Mire Ivory végzett a tisztálkodással, addigra Zack már szuszogott. Nem, nem lehetett azt mondani, hogy horkolt, mert nem. Annyira békésnek tűnt és jóságosnak. Nehezen tudta elképzelni, hogy egy szörnyeteggel osztja meg a testét.

Nem tűnt olyan jellemnek, aki bármire képes egy harc során, akár ölni is. Elnézett a hajó orra felé, és a vörös hajú srác jutott eszébe, Skarlát. Nem tudta volna pontosan megmondani, de úgy gondolta, őt érezte benne. Vajon milyen lehet az igazi alakja? Az igazi természete?

Normálisnak tűnt, de nem felejthette el egy pillanatra sem, mi valójában. De képes lehet valaki megjátszani magát hosszú távon és csak a megfelelő alkalomra várni, hogy megmutathassa milyen is igazából? Ez ellentmondana annak, amit tud róluk. A vérengző szörnyetegekhez a türelem sosem párosul jelzőként.

Ott volt Angel is. Elfanak nézett ki és Ivory érezte benne a mentális erőt, amit eddig nem feltételezett egy ilyen faj kapcsán, hisz annak használatához érzék, kifinomultság és higgadtság kell. Valahogy egyik sem fért bele abba a képbe, ami eddig benne élt róluk a tanultak alapján. És bár Skarlát szerint Angel nem ártana neki, ő ebben mégsem bízott. Ki tudja mire lesz hajlandó, hogy visszakapja a hordozóját és a testvérét.

Egyedül Obsidianra tudta azt mondani, olyan, amilyennek lennie kell. És még ott volt D is. Vele végképp nem tudott mit kezdeni. Egyértelműen számító és ravasz alak, akivel jobb vigyázni. Ráadásul olyan képességgel rendelkezett, ami normál esetben mágikus, méghozzá sötét varázslat. De ezt még annyira sem tudta a fajhoz kapcsolni, mint a mentális erőt. Lehet téved vele kapcsolatban és valójában másik alakváltó fajhoz tartozik?

Nem, az nem lehet. Tudta hol találja az otthonukat. Tudta, pedig a bolygó pusztulása óta idegen nem járt arra. Egyedül talán a Zennek tudhatják a hollétüket, de róluk nem feltételezte, hogy bárkinek elmondták volna, egy darab megmaradt az egykori Lemuria nevű bolygóból, ami az atlanticaiak otthonául szolgált.

Mindenkinek úgy kellett volna tudnia, elpusztult és ők elköltöztek egy másik helyre, hogy újra építsék a társadalmukat. Annyira a galaxis peremének szélére estek mindig is, hogy reménykedtek benne soha senkinek nem jut eszébe arra menni. És Zack a hajójával mégis felbukkant.

Már akkor észrevették őket, amikor az egykori bolygó romjai között kiléptek a féregjáratból. Megtehették volna, hogy elrejtik az egész űrszigetet, de végül úgy döntött a vezetőség nem teszik. Egyetlen hajó, talán nem is akarattal jött ide. Hagyták landolni, amikor pedig kiszálltak a hajóból Ivoryt elkapta a kétségbeesés, majd a düh. Mégis hogyan merte ez az alak még ide is követni? Elgondolkodott rajta, hogy vajon mi lehet vele. Már-már nyúlt az erszényében lapuló tükre után, amikor halkan meghallotta Angel hangját.

− Skarlát.

− Hmm? − tudakolta a kérdezett.

− Mit tudsz Ivoryról? − hangzott el a kérdés, ő pedig közelebb lépkedett az elválasztó ajtóhoz, hogy jobban hallja a beszélgetést.

− Nem sokat. Mágus, aki igazi méregzsák tud lenni, de normális is. Zackkel tök jól elbeszélgettek az úton és még humora is van. Reménykedem benne Ziarnak igaza lesz és talán megpuhítja őt az út során, mert néha ahogy Cinthy beszél Zackkel legszívesebben megenném.

Ivory legnagyobb döbbenetére Angel felkuncogott, ő meg több okból is döbbenten meredt maga elé. Egyrészt mi az, hogy megpuhítja? Abban reménykednek, hogy ő összejön a sráccal? Oké, neki is megfordult a fejében, hogy jobban megismerné, esetleg barátokká válhatnának, de ennél tovább nem gondolkodott.

Hátranézett, ahol Zack továbbra is aludt, mint aki pontosan tudja, semmitől sem kell tartania. Bízott láthatóan ebben a három genosymben, és Ivory sokat megadott volna azért, ha ugyanezt ő is elmondhassa magáról.

Visszafordult a beszélgetés felé és közben azon rágódott, hogy vajon Skarlát mennyire gondolhatta komolyan a megevős részt. Kétség nélkül el kellett volna hinnie, hisz ez pontosan olyan vonás, ami rájuk illik, de valamiért nem tudta elképzelni. Emlékeztette magát, hogy nem adhat arra a megjelenésre, amit jelenleg viselt.

− Legyen igazad − hallotta meg Skarlát hangját és gyanította még mindig ez a másik lány lehetett a téma.

− És milyen bolygóra vittétek el ezt, a D-t? − Angel hangján érezte a kétkedést a név hallatán.

− Nem bolygóhoz, egy koordinátára, ami eléggé a galaxis szélére esett. Nem szívesen vállaltuk el Zackkel, mert azért az már veszélyes terep, de olyan összeget ajánlott, amire nem mondtunk nemet − közölte a genosym, Ivory gyanúja ezzel a mondattal beigazolódott. D pontosan tudta hol keresse őket, és nem vakon lőtt. − Bár lehet tényleg volt ott valaha egy bolygó, mert maradványok között léptünk ki a járatból. Aztán amikor egy méretesebb szikla mögül kiléptünk láttuk meg a célt. Egy hatalmas  bolygódarab, ami felett mesterséges bura és Nap lebegett. A hatalmas földrész felett egy metropolisnak megfelelő város levitált. Leginkább azokat a gömböket juttatta eszembe, amiket Bess szeret. Tudod víz van bennük, belül meg város, vagy Télapó, balerina − magyarázta míg a másik rá nem bólintott.

− Tudod esetleg, hogy miért tart tőlünk? − faggatta Skarlátot tovább Angel. − Tudom, hogy sokan nincsenek rólunk jó véleménnyel, de az utóbbi hat évben általánosan javult a hozzánk való viszonyulás. Persze ehhez az is kellett, amit mi Cecile-lel és Blackkel letettünk az asztalra az elmúlt időszakban.

− Nem tudom. Mikor Ziarral beszéltük át a dolgot, hogy mit kéne csinálnunk a kialakult helyzet miatt és szóba kerültetek, akkor nagyon óvatossá vált és megkérdezte, hogy akikről szó van, azokból mennyi a genosym.

− Értem. Bátor dolog tőle, ha ennek ellenére is Zackkel maradt, hogy segíthessen. Talán van remény − jegyezte meg Angel, Ivory nem igazán tudta mire gondolhat. − Azért érdekelne miért tart tőlünk ennyire.

− Elmondhatom, ha tényleg érdekel − lépett az ajtó nyitott réséhez a máguslány. − Már, ha tényleg érdekel.

− Kíváncsi voltam, hogy meddig fogsz még ott állni, vagy épp mikor döntesz úgy, hogy visszamész a hálókhoz − fordult hátra mosolyogva Angel.

Ivoryt meg kellett volna, hogy lepje a lebukása, de igazából számolt azzal, ha valóban vannak mentális képességei, akkor nem nagyon lehet elbújni előle. A szoknyáját fogva belépett a vezérlőbe és beljebb húzta az ajtót, hogy minél kevesebb hang jusson hátra. Nem akarta Zacket felébreszteni.

Lemuria sokáig csak egy volt a galaxis peremén lévő bolygók egyikének, de egy nap portál nyílt rajta és nagyobb embercsoport érkezett rá. A planéta egészen addig sivár és élettelen volt, de az érkezők mágikus hatalmukat használva gyorsan virágzóvá és termővé tették.

És bár a Napjától messze esett mégsem volt fénytelen vagy hideg, mert a légköre felerősítve sugározta tovább a felszín felé melegét. A növényzetnek hála pedig hamarosan időjárás is kialakult, bár kezdetben az esőről az ideérkező nép gondoskodott.

A galaxis ekkor még kezdetlegesen volt lakott, és csupán néhány faj kezdte még meg ekkor a felfedezését. Köztük a Zennek, akiket lenyűgözött, hogy az ide költözött emberek micsoda hatalommal bírnak és mennyi mindent meg tudnak általa valósítani, amit ők technológiával.

Az atlanticaiak az addig parlagon heverő bolygóból, bő termésű földet varázsoltak, és hamarosan megindult a kereskedés. Élelemért cserébe különféle állatokat kaptak, illetve technológiát, amivel eddig nem rendelkeztek.

Hírük gyorsan terjedt, de nem csak emiatt, hanem a mágikus tudásuk is sokak érdeklődését felkeltette. Szívesen avatták be az érdeklődőket és tanították őket. Csakhogy nem mindenkit.

Az elutasítottak között ott voltak a geranok, akiknek sámánjai már valamilyen szinten ismerték a mágikus erőt. Igaz nem olyan mélységben és szaktudással. Ráadásul olyan dolgokra használták, amiket az atlanticaiak elvből elutasítottak, így nem szándékozták őket tanítani, mert úgy érezték náluk rossz kezekben lenne a tudás.

A geranok sértetten elvonultak, sőt még meg is fenyegették őket, hogy ezt még megbánják. Az atlanticaiak nem különösebben foglalkoztak vele, bíztak a tudásukban és erejükben, hogy meg tudják magukat védeni. És mellettük szólt az is, hogy a galaxis többi népe kedvelte őket.

Az évek teltek-múltak és egy nap több csatahajó jelent meg Lemuria mellett és megadásra szólította fel az atlanticaiakat. A geranok érkeztek meg, amit ők hitetlenkedve fogadtak, mert hallották a híreket, hogy ez a faj már több másikkal is háborúban áll. Nehezen hitték el, hogy újabbat akartak kirobbantani, ráadásul pont velük, mikor tisztában vannak a hatalmukkal.

Természetesen nemet mondtak és a bolygó összes harcképes varázshasználója készültségben állt, hogy hárítsanak mindennemű támadást. Arra számítottak a városokat veszik célba a csatahajók ágyúival, de nem ez történt.

Kisebb hajók repültek ki belőle és a légkör felé vették a irányt. Látszólag nem támadtak semmit, csak közeledtek, így az atlanticaiak sem tettek semmit. Amúgy is elvekbe ütközött, hogy bárki olyannak ártsanak, akik még nem is tettek ellenük semmit.

Az űrhajók közel a városokhoz szálltak le és katonák özönlöttek le róla. Voltak páncélos és fegyverzett alakok, de akadt néhány, aki teljesen egyszerű és hétköznapi ruhában érkezett, ők indultak meg a város felé.

Az itt élők értetlenül figyelték, hogy vajon mégis mi fog következni, aztán megtörtént az első átváltozás, ami elindított egy pánik hullámot. Hatalmas lényekké alakultak a geranok, akadtak négy-öt, de annál magasabb hat-nyolc méteres példányok is, különböző kinézettel és természetadta fegyverrel.

Fura csepp alakú szeme volt a többségnek, fényes felületű bőr borította őket, amihez hasonlóval még nem találkoztak az atlanticaiak. A többség hátát szárnyak díszítették és szinte mindegyikük rendelkezett karmokkal, szarvakkal, tüskékkel és borotvaéles, tűhegyű fogazattal.

Elképesztő sebességgel és erővel támadtak, a döbbent mágusok elfelejtettek pajzsot húzni és bár néhányan egyből varázslásba kezdtek, még így is sokakat elsodort a támadás első hulláma. A lények után pedig megindultak a katonák is, hogy támogassák őket. Az első egynéhány kisebb űrhajót újabbak követték, amiken további szörnnyé változó geranok érkeztek. Nem kíméltek senkit és semmit, ami az útjukba került.

Hiába jöttek rá hamar az atlanticaiak, hogy a tűz sebzi őket, túl sokan voltak és túl gyorsan gyógyultak. Védekezésre kényszerültek, a kisebb városokban egyből megkezdték az evakuálást a főváros irányába. Portálok tucatjai nyíltak, vagy egyszerűen azonnalival eltűntek az ott élők.

A második legnagyobb város erői még tartották magukat hála az itteni vezetőnek, aki egyből kiadta a védekezésre való parancsot, amint meglátták az első szörnyeket. De hiába minden, a vonalon áttörtek és bár szervezetten jó néhányat sikerült elpusztítaniuk akadt egy, akivel nem bírtak.

A lény nagyjából hat méter körüli volt, alsó teste patás lábú, fekete színű, felül vörös, két bőrszerű szárnnyal a hátán. Szemei feketék, egyenetlen szélekkel, melyek olyanok voltak, mint hasadék a földben; középen szélesebbek a két vége felé elkeskenyedett.

Zobur, a város vezető mágusa hozzávágott a lényhez egy hatalmas tűzlabdát, amit a feje felett koncentrált az elmúlt percekben. Hatalmasat robbant a lángnyelvek szinte elnyelték a szörnyeteget, amiből aztán sértetlenül ki is lépett. A mágus döbbenten állt.

− Feleslegesen próbálkozol, esélyed sincs − szólalt meg a lény, aztán a mellkas részen láthatóvá vált egy geran sámán.

− Te! − ismerte fel a férfi a másikat.

− Megmondtam, hogy még megbánjátok, amiért visszautasítottatok minket − vicsorogta a nő. − Tetszik a szörnyem? Hellraisernek hívom.

− Az istenekre, mégis miket alkottatok? Mik ezek a pokoli teremtmények? − akart választ Zobur, hátha a tudást tovább adhatja és akkor le tudják őket győzni.

− Nos, igazából azok az ostoba notok alkották őket, hogy megmentsék magukat ezekkel a lényekkel, akik minden sérülést rendbe tudnak hozni a hordózójukban. De micsoda pocsékolás lett volna mindez, így elvettük tőlük és módosítottuk őket. Karmokat, agyarakat, kaptak tőlünk, hogy felhasználhassuk őket a harcban.

− Nem − lehelte Zobur, hisz nagyon is jól ismerték a notok problémáját, de még ők sem tudtak rajtuk segíteni.

Ezek, ezek, nem talált a geranokra jobb szót, mint a szörnyek, pedig elpusztították őket és elvették az egyetlen esélyüket. Amit itt hagytak örökül ,azt a viszályára fordították.

− Semmi jogotok nem volt gyilkos szörnyeteget csinálni abból, amit a notok teljesen más céllal hoztak létre! − dühödött fel és újabb varázslatba kezdtek. − Meg fogunk állítani titeket.

− Itt pusztultok. Ha a tudást nekünk nem adjátok át, akkor másnak sem! − vicsorgott a sámán és közben visszahúzódott a lény belsejébe.

− Talán nem az atlanticaiak, de a galaxis valamelyik jobb érzésű népe megállít titeket! − ígérte meg Zobur.

− Ostoba, pusztulj! −csapott a hatalmas ököl a mágus felé, aki egy pillanat alatt elteleportál és méterekkel arrébb jelent meg, egy villámot lövelve az ujjaiból.

Az energia talált, végigcikázott a lényen, ami megtorpant és mintha görcsbe húzta volna a testét. A mágus reményt látott a győzelemre és újabb villámot kezdett idézni, de hiába lőtte ki. A lény megbontotta az alakját, elkerülte a támadást és alaktalan masszaként száguldott a férfi felé, akinek nem maradt ideje újabb teleportálásra és beterítette.

− Szóval a genosymek támadtak meg titeket még a geranokkal − összegezte Angel. − A bolygótokat is ők pusztították el?

− Igen, a csatahajókról a foton ágyúkkal nekiállták folyamatosan lőni. A főváros és vele egy darabka Lemuriából azért maradt meg, mert összefogtak a legerősebb mágusok Zobur vezetésével. Pajzsot hoztak létre és arrébb teleportálták. Előtte még soha senki nem próbálkozott meg ilyennel.

− Akkor nem halt meg ez a Zobur? − lepődött meg Skarlát és összenéztek Angellel jelentőségteljesen.

− Nem. Valahogy ki és megszabadult a lénytől meg a sámántól. Az egész az ő ötlete volt a teleportálásról, amit közvetlen a bolygó robbanása előtti pillanatra időzítettek. Egy másik csapat egyből el is rejtette, hogy ne láthassák a geranok és hadd higgyék azt, meghaltunk mindannyian.

− És mi volt azokkal, akik a várost ostromolták? Visszahívták őket? − szólalt meg Obsidian is, de Ivory megrázta a fejét.

− Nem. Az utolsó pillanatig támadtak. Őket a geranok feláldozták. Járulékos veszteségei voltak a háborúnak − magyarázta a lány, mire a barbár kinézetű férfi elhúzta a száját.

− Nem kedvelem ezeket. Kik állították meg őket? − akarta tudni, hisz ők itt voltak, de a geranokról nagyon egyikőjük sem tudott semmit.

− Nem tudom pontosan. Valami összefogás is volt benne, amihez a genosymeknek is közük volt. Talán fellázadtak. Nem tudom. A népem a túlélésért küzdött nagyon sokáig. A Zenneken kívül senki nem tudta sokáig, hogy életben maradtunk. Ők segítettek minket, ameddig kellett.

− Talán pont ez és az elszigeteltségetek miatt nem tudtok rólunk sokat − nézett a lányra Angel, közben levedlette az elfa alakját és megmutatta valódi kilétét. − Azóta sokat fejlődtünk. És bár tényleg szörnyetegnek tűnünk, de vannak érzéseink, párkapcsolataink, barátaink, értékrendünk és erkölcseink. Természetesen a magunk sajátos módján.

Ivory figyelte a fehér genosymet, akinek lila szeme hasonló vágású volt, mint az embereké, de jóval szélesebb és nagyobb. Az arca is emberszerű volt, de azért ahogy beszélt egyértelművé vált, bizony azok a fogak inkább egy szörnyetegé, még ha nem is akkorák, mint amiket eddig a lány képzelt.

Angel a tőle balra üldögélő Skarlátra nézett. Ivory követte a pillantását, a tűzvörös hajú srác kérdőn pislogott párat, aztán megrántotta a vállát és levedlette az eddigi alakját. Ivory most már értette honnan ered a neve, amit a színéről kapott. Emberinek tűnt, de fehér társával ellentétben fektetett csepp alakja volt a szemének. Sűrű, de még folyékony, fekete anyagnak tűnt, ami több helyen megtört, mintha valamivel belenyúltak volna és vékonyan kihúztak belőle valamennyit.

A lány a másik fiú kinézetűre nézett, aki bambán pislogott rá, majd Angel tekintetétől észbe kapott és ő is megmutatta magát. Ivory meg sem lepődött a fekete színen, ha nevéből indult ki. Aprónak érezte magát, mert mindannyian két méter felettiek voltak. Ami viszont meglepte, hogy az enyhén női külső ellenére nem Angel volt a legkisebb közöttük, hanem Skarlát.

− Nálatok vannak nemek? − tette fel a kérdést.

− Nincsenek − válaszolt Skarlát.

− Szaporodás szempontjából nincs, de azért ha többünket megismersz, akkor nekiállsz kategorizálni, hogy ez lányos, az fiús.

− Amit nem igazán szeretünk − jegyezte meg vöröske és a monitor felé fordult.

− Értem − Ivory nem igazán tudta mit mondjon.

Valahogy teljesen más szemmel kezdett rájuk nézni. Viszont a történetek alapján magasabbnak képzelte őket. Végül arra jutott, hogy ezek vagy nagyon fiatalok és még nem érték el a végleges magasságukat, vagy pedig azt tetszés szerint módosítják, hisz Skarlát is simán eltűnt Zacken belül.

− Remélem most már fogsz tudni aludni − nézett rá Angel, mondhatni le sem vette róla a szemét. − Nem kell tőlünk tartanod, amíg nem akarsz ártani nekünk, vagy azoknak, akik fontosak számunkra.

− Ezt én is mondhattam volna − jegyezte meg mindenféle ellenséges hangnem nélkül. a fehér genosym halványan rámosolygott, amit nem tudta megmondani miért, de viszonzott. − És igen, azt hiszem nyugodtabban fogok tudni aludni.

Visszatért a hálókabinokhoz és lefeküdt az egyikre. A hajó nem úszott fényárba, mégis leengedte a takaró részt, hogy legalább meglegyen annak az illúziója, egyedül van. Már bánta, hogy nem szerzett be magának ruhát a Lexanon, de talán lesz rá alkalma máshol. Szerencsére mágiával hamar el tudja a ráncokat tüntetni majd, ha felkel és olyan lesz, mintha frissen vette volna elő.

Egy darabig még helyezkedett, hogy kényelmesen legyen, majd hatalmasat ásított és behunyta a szemét. Hamarosan elaludt.

A felette lévő részen Zack viszont kinyitotta a szemét. Hallotta a beszélgetést, és szólni akart nekik, hogy csend legyen mikor meglátta Ivoryt az ajtóban, aztán a lány felajánlotta elmeséli a történetet. Szívesen visszaaludt volna, de túlságosan érdekelte, így bár küzdve a fáradtsággal ébren maradt.

Nem bánta meg. Shadow mesélt neki még gyerekként a fajukról, mielőtt megismerte volna Skarlátot, de soha nem érdekelte különösebben. Tudta, hogy harcra alakították át őket, sőt fel is használták, de igazából sosem gondolt bele, hogy miket tettek, tehettek akkoriban a genosymek.

Az pedig eszébe sem jutott, hogyan lettek önállóak. Vajon fellázadtak tényleg? Mikor és hogyan? Talán Hellraiser tudná a választ, hisz élt. Hat évvel ezelőtt találkozott vele, ő győzte Doomot, de azóta senki nem látta vagy hallott róla. Persze ezt nem mondhatja meg a lánynak. Talán el se hinné, hisz az ő története alapján ez a Zobur legyőzte őt. Az biztos, hogy nem ő zárta be, mert az valamikor későbbre esett. 

Jó lenne kideríteni mi történhetett ott. De az egyetlen, aki tudja erre a választ az Hellraiser. Elhagyta a bolygót még a robbanás előtt. Egy gondolat villant be neki. Lehetséges volna? Mennyi az esély erre? Ha igaza van, az sok mindent megmagyarázna. De most túl fáradt volt ezen gondolkodni. Majd, ha kialudta magát megosztja a gondolatait Skarláttal.