Emelt fővel és csukott szemmel haladtam végig az unalomig ismert, kopott börtönfolyosón két őr kíséretében. Nem akartam látni hova megyek, bár az utat ismertem. Igyekeztem ezt figyelmen kívül hagyni. Tudtam, ha szökni próbálok visszahoznak. Elkapnak, mert valaki eleget fizetett azért, hogy bemocskolja a nevem, a számláim, a papírjaim, és mindez egyenes úton kiderüljön, és bekerüljön a világsajtóba. A hűhóra épp elég pénzt költöttek, és nem is sajnálták, mivel pontosan azért történt mindez, hogy az én pénzem az Ő kezükbe kerüljön. Az ötletgazda, természetesen nem az volt, mint aki elvitte a balhét. De azért elég közel áll hozzá. Az az pénzéhes őrült magába bolondította azt a nem túl eszes fiatalhölgyet akit egykor a húgomnak neveztem. Mint utólag visszagondoltam, mindent megterveztek. elüldöztek a házamtól, egy kétes eredetű albérletbe. Nem kellett ott sok időt töltenem. A zsaruk kimentettek onnan. De ahelyett, hogy a két őrült bukott volna le, én kerültem rács mögé, méghozzá úgy, hogy nem követtem el semmit.

Elvették az összes emberekbe vetett bizalmamat. De végül is megkapták amit akartak. Én pedig felszegett fejjel kibírom a magánzárkát, ahová az én pénzemből, frissen meggazdagodva küldtek. Azt a helyet csak arra használják, hogy aki onnan kijön egyenesen az elmeintézetbe kerül. De én felszegett fejjel túlélem, és tisztázom magam, amint kiértem.

Az ember ismeri a saját gyengéit és ezt könnyen kihasználja másokkal szemben. Itt van példaként a magánzárka. Még egy teljesen elmebeteg, nevezzük X-nek, is tudja, hogy az ember társas lény. És ezt kihasználva X feltalálta a magánzárkát, aminek a lényege, hogy egy bizonyos személyt megfoszt minden emberi kapcsolatától, ezzel őt az őrületbe kergetve, hisz nincs akivel kommunikáljon. Egyedül marad a gondolataival. Esetleg emlékről emlékre végiggondolja az életét, és belebolondul. Ugyanez történik akkor is, ha mindenáron próbál beszélni valakivel. Beszél a fallal, a szótlan őrökkel akik az ételt hozzák, az ajtóval, a lámpával, majd kitalál magának valakit. Microméter pontosan megtervezi. Hozzászokik, hogy ott van beszél vele. Mesél neki, aztán megunja, új embert tervez és tadamm, skizofréniával mehet a legközelebbi elmegyógyintézetbe. De én csak azért is ki fogom bírni. Erős leszek és amint szabadulok visszavágok. Visszaszerzem a házam, az életem, de ki tudja, lehet, hogy újra kezdem. Új történettel és névvel. Ez még a jövő zenéje.

Balra fordultunk, így rátértünk egy eddig számomra ismeretlen folyosóra. Nem nyitottam ki a szemem, hogy megnézzem merre vagyok. Pontosan tudtam, hogy a cellák és az irodák között húzódó, örök sötétségbe burkolt átjárón haladtunk keresztül. Nem voltam még itt soha, és nem is láttam, hogy bárkit is ide hurcolnának rajtam kívül. A cellákból szűrődő zaj lassan elhalt, csak az én és az őreim cipőinek tompa dobbanásai hallatszottak, az egyik nehéz és súlyos lépésekkel közlekedett, a másik tompább és könnyedebbekkel. Aztán nyílt egy ajtó és izomból hátba taszítottak. Szó szerint Bebotlottam a helyiségbe, ahol enyhe friss festékszag terjengett. A plafon felől, pedig egy szellőző zümmögött halkan. A nyikorgó cella ajtó idegtépő lassúsággal csukódott, majd kattant. Az záródást követően fény gyúlt a szobában. A szemhéjamon átszűrődő meleg sárga fényből arra következtettem, hogy ez a hely régebbi, mint gondoltam, mivel nem egyszerű LED égők világítottak, mint az intézet többi részén. Amilyen óvatosan, csak tudtam, körbetapogatóztam a falat. Megtaláltam a tükröt és megjegyeztem, hol van. Alatta árválkodott a csap, szélén a tisztálkodószerek, gyér választékával. Egy illattalan szappan, egy fogkefe és egy fogkrém. Mellettük, szokatlan módon egy elhúzható ajtó volt, mögötte egy beépített zuhanyfejjel és ezekkel szemben a toalett. Kiléptem az apró zárkánál is kisebb, helyiségből és folytattam a szoba feltérképezését. Az ágy a cella másik oldalán feküdt. Egy tapintásra újnak tűnő matrac volt rajta, és egy takaró. A biztonság kedvéért kitapogattam a cellaajtón az ételbeadásra készített retesszel, kívülről lezárt nyílást. Nem nyitottam ki a szemem.

Leültem törökülésben a szoba közepére. Türelmet kell gyakorolnom. Nem tudom meddig ülhettem ott. Talán, csak percekig, de az is lehet, hogy órákig. Próbáltam elképzelni a szobát. A plafon, nem lehetett túl magas, hisz még ülve is elég közelről hallottam, a szellőző óvatos berregését. A zárka ajtaja az sarokhoz volt nagyon közel és befelé nyílt. Velem szemben a jobb oldalon. Valahol középtájon helyezkedett el a mosakodó, és a jobb hátsó sarokban a tolóajtó mögött a zuhany. A hátsó fal üres volt. Elvétve akadt egy két apró repedés. Az ágy a bal oldal nagy részét elfoglalta, pedig nem volt nagy. És körbe is értem. A padló egységes volt, sehol egy fúga, vagy repedés, ebből arra következtettem, hogy laminált, padlón ülök. A színeket nem láttam. Nem akartam kinyitni a szemem. Nem akartam látni az apró helyiséget, mert akkor idő előtt diliztem volna be. Inkább elkezdtem kiszínezni a helyiséget. Először vad színeket képzeltem, mint egy vadvirágokkal borított rét. Aztán lassan az egész átfordult a pasztell és unalmas színekbe. A végén a fehér legkülönbözőbb - és egyben legreálisabb - árnyalataival töltöttem meg a zárkát. Hiszen miért pazarolnának színes festéket egy börtönben egy magánzárka lefestéséhez? Hogy a szegény rab ne unatkozzon? Vagy ne legyen depressziós a sok fehér és szürkétől, ami mindenhol ott van? Ez kész vicc. A magánzárkát nem arra találta ki X, hogy az ember jól érezze benne magát. Nyomasztó hangulat kellett ide, hisz ez még a börtönön belül is a legszörnyűbb hely a kihallgatótermek után. Legalábbis a szóbeszéd és a filmek szerint ott csak egy üveglap, egy asztal, két szék van. Az egész helyiség pedig fehér vagy szürke. A zárka miért lenne más? Akik voltak a kihallgatóban - rajtam kívül mindenki - borzongva mesélték a hideg hangulatot. Akkor itt milyen lehet? Nem is akartam látni. Majd ha lekapcsolják a villanyokat. Sötétben úgy sem látszanak a színek. És minden tevékenységet a vakok is megoldanak. Tovább vártam.  Halkan kattant egy zár és elhúzódott a zár. Egy apró tálcát toltak be rajta. Felálltam és elvettem majd visszaültem. A retesz a helyére kattant, és a zárat is vissza kattintották. Nem szóltak egy szót sem, de gyanítottam, hogy ez a vacsora, mivel ebédet még a közös étkezőhelyiségben kaptam. Még nem hiányoltam az emberek társaságát, mivel eléggé magamnak való vagyok, de gyanítottam, hogy holnap reggel már rosszabb lesz. 

Jó étvágyat kívántam magamnak és megettem azt amit elém tettek. Az utolsó kiírás szerint a mai vacsora valami főzelék volt. Nem figyeltem meg szokásomhoz híven, mivel eddig sem volt fontos számomra. És a magánzárkába ugyanaz a koszt jár, mint a börtön bármelyik másik területére, ezért mindegy volt. Nem ízlett különösebben, ugyanolyan volt, mint minden egyéb itt. Unalmas. Nem voltam válogatós. Mikor elfogyott, a tálat félre tettem és továbbra is törökülésben, tovább vártam. Mikor az egyik lábam zsibbadni kezdett, mindkettőt kinyújtottam megelőzésképpen. Újra kattant a zár. Kiadtam szótlanul a tálcámat. Helyette, benyújtottak, a rabruhánál egyel finomabb anyagból készült pizsamát. Letettem az ágyra és tovább vártam, hogy leoltsák a lámpát. Amikor ez megtörtént felálltam, kézbe vettem a pizsamát és a hátsó helyiségbe vonultam mosakodni.

Mikor már ágyban voltam nyitottam csak ki a szemem. A sötéthez azonnal hozzászokott a szemem. Amennyit látni lehetett a szobából, az pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Mikor felébredtem, még nem kapcsoltak villanyt. A szememet nyitva tartottam és a sötét tükör előtt megmostam az arcom. Felvettem a tegnapi rabruhát. Úgy döntöttem kényelmetlen a hideg padlón ülni egész nap - mivel az volt a tervem, hogy ugyanúgy gondolkodom, mint tegnap - letettem a földre a takaróm. Sokkal kényelmesebb volt.

Azon gondolkodtam, hogy melyik két őr állhat odakinn. Mikor áthoztak ide már csukott szemmel jöttem és nem ismertem fel őket. Az  egyik talán a magas, izmos, verőember kinézetű fekete hajú, fehér bőrű lehet, legalább is az előző napi emlékek alapján. Tisztán emlékeztem, hol fogta a vállam, és milyen súlyos, gyors léptekkel haladt. Nem tudtam a nevét, de sokszor láttam az ebédlő ajtaja előtt szobrozni. A másik biztosan alacsonyabb volt. Sokkal lejjebb fogta a karomat. És sokkal erősebben. Egy tippem volt. Nem sokszor láttam az őrt, de lehetett ő. Alacsony volt és izmos. Az egész karja tetovált volt. Elsőre rabnak néztem, de eztán vettem észre, hogy rabruha helyett egy kék egyenöltözetet viselt. Szerettem belegondolni mások honnan jöhettek, így amikor sikerült pár percre egyedül lennem, történeteket találtam ki emberekhez. Elneveztem őket, családot terveztem és élettörténetet nekik. Ilyen például a Pierre képzeletbeli névre hallgató alacsony, köpcös, agyontetovált őr. Az én történetem szerint most a második feleségével él, és most született a harmadik gyermeke. Szerettem a számokkal játszani. Könnyebb volt megjegyezni a történetet. Így történt, Pierre hat karakterű nevét szétbontottam kétszer háromra és voila. Második feleség harmadik gyerek. Körülbelül 36 éves. És még sorolhatnám. A másik őrhöz nem volt kedvem. Túl sokszor láttam. Ismertem a járását, és azt is tudtam mit csinál. Kevesebb fantázia kell hozzá így bele sem kezdtem. Inkább a saját történetemet próbáltam átalakítani. Valahogy nem tetszett az, hogy "az egyik ismerősöm 4 évre lecsukatott és megszerezte minden vagyonomat, a húgom segítségével és rámkenték a saját bűnlajstromukat, és boldogan élnek". Lehet, hogy csak nekem nem szimpatikus, de mivel egyedül voltam miért is ne? Az Amanda Bown túl arisztokratikus név. A monogram maradthat. Akkor mi az első eszembe jutó lánynév a-val? Amy. Ez tökéletes, de a Bown családnevet is el kellene tüntetnem. Nem akarok kapcsolatot az őrült húgommal és a barátjával. A néma csendben kerestem a megoldást aztán fejbe csapott a megoldás. Bell, mint csengő. Kell ebbe a némaságba egy kis hang. Elmosolyodtam. Én leszek az. Igen ez így tökéletes. A háttértörténet pedig... Félreértik amit mondok. Bizonyára nem tudom tökéletesen kifejezni magam. Ezért csuktak le. Félreértettek. Eddig oké. Biztos állásom van. Saját kis rendelőm, és terapeuta vagyok. Ezen nincs mit alakítani. Ez így tetszik. Ha kikerülök innen lemosom magamról a félreértettséget és sokan fognak járni hozzám. 27 éves vagyok. Ezt sem változtatom meg. Tetszik. Ez pedig már az utolsó hónap. És azt teszek amit akarok. Királynő leszek a palotámban, ha olyan kedvem van. Vagy edzeni megyek egy edzőterermbe. Emlékszem kiskoromban egy medencében egy apró anyacsavarral képesek voltunk játszani a barátaimmal. Eldobtuk, lebuktunk érte a víz alá. Megkerestük és felhoztuk. Most is el fogok szórakozni. Egyedül, de most több dolog is rendelkezésemre áll, mint egy anyacsavar. És amúgy is szeretek színjátszani.

Mostantól Amy Bell bárki lehet a világban aki csak lenni akar.

A novella második részét nemsokára publikálom. Ha tetszett, kérlek Vote-olj!