki a kislány, de már nem figyelt rá.

Jess szájáról Cain még leolvasta a jókívánságot - járj sikerrel -, majd kézbe vette az ajtó mellé támasztott légdeszkáját, és kilépett. A lány később majd kijön bezárni az ajtót. Nem mintha nem lehetett volna betörni, de akkor is adott némi biztonságérzetet.

Ledobta a deszkát, ami felfeküdt a levegőre néhány centivel a talaj felett. Előkotorta sokat látott kendőjét, amit felkötött az orra, és a szája elé. Mostanra teljesen besötétedett, sötétbarna, fekete öltözékével szinte teljesen beolvadt az éjszakába.

Kerülte a még égő, vagy halványan pislákoló utcai lámpákat. A Farkasoktól nem kellett tartania, de a Sötét Védelmezők előszeretettel kötekedtek. Egy-egy elleni harcban nagyon jó volt, de többekkel szemben már alulmaradna. Ha meg nem is hal, de megsérül, és akkor nem tud vadászni menni, nem lesz mit enniük, ezt nem akarta megkockáztatni. Egyszer meg is kellett lapulnia, de szerencséjére nem vették észre.

Ugyan a kertvárosban állt a házuk, de még így is időbe telt míg kiért a városból, és innen még jó néhány kilométerre húzódott az erdő. Légdeszkájának köszönhetően gyorsabban tudott haladni, mintha gyalogolna. De így is nagyon szűkre szabott idő állt a rendelkezésére.

Eltelt az éjszaka nagy része, de még csak vad nyomára sem bukkant, aminek nem örült. A tartalékai a végét járták, ami előre vetítette lehet éhezni kényszerül egy-két napig. Inkább lemondott a saját részéről, vagy csak egy-két falatot evett, semmint a húgának kelljen emiatt szenvedni.

A sikertelenség ráadásul azt is jelentette a következő éjszaka is kockáztatnia kell, és kijönni. Egyedül kell hagynia a húgát, ha Jess nem vállalja a vigyázását megint. Az erdőben pedig nem csak olyan vadak lapultak, amiket elejteni lehetett, hanem olyanok is, amik vadásztak.

Nem keresgélhetett tovább, vissza kellett indulnia, mert a Nap első sugarai is olyan erővel sütöttek, mint régen a legmelegebb nyári napokon délidőben. Mégha el is ér egy árnyékos részt, a szerzett égési sérüléseket nem tudja ellátni senki, és a fertőzést kockáztatja.

Visszaindult, amikor a fák gyér lombjain át feltűnt neki egy izzó gömb, ami fényesen szelte át az eget. Nem tudta mi lehet, meteor, netán űrhajó, amit kutatási céllal lőttek fel korábban, vagy akár egy régi műhold.

Ahogy közeledett egyre nagyobbnak tűnt, ő pedig rájött egyenesen felé tart, és valahol a környékén fog becsapódni. Hevesen dobogó szívvel eredt futásnak. Nem eshet baja, nem halhat meg! Ki fog akkor a húgáról gondoskodni?

Mégha valami csoda folytán sikeresen túl is éli a landolását ennek az akárminek, akkor is esélyes, hogy katonák özönlik el az erdőt. Biztos látták a városon belül is, talán még előbb, mint ő. Márpedig joggal feltételezheti, ha felfedezik őt nem hagyják csak úgy elmenni, hiába ígérné meg nem beszél arról, amit látott, és látni fog.

Mondjuk kizártnak tartotta, hogy valami idegen faj űrhajója végezne kényszerlandolást a Földön. Eddig sem találtak semmi bizonyítékot arra rajtuk kívül lenne élet. Miért pont most következne be?

Persze, ha kísérleti ez a valami, akkor sem akarhatják, hogy kiderüljön. Főleg azok számára, akik kinn rekedtek. Ha valahogy el tudnák hagyni a Földet, és máshol élni, oda úgyis csak a kiválasztott keveseket vinnék, akiket a városokból válogatnak össze.

Hiába futott Cain, az a valami a közelében csapódott be, megremegtette a talajt a lába alatt amitől hasra esett. Igyekezett felállni, még a tenyerébe szúró fájdalomról sem vett tudomást, amit egy éles kő okozott. Egy gondolat járt a fejében, minél messzebb jutni, és túlélni.

Tudta, nem szabadna hátranézni mégis megtette. A becsapódott dolog lángolt, amitől a cserjék is hamarosan fognak, mert nagyon régen esett eső, és lassan minden a kiszáradás szélére jutott. Megbotlott, elvesztette az egyensúlyát, de le tudta tenni a kezét, és most nem hasalt el.

Surranó hangra lett figyelmes. A városi erők értek ide speciális járműveikkel, ami az ő légdeszkájához hasonló elven működött. Recsegve-ropogva törtek előre a kecses gépek, amiken kettesével ültek a katonák.

Ha nem akarja, hogy elkapják, akkor el kell bújnia, így egy fa mögé lépett, de elkésett, mert fény vetült rá. Kiáltottak, de ő csak a fülében doboló vérét hallotta, és egyre inkább kezdett eluralkodni rajta a félelem, hogy nem kerül ki ebből élve, és soha többé nem látja a húgát, se Jesst.

Próbálta szabályozni a légzését, és nem mozdulni. Reménykedett benne talán csak árnynak nézik, és nem jönnek erre. Fülelt. Halk neszeket hallott, ezek szerint leszálltak a járművekről, és az ő bekerítésére készültek. Vajon, ha elkiabálja magát, hogy ember, akkor nem fognak lőni rá? Vagy használja ki már ők is gyalogosan vannak, és próbálja meg lefutni őket?

Mozgást érzékelt oldalról, így arra kapta a tekintetét. Egy katona lépett be a látóterébe, aki ráfogta a fegyverét, kiáltani próbált, de nem tudott. Valami, vagy valaki szó szerint kihúzta alóla lábát, és hasra vágódott. Cain kikerekedett szemekkel figyelte. Nem ő tette, de akkor ki?

Pislognia kellett párat. Az egyenruhás szó szerint eltűnt. Igen, sötét van, de már messze nem annyira, hogy egy embert szem elől tévesszen, pláne úgy le sem vette róla a tekintetét. Nem sok ideje maradt töprengeni, mert lőni kezdtek a katonák, bár fogalma sem volt mire, vagy kire, de bizonyára a társuk eltűnése ösztökélte őket támadásra.

Egy lövés a fába csapódott alig pár centire a karjától, futásnak eredt. Ha mozog, talán kisebb eséllyel találják el. Kiáltást hallott, puffanást, mintha újabb test zuhant volna el. Újabb lövések, majd mintha még több katona érkezett volna a fák közé.

Égő érzés mart a combjába, a lába összecsuklott. Maga elé tett kezével tompította az esést, de mielőtt talajt ért volna valami gyomor tájékon találta. Meglőtték, kétszer is. A kezét a hasához érintette, csúszós, forró nedvet tapintott ki. Vérzett, nem is kicsit.

− Cecile! Jess! − suttogta kétségbeesetten maga elé a neveket.

Soha többé nem fogja látni őket. Elméjét kezdte beborítani a sötétség, bár még küzdött ellene. Ha elveszti az eszméletét, és feladja a harcot, akkor tényleg vége. De hiába minden, az ereje a vérével együtt folyt el.

Shadow azelőtt kivágta a sikló tetejét, hogy az becsapódott volna, de addigra a lángok már teljesen körbevették a hajótestet, így nem úszta meg égési sérülés nélkül. Szervezete automatikusan gyógyítani kezdte az elhalt, hiányzó részeket. Néha kifejezetten hátrányosan érintette ez a képesség, mert nem tudta szabályozni önmagánál, akaratlanul apasztotta az energia készletét.

Szinte hang nélkül fogott talajt, és egyből meglapult. Idegen, számára ismeretlen bolygóra érkezett. Nem tudta miféle lények lakják, mennyire fejlettek, vagy békések.

Mozgást érzékelt. Fiatal férfinek tűnt első ránézésre. Menekült ő is, gyanították elsődlegesen az ő zuhanó siklója elöl. Elgondolkodott azon elé kerül, és megpróbál vele beszélni.

Csakhogy terveit újabb alakok érkezése húzta keresztül. Újra a fiatal srác felé nézett, aki meglapult egy fa takarásában. Talán abban reménykedett nem találják meg.

Az érkezőknél fegyvereket látott, ezért nem maradhatott tétlen. Mégha őt nem is veszik észre, az ifjút mindenképp megtalálják, és nem akarta, hogy baja essen. Megbontotta a formáját úgy siklott a talajon észrevétlenül.

Az egyik katona oldalazva elérte a srácot, így nem igazán húzhatta az időt. Kirántotta a lábát, egyből a szájára tapadt, és beterítette hátha a társai nem veszik észre az eltűnését. Alkalmazta speciális képességét, láthatatlanná vált. Sikerrel járt, mert a srác döbbenten, értetlenül pislogott, és nem rémülten.

Mégis lőni kezdtek rá, azaz észrevették a társuk eltűnését. Nem akart harcolni, de kénytelen lesz, ha életben akar maradni. A fegyvereik kezdetlegesek voltak, olyanok, amik benne nem tudnak nagyobb kárt tenni, így anélkül rontott előre, hogy megpróbált volna kitérni a lövések elől.

Nem akart ölni, de hamar bebizonyosodott az ő erejéhez képest, nagyon törékenyek, és akaratlanul, de a halálukat okozta. Nem érzett lelkiismeret furdalást, pedig, ha más nem, illene. De az évszázadai alatt ezen már túllépett.

Eredetileg azért hozták létre a faját, hogy egy gazdatesthez csatlakozva életben tartsa minden körülmények között. Csakhogy rossz kezekbe kerültek az első példányok, módosítottak rajtuk, pont az ellenkezőjére. Harcra, gyilkolásra, az mellett, hogy segítik a gazdatest túlélését.

Vérszag csapta meg az orrát, hátrafordult. A fiatal srác zuhant a földre, aki megpróbált elmenekülni, mikor kitört a harc, de az egyik katona rá is ellenségként tekintet. Ha valamit nem tudott elviselni, akkor az ez, amikor ártatlanra támadnak, és sérül meg.

Márpedig ez a srác most miatta került életveszélybe. A génjeibe kódolták, így nem gondolkodott. Egy katonát a társához vágott, majd már bontotta az alakját, és elképesztő sebességgel siklott a földön heverő testhez.

Beborította, önmagát felhasználva egyből gyógyítani kezdte a sérüléseit. Hozzá kapcsolódott, mint egy gazdatesthez. Ez pedig tovább fokozta azt, amit génjeiben hordott. Megvédeni a benne lapulót, és harcolni.

Saját megjelenésében állt fel a földről, közel két és fél méter magas, humanoid alak, vörös, fektetett csepp alakú szemekkel. Begörbítette az ujjait, amik hegyes végű karmokká alakultak a végén, aztán támadásba lendült.

Eddig nem akart ölni, de most már igen. Nem csak a saját túlélése függött ettől, hanem a fiatal srácé is, akinek most már az emlékeit is ismerte. Tudta, van egy beteg húga, akiért küzd minden nap, és megtesz érte mindent, ami a módjában áll. Olyan embernek tűnt, aki megérdemli, hogy életben tartsa, és segítse ezek után.

Caint még mindig sötétség vette körbe, de ez már nem az öntudatlan állapot volt, ami eddig körbevette. Ahogy egyre inkább kezdett magához térni érzékelte mozog, ami abszurdnak tűnt.

Erőt vett magán, és teljes tudatos állapotba kényszerítette az elméjét. Kinyitotta a szemét. Első reakciója az ijedtség, majd a tiltakozás. Harcolt, méghozzá a katonákkal, és épp puszta kézzel csapott le egyre. Csakhogy nem a sajátját látta, hanem egy fekete színűt, ami hosszú, éles karmokban végződő ujjakkal rendelkezett.

Nem akarta megölni azt az embert, minden idegszála tiltakozott, és elérte, hogy a mozdulat megakadjon, majd az ő akaratának megfelelően hátraugrott. De még mekkorát! Képtelenségnek tűnt.

~ Örülök, hogy magadhoz tértél, de jobb szeretném, ha ezt rám bíznád – vette fel telepatilusan a kapcsolatot Shad a sráccal.

– Ki vagy? – bukott ki Cainböl a kérdés, de a hang nem a sajátja volt.

~ Elég csak gondolnod arra, amit nekem akarsz mondani. A nevem Shadow, és megmentettem az életed, de még mindig nem vagy biztonságban.

Erre Cain magától is rájött, ugyanis néhány harcképes katona összeszedte magát, és újra tüzet nyitottak rá. A lényre. Rájuk. Védőn emelte maga elé a kezét. Érezte becsapódni a golyókat, de nem fájt, sokkal inkább mintha valami puhával dobálnák meg.

~ Csak lazulj el, és ezt hagyd rám. Utána beszélünk! – igyekezett megnyugtatni a srácot Shad, remélte nem fog ellenkezni.

Behunyta a szemét Cain néhány pillanat erejéig, vett egy mély levegőt, majd ellazította a testét. Mozgásba lendültek. Igen, mind a ketten, mintha összeolvadtak volna. Furcsa volt, idegen, és nagyon kellett figyelnie magára.

Érzett minden ütést, hallotta a hangokat, akarata ellenére is látta mi történik. Nem akarta a katonák szemébe nézni, amikor meghalnak, de nem volt választása.

Látott már halott embert, a szüleit is ő maga temette el. Az életük mindennapos részévé vált az elmúlás. Valakit betegség vitt el, mások egyszerűen az éhségtől elgyengülve végezték. De elvenni valaki életét teljesen más lapra tartozott.

Tudta, szükséges rossz ez, ha életben akar maradni, márpedig másképp nem fog menni. Aztán véget ért, és csend lett. Furcsa érzés járta át, lejjebb került, és a lény levált róla. Újra egyedül volt.

Felnézett az elötte állóra. Ijesztőnek tűnt, és bár hasonlónak hozzá, mégis számtalan vonásban különbözött is tőle. Félnie kellett volna, de nem ment. Aztán eszébe jutott valami. Ösztönösen a gyomrához kapott.

A ruhája még mindig véresen tapadt rá, igaz már megszáradt, viszont a sebnek nyomát sem találta. Nem képzelte! Ez biztos. Felnézett újra a lényre, aki Shadowként mutatkozott be.

– Ezt te csináltad? – vágott meglepett arcot Cain.

– Igen, meggyógyítottalak, és a golyókat is kiszedtem belőled – bólintott Shad, mintha nem lenne nagy dolog.

– De hogyan? – felfoghatatlannak, és képtelenségnek tűnt Cain számára.

– A fajtám neve genosym – kezdett bele Shadow –, eredetileg arra hoztak létre minket, hogy életben tartsuk a gazdatestet, és meggyógyítsuk minden sérülését.

– Eredetileg erre hoztak létre? – akadt fenn a tényen Cain, hogy a vele szemben álló egy mesterséges lény.

– Igen – erősítette meg előbbi mondatát Shad. – Egy másik faj viszont, még a kezdet kezdetén birtokba vett minket, és módosítottak rajtunk.

– Harcra − jött rá a srác.

Érezhette milyen erővel rendelkezik az elötte álló lény. Játszi könnyedséggel dobálta arrébb a katonákat, vagy csapta földhöz. Arról az ugrásról nem is beszélve, amit ő vitelezett ki általa.

– Igen – ismerte el kissé kényszeredetten Shadow.

Cain hirtelen egyszerre sajnálta, és örült ennek a ténynek. Keserédesen elmosolyodott, mikor arra gondolt nem csupán az emberi faj hajlamos arra, hogy fegyvert csináljon abból, amit eredetileg a tudósok jó célra készítettek.

– Ne! – kapta fel hirtelen a fejét a srác, mert feltűnt neki nagyon világos a horizont.

– Mi a baj? – nézett rá értetlenül Shadow.

– A bolygónkat védő pajzs nagyon elgyengült. Már nem szűri a nap UV sugárzását, ami így halálos számunkra − adott magyarázatot Cain.

A genosym elnézett arra amerre ő, neki pedig azaz érzése támadt gondolkodik valamin. Most megmentette az életét, de miért tenné meg még egyszer?

– Van egy ajánlatom – szólalt meg Shad, a srác kérdőn nézett fel rá. – Életben tartalak, de te cserébe elrejtesz a katonák elől.

– Nem igazán tudom hogyan lennék erre képes.

– Speciális a génszerkezetünk, ami miatt szabályozni tudom a méretem, és az alakom bizonyos határon belül. Az előbb körbevettelek, de el is tudok benned rejtőzni – adott magyarázatot a genosym.

Cain hezitált, mert ez azt jelentené magával együtt a húga közelébe kell engednie Shadow-t. Féltette őt, ugyanakkor eddig nem ártott neki, és feltételezhette Cecile-nek sem fog.

– Rendben! – bólintott határozottan a srác.

Shadow nem lépett hozzá közelebb, megbontotta az alakját, fekete, sűrű masszának tűnt. Köré tekeredett, mint egy kígyó, majd lassan eltűnt a testében.

~ Ahogyan az előbb én irányítottam, úgy te is képes vagy rá. Sejtszinten összeolvadtam veled, úgy használhatsz, mint a saját karod vagy lábad. Csak akarnod kell – adott gyors talpalót Shad a srácnak abból, amire vállalkozott.

~ Rendben! – vett egy mély lélegzetet Cain.

Koncentrált, akarta, hogy a genosym körbe vegye, és az ő alakját viselje. Előjött, beborította, érezte elemelkedik a talajtól, mert Shadow jóval magasabbra nőtt nála. Közben kelet felé fordult, látta a nap karimáját megjelenni, de nem érezte égetőnek a sugarait.

~ Ideje hazamenni – döntötte el Cain.

~ Nem akarsz előtte vadászni? – kérdezett rá Shadow.

~ Honnan? – lepődött meg a srác.

~ Az összeolvadás azzal is jár, hogy hozzáférek minden emlékedhez, és tudásodhoz – tájékoztatta Shad Caint, aki hirtelen kényelmetlenül érezte magát.

~ Oké! – egyezett bele a srác, hisz így se, úgy se ér már vissza időben.

Legalább nem üres kézzel teszi, azt pedig majd menet közben kitalálja hogyan magyarázza ki magát Jessnél. Alig jutott el eddig kuncogásra lett figyelmes, ami Shadowtól származott.

~ Mi olyan mókás? – kérdezett rá zavartan.

~ Te legalább annyira tartasz a párodtól, mint én az enyémtől.

~ Jess nem a... – kezdett bele a tiltakozásba Cain, ami meg is akadt.

~ Az érzéseid alapján nagyon is úgy tekintesz rá – közölte Shadow kegyetlenül a sráccal, és emlékeztette, előle nem tud semmit eltitkolni.

~ Akkor ismered az okaimat is, amiért mégsem az – zárta a témát Cain, majd mozgásba lendült.

Egy dolog, hogy most kihasználja Shadow gyorsaságát, erejét, és elejt egy vadat, de vissza kell jutnia valahogyan a városba is, ami fényes nappal nem lesz könnyű. Ugyan az emberek bezárkóztak ilyenkor, az ablakokon leengedték a redőnyt, vagy behúzták a sötétítőt, de ha épp nem arról az oldalról sütött a nap, akkor könnyen bárki kikukucskálhatott. A genosym bőre, lénye, akármi is fedi pedig fekete, ami elég feltűnő.

~ A szem számára láthatatlanná tudok válni, és kétlem, hogy hőkamerákkal állnának lesben a város határában. Azért idő míg a parancsnokság rájön az akciójuk sikertelenül zárult. És ahogyan te is tartasz a nap erejétől, úgy ők sem igazán tehetnek semmit míg fenn van – és míg Shadow érvelt, addig egy nyúlván kicsapott, a srác azt vette észre a légdeszkája hozzájuk tapad.

~ Azt hittem én irányítok – tette szóvá Cain.

~ Az nem jelenti azt, hogy ne tudnálak kiegészíteni – világosította fel a genosym újdonsült társát.

Cain nem válaszolt, inkább elindult. Az az érzése támadt körbe kell néznie, de nem tudta az okát. Talán Shadow akarta, nem is ő. De miért? Talán tartott tőle, hogy valaki még él, és tanúja a megállapodásuknak? Nem igazán filozofálhatott, rákérdezni meg nem akart. Bár jobban belegondolva nem is kell kérdeznie, elég rágondolnia, mert képes olvasni a fejében.

Nem rágódott tovább rajta, mert az idő nagyon is fontos tényezőt játszott. A vadak is elbújnak, még ha a fák adnak is védelmet egy darabig, az sem teljes. Következő éjszakáig meg nem akart várni. Jess így is aggódni fog, és biztos kiborul.

Végül befejezte a gondolkodást, futásnak eredt. Shadow gyorsasága elképesztette, és a reflexei is. Azon kapta magát kísérletezik mennyi idő kell, hogy még időben kikerüljön egy fát, vagy átugorjon egy akadályt.