− Hellraiser? − hangzott el a név csodálkozva Ivory szájából és zöld szeme hitetlenkedve meredt a soly'mai férfi alakot viselő genosymre.

− Igen virágszálam? − fordult felé a nevezett széles mosollyal.

− Az nem lehet! − ráncolta homlokát a lány. − Az azt jelentené, hogy több, mint ötezer éves vagy. Ez képtelenség!

− Hmm − vágott elgondolkodó arcot D. − Nagyon jó kérdés, hogy vajon hány éves vagyok. Beleszámíthatom azt a néhány ezer évnyi mágikus börtönben töltött időt, vagy sem? Számítsuk! Sokkal jobban hangzik, hogy több, mint ötezer éves vagyok, mint ha csak néhány százat mondok.

− Tényleg, azt hogy élhetted túl étel meg minden nélkül? − kapcsolt Zack.

− A mágikus börtönben szenvedők mellett elmegy az idő − fogalmazott sejtelmesen az ősgenosym. − Tudod túl egyszerű lenne, ha valaki néhány nap vagy hét után egyszerűen csak éhen halna a börtönében. Abban nincs semmi büntetés.

− Aha − kommentálta a srác, de nem tűnt túl meggyőzőnek.

− Zobur bezárt téged? − döbbent meg Ivory, mert egész eddig úgy gondolta, hogy a nagy mágus módot talált Hellraiser legyőzésére.

− Zobur? − D elgondolkodó arcot vágott, mint aki próbál visszaemlékezni valamire. − Ismerős a neve. Már tudom! Nem, dehogy! Vele üzletet kötöttem és lecseréltem a sámánomat rá.

− Tessék? − Ivory arcán megrándult egy izom, mert kizártnak tartotta, hogy a nagy tiszteletnek örvendő egykori mágus bármiféle üzletet köthetett egy a bolygójára és népére támadó genosymmel.

− Milyen üzletet? − fordította vissza magára a figyelmet Zack, akit viszont érdekelt a téma, bár érezte Skarlát meg igyekszik minél inkább meghúzni magát és ha tehetné eltűnne.

− Megjöttem! − toppant be Obsidian, majd ránézett D-re. − Ez az az alak? Nem tűnik valami erősnek.

− Igazán otthagyhattátok volna már ezt a hülyét valami lakatlan bolygón − nézett az ősgenosym Angelre.

− Minek neveztél? − dühödött fel és húzta ki magát amennyire csak tudta Obsidian.

− Hűtsd le magad! − csapott a vállára halvány mosoly kíséretében Demon, a következő pillanatban a barbárnak tűnő fajtársa lábai megroggyantak és az alakja is megremegett.

− Mi? − nyögte az ifjú, bambán pislogott a hirtelen rátörő gyengeség miatt.

− Ezt nem csinálhatod! − nézett szúrósan Angel Hellraiserre.

− Azt csinálok, amit akarok − maradt az ősgenosym arcán a halovány, aljas mosoly. − Persze, ha tudod akkor megakadályozhatod.

Kérdőn húzta fel a szemöldökét, hogy vajon fiatal fajtársa tesz-e valamit, de ő csak megcsóválta a fejét és inkább Obsidianhoz lépett, hogy megnézze nem lett-e nagyobb baja.

− Hol is tartottunk? − nézett Zackre D.

− Hogy elmeséled milyen üzletet kötöttél Zoburral − világosította fel a srác.

− Igen. De keressünk egy nyugisabb helyet, ahol leülhetünk és ihatunk is valamit − nézett körbe a tömeg feje felett az ősgenosym, mint aki megfelelő kocsmát vagy fogadót keres ehhez.

− Zack nem hiszem, hogy lenne időnk iszogatni meg sztorizgatni, mikor segítségért jöttünk − szólalt meg Angel, mert tartott attól, hogy D csupán lehetőséget keres az eltűnésre.

− Nem − közölte az ősgenosym.

− Mit nem? − ráncolta a srác zavartan a homlokát.

− Nem segítek. Több okból sem.

− Még csak azt se tudod miben akarjuk a segítséged kérni! − torkolta le Ivory, aki közben túltette magát az előbbi információn.

− Akármi is az, nem érdekel. Egyszer már segítettem nekik − bökött Angel és Zack felé. − Cserébe otthagytak egy bolygón.

− De kiengedtünk az urnákból − emlékeztette a srác.

− Ahová a fajtád zárt kisember − vágott vissza D.

− Ez igaz − motyogta Zack.

~ Kérlek ne kekeckedj vele! − könyörgött gondolatban Skarlát. ~ Egy mozdulattal ki tud mindkettőnket nyírni.

~ Nem fog, akkor már megtette volna.

− Emberek zártak mágikus börtönbe? − lepődött meg Ivory a tényen.

− Igen. Felháborító szerinted is, nem? Pedig én nem ártottam nekik, csupán uralkodni akartam és cserébe nem is vártam sok mindent. Napi néhány embert kellett volna csak áldozniuk nekem.

− Igen, valóban felháborító − dünnyögte a lány ironikusan, majd körbefogatta a szemét. − Nem is értem miért tették? De a múlt, elmúlt! Lépjünk tovább és legalább hallgass meg minket!

− Nem! − közölte teljesen nyugodtan D, mint aki az előbb gúnyolódást meg sem hallotta volna. − Te sem hallgattál meg mikor utánad mentem, hanem gúzsba kötöttél és otthagytál. Kezd az az érzésem lenni, hogy ez a két dolog az emberi faj egy-egy tipikus jellemzője.

− Azért vannak jó vonásaink is − tiltakozott Zack.

− Például? − nézett rá felhúzott szemöldökkel Hellraiser.

− Van egy városnyi ember, aki szereti a genosymeket! − vágta rá a srác.

− Meg sok hülye is, legalábbis legutóbb ezt mondtad − emlékeztette az ősgenosym.

− Igen, ez igaz − ismerte el Zack. − De ott van még, hogy isteni kajákat lehet nálunk enni.

− Nekem túl fűszeres az ízlésetek − kotyogta közbe Obsidian, aki valamivel jobban érezte magát Angelnek köszönhetően. − Jobb szeretek mindent a természetes ízében.

− Kérdezte ezt valaki? − fordult felé az ősgenosym, aztán meg is válaszolta a saját kérdését. − Nem, úgyhogy maradj csendben, ha életben akarsz maradni.

− Te! − de Obsidian hangja erőtlennek tűnt, és akármit mondott utána, egy hangot sem lehetett hallani, mert Angel mentális erejét használva megakadályozta a további beszédet.

− Figyelj! − nézett fel rá Zack. − Van egy ajánlatom.

− Egy ajánlatod? Mit tudnál nekem ajánlani, ami még érdekelhet is? − pillantott le rá D, aki kezdte unni ezt az egész társalgást és hogy feltartják.

− Meghallgatom a történeted, amit rajtad kívül mostanra már senki sem ismer, hisz Zobur évezredekkel ezelőtt meghalt. Cserébe hagyod, hogy mi is elmondjuk miért és miben kérjük a segítségedet.

− Miből gondolod, hogy még mindig el akarom mondani nektek? − fonta karba a kezét Demon, várva hogy győzze meg miért is pazaroljon rájuk több időt.

− Ne akard nekem bemesélni, hogy nem szívesen dicsekednél el azzal mit is tettél akkor. Ami, ha jól gyanítom összefügg azzal, hogy te is és az atlanticai emberek egy része is túlélte a bolygó pusztulását − nézett rá nyomatékosan Zack, mire Hellraiser lustán elmosolyodott.

− Hát igen, azért az jó buli volt, hogy egy mostani földi kifejezéssel éljek − gondolt vissza a történtekre D.

− Akkor áll az ajánlat? − húzta fel kérdőn a srác a szemöldökét a többiek pedig meredt csendben várták a választ.

− Legyen! − egyezett bele. − Igazából úgy sincs semmi halaszthatatlan dolgom.

− Akkor keressünk egy helyet, ahol leülhetünk és mentesek vagyunk minden kíváncsi fültől − mosolyodott el Zack.

− Toponak van egy külön kis terme, úgy is tartozik nekem. Részben törlesztheti néhány üveg ital kíséretében.

− Eddig úgy tudtam rátok nem hat − jegyezte meg a srác miközben csatlakozott D-hez.

− Az függ az erősségétől és hogy milyen időtávon belül visszük be. Én viszont szeretem az ízét, csak azért italozom − világosította fel az ősgenosym.

− Ezt jó tudni − jegyezte meg Zack az információt.

Nem sokkal később a kis társaság egy igen zsúfolt kocsma külön termében ült, néhány üvegnyi szeszes ital társaságában. Demon csak Zack elé tett le egy pohárral, aki gyanúsan méregette a lila színű löttyöt.

− Szóval − kezdett bele az ősgenosym miután a maga adagját egy húzásra ledöntötte.

Zobur biztosra vette, ha a lény beteríti, akkor meghal, de nem maradt ideje eltűnni előle. Felkészült a fájdalomra és hogy tesz egy utolsó erőkitörést, amivel talán kellően megsebzi. De még mielőtt bármit tehetett volna elvesztette a teste felett az uralmat, aztán egy hang szólalt meg a fejében.

~ Van egy ajánlatom a számodra, aminek köszönhetően te és a néped egy része is életben maradhat.

~ Ajánlat? Mégis ki vagy te? − lepődött meg, és megpróbált legalább megmozdulni.

~ Felesleges erőlködnöd a legutolsó sejtedben is benne vagyok, uralom a tested, persze megvívhatunk egy akaratok csatáját, de mind a kettőnk részéről felesleges erőpazarlás lenne. A nevem Hellraiser.

~ A szörny? − döbbent le a mágus.

~ Ez fájt. Ha még lényt mondtál volna. És igen, van tudatunk, de mivel fiatalok vagyunk még, idő kellett a felébredésünkhöz. A notok nagyobb dolgot alkottak, mint gondolták. Ők genosymnek neveztek el minket a képességünk miatt.

~ Eggyé válni azzal, aki hordoz titeket magában − jött rá Zobur.

~ Pontosan. Gyógyításra a gazdatest életben tartására fejlesztettek ki minket.

~ A geranok kihasználták ezt és még módosítottak rajtatok, hogy emellett hatékony, gyilkos szörnyek is legyetek.

~ Már megint ez a szó. Látom nagyon ragaszkodsz hozzá. De térjünk vissza az elejére. Érdekel az ajánlatom vagy sem?

~ Mi lenne az? − kérdezett rá Zobur óvatosan nem akart csak úgy valamire rábólintani.

~ Felhasználhatod az erőmet és a fővárosotokat a benne lévőkkel együtt megmentheted azzal, ha elteleportálod azt a részét a bolygótoknak.

~ Micsoda? Ez lehetetlen! − tiltakozott Zobur.

~ Semmi sem lehetetlen, csak erő kérdése. Te, én és még néhány mágus képes rá, ha összekapcsolódtok, miközben...

~ Honnan tudsz ezekről? − vágott közbe a főmágus.

~ Minden sejtedben ott vagyok, a fejedbe látok, és nem csak a gondolataidban, de az érzelmeidben is olvasok − a mágus nyelt egyet. ~ Igen ijesztő, ugyanakkor lenyűgözőnek is találod. Tudom, kár tagadnod.

~ Még ha sikerül is kivitelezni utána védtelenek leszünk, kint a semmi közepén.

~ Nem, ha jól szervezed meg az egészet. Elmondtam volna a részleteket, de közbevágtál.

~ Bocsánat − motyogta Zobur, bár egyáltalán nem tudta miért mondta ezt.

~ Szóval a városban lévőket három csoportra kell osztanod. Egy, aki pajzsot húz és kizárja a katonákat. Egy másik veled együtt, akik a teleportálást végzik, amit az utolsó pillanatra kell hagynotok, hogy azt higgyék a geranok, megsemmisültetek a bolygóval együtt. A harmadik csoport védő és elrejtő burkot von az egész hely köré a teleportálás után − részletezte Hellraiser a tervét.

~ És utána? Ha elmentek a geranok? Folyamatosan fenn kell tartanunk azt a pajzsot, ha életben akarunk maradni egy darabka földön. Ráadásul élelem kell, levegő, víz, fény − sorolta a létfenntartáshoz szükséges dolgokat a mágus.

~ Ne én oldjam már meg minden gondotokat − szólt rá Hellraiser. ~ De először vitelezd ezt ki, utána foglalkozz a többi problémával!

~ És, ha nem sikerül? − kérdezett rá a férfi.

~ Akkor meghaltok én pedig más szövetséges után nézek − közölte teljes nyugalommal a genosym.

~ Te is...

~ Én nem − vágott a szavába Hellraiser. ~ Otthagylak az utolsó pillanatban és elteleportálok tisztes távra.

~ Nem lehetsz rá képes!

~ A sámánnak fogalma sem volt mit alkotott meg általam. Képes vagyok elsajátítani a hordózom képességeit. Tőle az energiacsapolást, tőled a teleportálást sajátítottam el. Nem mágiát használok, mint te, csupán mágikus képességet a saját energiámat használva − világosította fel.

~ És mi történt a sámánoddal? − tette fel óvatosan Zobur a kérdést.

~ Megettem. Idegesítő egy alak volt, egy ideje már terveztem a lecserélését és te kapóra jöttél.

~ És mit kérsz a segítségedért cserébe?

~ A geranoknak van egy bázisa, ahol újabb és újabb egyedeket hoznak létre belőlünk, és módosítanak úgy, hogy különböző képességeket adnak nekik. Megmondom hol találhatjátok őket, és a kis szövetségetek lecsaphat rájuk. A harcosokat megbénítjuk, cserébe pedig csak annyit kérek, hogy ne pusztítsatok el minket és ismerjetek el önálló fajnak.

~ Én más nevében nem tehetek ígéretet − tiltakozott Zobur.

~ Érd el, hogy rábólintsanak. Az idő sürget, ez a város lassan elbukik, ha a fővárost meg akarod menteni, gyorsan dönts az ajánlatomat illetően.

~ Rendben. Megteszek mindent a többieknél, hogy erre ráálljanak. Persze ehhez előbb kivitelezni kell a tervedet sikerrel.

~ Beérem ennyivel, de ha becsapsz, akkor módot találok a bosszúra − ígérte meg a genosym, és Zobur tudta komolyan is gondolja. Hellraiser a képességeivel mindezt kivitelezni is tudja. − Begyűjtök némi plusz energiát, aztán mehetünk is.

A mágus érezte, hogy változik a helyzete, a sötétség oszlani kezdett és hamarosan a genosym szemén keresztül látott, aki nem sokkal a talaj felett suhant. Nyakon kapta egy fajtársát, aki meglepetten nyúlt az őt megragadó kéz után, de hamarosan le is hanyatlott, ahogy Hellraiser elszívta az erejét.

~ De hát ő... − nyögte Zobur.

~ Meghalt volna így is, úgy is. Amúgy sem ébredt még tudatára, a hordózójáért meg még annyira sem kár. − A genosym mindezt olyan hűvös nyugalommal közölte, amitől a mágust kirázta a hideg.

Hellraiser repülés közben még néhány kiválasztottnál megtette ugyan ezt, aztán leszállt és Zobur azon kapta magát, hogy önmagaként áll egy romba dőlt város közepén. Újra ő irányította a testét és kissé hitetlenkedve tapogatta meg magát, mert a hatalmas lény alakja, ami eddig körbevette eltűnt benne.

Nem értette hogyan lehetséges, de nem vesztegethette az idejét. Szeretett otthona romokban hevert, nem volt maradása. Viszont a fővárost még megmentheti. Teleportált és azon a részen belül jelent meg, amit erre a célra tartottak fenn.

Hatalmas nyüzsgés fogadta, és örömmel látta, hogy azért sokaknak sikerült idemenekülni. Kifelé sietett, hisz meg kell szerveznie az egészet és erre nagyon rövid idő állt rendelkezésre. Egyből a várost irányító mágusok felé igyekezett, akik bár először hitetlenkedve tiltakoztak végül beismerték, hogy nem nagyon van választásuk. Átengedték neki a vezetést, majd megkezdték a válogatást, hogy ki melyik feladatra a legalkalmasabb.

Összekapcsolódva körök kezdtek kialakulni és egységes pajzs alakult ki, amit, mint egy falat nekiálltak nyomni maguk előtt, hogy minél nagyobb területet tisztítsanak meg a támadóktól, akik minden rendelkezésükre álló fegyvert bevetettek ellenük. Csakhogy az otthonukért küzdő atlanticaiak elszántabbnak bizonyultak. Hamarosan megkezdődött a teleportálás melynek befejezését még tartogatták. A hajók fegyverzetei még nagyobb erővel lőttek a bolygót, hogy esélyük se maradjon.

Lassan a támadások olyan szinten felszaggatták a planétát, hogy a mélyebb rétegeket is elérték. A bolygó kéreglemezei megsérültek, az alattuk fortyogó láva feltört és rásegített a módszeres pusztításra. Az egész planéta kezdett egy forró katlanná válni. A feltörő forró, folyékony kőzet nem kímélte a támadókat. Zobur mellkasa összeszorult. Senkinek nem kívánt ilyen véget, de valamit valamiért. És a saját életben maradásuk fontosabb volt a lelkiismeretüknél, hogy hagyják őket meghalni.

Aztán eljött a pillanat és a férfinak fogalma sem volt, hogy Hellraiser miként akarja a saját erejét nekiadni. A teleportálás megkezdődött, a lefedett terület nagysága miatt rengeteg energiát vett igénybe a varázslat. Tőle nem messze néhány mágus lába megroggyant, de az elméjükkel nem engedték el az igét.

Ő viszont stabilan állt, pedig ennyi erő használata után minimum görcsbe kellett volna az izmainak állni, a szívének őrült ütemben vernie, de semmi. Aztán eszébe jutott, hogy a genosym legfőbb képessége életben tartani a testet, ami hordozza. Hellraiser pontosan ezt tette vele, aminek köszönhetően ő a végletekig elmehet most a siker érdekében.

Ennek tudatában olyan mennyiségű mágia irányítására és uralására törekedett, ami bárki mást megölt volna néhány pillanat alatt. Érzékei kiélesedtek, érezte az összes életet maga körül, a legutolsó hangyáig, ami a védett területen tartózkodott. Még a fűszálak rezdülését is. A bolygó haldoklásával együtt, amitől összeszorult a mellkasa. Szeretett otthona, ahová néhány száz éve az őseik érkeztek most semmivé lesz és ő csak egy darabkáját lesz képes megmenteni.

Pontosan tudta mikor érkezett el a vég. Átvette az irányítást és befejezte a varázslatot, aminek köszönhetően a bolygó ezen darabkája a várossal együtt eltűnt. A robbanás jótékonyan elfedte ezt a hajók figyelő radarjai elől. Jóval arrébb jelentek meg, a kijelölt csoport egyből elrejtette a szigetet.

Mágusok tucatjai estek össze eszméletlenül, és tudta, hogy néhányan biztosan bele is haltak, de ez az ár még mindig semmi ahhoz képest, akik a bolygón haltak meg a harcok során, vagy éppen a robbanástól. Mégis sokak életben maradását is jelentette.

~ Szép volt, de a vége felé már azon voltam, hogy megállítalak − vallotta be Hellraiser. ~ Azért az én képességeim is korlátozottak Zobur.

~ Az az erő, amit neked köszönhetően magamhoz vehettem lenyűgöző és elemésztő. De nem ismételném meg, ha nem muszáj.

~ Reménykedj benne, hogy nem lesz rá szükség. Most viszont mennem kell. Ne felejtsd el, amire ígéretet tettél!

~ Mégis hova mész?

~ Vissza a hajóra. Egy darabig még itt lesznek én pedig a közelükbe tudok teleportálni. Felveszem a sámán alakját, így biztos begyűjtenek. Addig is, míg nem jöttök, eljátszom, hogy ő vagyok. Ne húzd az időt sokáig.

~ Megteszek minden tőlem telhetőt.

~ Remélem is!

Zobur érezte, hogy leválik róla a genosym. Egy vöröses-feketés alaktalan kupac jelent meg a lábánál, ami aztán egy pillanattal később el is tűnt. Elképesztette, hogy amekkorának tűnt, milyen picivé össze is tud zsugorodni. El kellett ismernie lenyűgözőre sikerültek és igen, meg fog tenni mindent, hogy ne pusztítsák el őket. Ugyan gyilkos szörnyet csináltak belőlük a geranok, mégis a képességeik olyanok, amik az egész galaxis hasznára válhatnak. Csak útmutatás kell nekik, hogy aztán önálló fajként a jó irányba haladhassanak.

− És tartotta a szavát? − kérdezte Zack, aki érezte, hogy ég az arca a harmadik pohár után.

− Igen, de az már egy másik történet. − D kisajtolta az utolsó cseppet a második üvegből, hogy aztán ledönthesse.

− Azt is szívesen meghallgatnám − közölte a srác, mire Angel csúnyán nézett rá. − De most inkább térjünk át arra, hogy mi miért jöttünk.

− Rendben. Nem mintha érdekelne, de nem akarom, hogy azt mondhassátok rám, nem tartom a szavam − azzal megbontotta az utolsó üveget, aminek vörösborra emlékeztető színe volt. Viszont a pohárba öntögetés helyett egyszerűen meghúzta. − Hallgatlak.