Milla

Sosem voltam sportolók közelében.

Nem tudtam hogyan kell őket megközelíteni és mi a legjobb taktika ezzel kapcsolatban egy meccs előtt. Tudtam, hogy vannak olyan emberek, akik görcsösen ülnék végig az egész napot, míg sor nem kerül a meccsig — ez lettem volna én, ha valaha is sportolónak állnék. Másoknak biztos már megszokott kis hagyományaik voltak, amit sorban végig meg kellett csinálniuk.

És volt Ethan.

Aki egy hatalmas nagy, levakarhatatlan vigyorral várt engem korán reggel a koleszom parkolójában.

Nem volt olyan hú de korán, de a felkelő nap még nem volt annyira friss, mint a mellettem ülő fiú.

A szobánkban még csevegtünk Amelia-val arról, vajon okos ötlet-e jártatni a számat, amíg Ethan elvisz a pályáig. Lehet csendre és nyugalomra van szüksége, hogy mindent helyre tegyen a fejében és teljesen ráhangolódjon az estére.

De én felvetettem, hogy lehet jót tenne neki a motyogásom, mert elvenném a figyelmét a nyilvánvalóról. Pár óra múlva egy csomó ember előtt kell előadnia magát. Mindenki őt fogja nézni, minden egyes mozdulatát több száz szempár fogja végig kísérni, és ettől a gondolattól még engem is kirázott a hideg. Lenne oka rá, ha nem akarna ezen gondolkozni.

Amelia nem értett egyet velem, és szerinte jobbat teszek mindannyiunkkal, ha felmérem a terepet és csak utána kezdek el eszetlenül magyarázkodni, amikor már látom Ethan-en, hogy erre ő is vevő.

Az arca alapján úgy láttam nem a világ legrosszabb dolga, hogy találkoznia kell velem így reggel.

— Szép jó reggelt, angyalka — üdvözült, ahogy közelebb értem.

Halvány mosollyal integettem neki, majd bemásztam mellé az autójába. A kellemes meleg megcsapta a kifújt arcomat, boldogan cipzáraztam ki a meleg kabátomat.

— Úgy tűnik jó kedved van — jegyeztem meg. — Nem izgulsz?

— Nem igazán — vont vállat könnyedén. — Tavaly alaposan elvertük őket, idén sem lesz másképp.

— Ekkora önbizalommal nem csodálom, hogy nem izgulsz — mosolyodtam el. — Én csak belegondoltam, hogy nekem kéne ott lennem és rohangálnom egy labda után, a legjobb formámat hozni, mert mindenki engem fog nézni. Teljesen kivert a víz. De persze, nem tudom tényleg milyen lenne, mert sosem voltam ilyen helyzetben, de nem is akarnék ilyen helyzetbe kerülni, mert nem gondolnám, hogy jól sülne el az egész. De aztán te vagy Ethan Dux, persze hogy van önbizalmad. Csak rád kell nézni. Mindenki oda van érted, helyes vagy, jól teljesítesz a suliban és mindenki azt mondja, hogy egy leszel a következő nagyágyúk között és...

— Szóval szerinted jól nézek ki? — állított le, kihívóan felhúzva egyik szemöldökét.

— Mi?

— Azt mondtad helyes vagyok — ismételte el szavaimat.

— Nem, én ilyet nem mondtam — ellenkeztem, talán egy kicsit túl gyorsan is.

Nem lehettem akkora gyökér, hogy csak így benyögöm neki, hogy jól néz ki. Persze, hogy jól nézett ki, de ezt ő is ugyanannyira tudta, mint mindenki más. Nem volt semmi probléma Ethan-nel. Bárki szerencsés lett volna vele.

Nem véletlen, hogy a nyakamat is odaadtam volna érte egy-két éve.

— Nem? — kérdezett vissza.

— Nem — ráztam meg a fejem. — Nem hiszem.

— Szóval szerinted ocsmány vagyok és összetörik a tükör, hogyha belenézek? — kacsintott rám, majd vigyorogva visszavezette a tekintetét az útra.

Éreztem, ahogy felkúszik az arcomra a vörösesség és legszívesebben megfogadtam volna Amelia tanácsát. Kussban kellett volna maradnom.

— Úgy érzem kiforgatod a szavaimat.

— Én ugyan nem — emelte fel a kezeit védekezően.

— Kezek a kormányon! — szóltam rá.

— Azért nem ártana, ha mások előtt helyesnek tartanál, angyalom — fordította újra felém az arcát. — Elvégre a barátnőm vagy.

Akárhányszor eszembe jutott újra és újra, hogy mindenki előtt egy párnak kell majd előadni magunkat, görcsbe rándult a gyomrom. Sosem voltam a reflektorfényben és nem is volt nagy vágyam odakerülni, de Ethan mellett attól tartottam sok választásom nem maradt.

— Szerinted jó ötlet, amit csinálunk? — kérdeztem motyogva.

— Mert szerinted?

— Én csak az unokatesóim előtt akartam előadni ezt az egészet — húztam el a számat. — Nem volt a terveim között, hogy az egész egyetem azt fogja hinni, hogy a barátnőd vagyok.

— Úgy mondod, mintha ez egy rossz dolog lenne.

— Nem az, de...

— De?

Kedve kicsit eltűnt az arcáról, mintha szavaim rosszul esnének neki valamilyen szinten.

— De túl sok minden balul sülhet el — fogtam meg a fejem. — Tudod hányan akarnak együtt lenni veled? Mert ha eddig nem voltál vele tisztában szerintem majdnem az egész kampusz boldogan, gondolkodás nélkül lefeküdne veled, aztán kimondaná a boldogító igent az oltár előtt. És ezek közül akadnak lányok, akik nem igazán kedvesek. Nem akarok célpont lenni számukra. Nem akarom, hogy azt higgyék elvettem az esélyüket.

A kocsi leparkolt, meglepődve pillantottam fel, hogy már meg is érkeztünk. Túl hamar eltelt az idő.

— Hát akkor — ültem feljebb az ülésemben. — Este találkozunk, asszem.

— Várj! — kapott a kezem után, amikor már kiszálltam volna, hogy helyet cseréljünk. — Ha bárki, akárki is egy rossz szót szól hozzád csak azért mert mi együtt vagyunk, küldd el őket hozzám, meglátjuk, úgy mekkora szájuk marad.

— Nem kell őrző kutyaként viselkedned — állítottam le, bár jól esett a tudat, hogy ezt megtenné. — Meg tudom védeni magam.

— Tudom, tisztában vagyok vele, angyalom — mosolyodott el. — De nem kell. A barátnőm vagy.

Megforgattam a szemeimet, majd már ténylegesen kiugrottam az autóból.

A csapat nagyobb része már pakolt be a buszba, sokuk a reggeli kávéjukat szürcsölgették, míg mások vigyorogva pillantgattak felénk már azóta, hogy leparkoltunk az autóval.

— Figyelnek — suttogta Ethan, ahogy megállt előttem.

— Nehéz nem észrevenni — jegyeztem meg, felpillantva rá.

— Integess nekik.

Kérdően Ethan-re néztem, de ő csak biccentett egyet, így hát felemeltem a kezem és a lehető legkellemetlenebbül próbáltam inteni feléjük egyet.

Mint egy csapat óvodás kisgyerek integettek vissza, páran még kiabálva köszöntek is.

Elmosolyodva néztem végig rajtuk, majd vissza Ethan-re.

— Jó srácok — mondta. — Lököttek, de jó helyen van a szívük.

— Attól tartok úgyis meg fogom őket ismerni egyhamar — motyogtam.

— Nehéz lenne kikerülni őket — nevetett fel. — Főleg, hogy az edző is tud rólad, vigyorogj! — szólt rám.

Értetlenül kaptam fel a fejem, de akkorra már egy idősebb férfi sétált mellénk, egy igazán álmos, de barátságos arccal.

Ethan-en kívül nem sokuk tűnt reggeli pacsirtának.

— Dux — biccentett a fiú felé.

— Johnson edző — tette ő is hasonlóan. — Ő itt Milla, a barátnőm.

Valahogy túlságosan is természetesen csúszott ez ki a szájából.

— Jó reggelt — nyújtottam a kezem, amit erősen megrázott, és én is kaptam egy biccentést.

— 5 perc múlva indulunk — jegyezte meg Ethan-nek.

— Vettem.

Az edző lassan elsétált tőlünk.

— Mióta tud rólam az edződ is? — suttogtam. — Tudom, hogy be akarod adni egy pár tanárnak, akik jóban vannak a nagyszüleiddel, de róla nem volt szó.

— Hidd el, nem én mondtam el neki — húzta el a száját. — De hiába akartam volna elrejteni előle, Johnson mindent is tud. Mindent.

Aha.

Remek.

Görcsbe rándult a hasam. Túl valódinak tűnt mindent, és elgondolkoztam azon, hogyan tudnám ez alól kihúzni magam. Az a baj már sehogy. Többen tudtak a kapcsolatunkról mint kellett volna, és ezek után egy egyszerű jaj, bocsi meggondoltam magam nem lenne elég.

— Milla, ne gondold túl az egészet — tette a kezét a vállamra. — Itt vagyunk egymásnak, és megoldunk mindent.

— Úgy érzem túl könnyen megborulhat ez az egész. Kitaláltunk ezt-azt, de egy csomó mindenről nem beszéltünk. Mit csináljak ha valaki megkérdezi tőlem mi a kedvenc színed? Vagy mi a kedvenc filmed? Vagy hogy melyik csapatban akarsz játszani, ha lediplomázol? Ezek fontosak, amit egy barátnőnek illene tudnia. Nem tudok semmit. Csak, hogy a nagymamád egy apró, szőke sátán, aki imádni fog engem, a nagyapád megy egy morcos New York-i óriás.

— Kék, nem szeretem a filmeket, és még én se tudom hol akarok játszani, szóval nekem sem kell — mosolyodott el, mintha ez megoldana bármit is.

— Ethan...

— Figyelj, az egyik csapattársam tudja, hogy múltkor találkoztunk először a bulin. — Oh, azon a neves Théta partin, ahol többet ittam a kelleténél és megeredt a szám, ezzel belemártva magam ebbe a híg szarba. — Új az egész kapcsolat, nem várhatja el tőled senki, hogy minden egyes apró dolgot tudj. Még mi se ismerjük egymást teljesen.

Bólintottam.

Igen, ebben igaza volt.

— Lenyugodtál?

— Kicsit — vallottam be. — Köszi Ethan.

Valaki megnyomta a busz dudáját, mire mindketten arra kaptuk a fejünket.

— Mennem kell.

Megértően bólintottam. A markomba nyomta az autója kulcsát.

— Este találkozunk — mosolyodtam el. — Köszi még egyszer, életmentő vagy.

Táskáját a vállára kapva nyomott egy puszit az arcomra, majd egy másodperccel később már a többiek között vegyült el.

Megszeppenve vezettem a tekintetem felé, nem igazán voltam felkészülve az ilyesmikre. Persze, okosabbnak kellett volna lennem és gondolni arra, hogy ha mások nem látnak semmit, nem feltétlenül fogják elhinni, amit el akarunk velük hitetni.

De egy aprócska figyelmeztetés jól esett volna.

Megvártam míg kihajt a busz, integettem is nekik, majd nem sokkal később már én is az autóban ültem. Egy darabig viszont nem tudtam rávenni magam, hogy be is indítsam a motort. Az arcomhoz nyúltam, átgondolva egy pillanatra mindent.

És újra görcsbe állt a gyomrom, izzadni kezdett a tenyerem és legszívesebben elbújtam volna valahova.

Csak megjátsszuk magunkat. Hogy mindkettőnknek jó legyen. Ő boldoggá teszi a nagyszüleit, én végre nem látszódok majd egy szerencsétlen kislánynak az unokatesóim szemében. Ennyi. Ezek után mindketten elfelejthetjük egymást.

Nem szabad magammal is elhitetnem, hogy együtt vagyunk.

Mert a végén csak jobban fog fájni, amikor Ethan Dux visszatér a mindennapi életéhez, én pedig a magaméhoz. 

panasz / gaslight