Egy szegecsekkel díszített 38-as bakancs csattogása volt az egyetlen ami az apró erdőben hallatszott. A vad lábbeli gazdája egy 20-as éveiben járó fiatal lány volt. Szakadt fekete farmert viselt egy kopott atlétával és a bakancshoz illően szegecselt bőrdzsekiben. A haja féloldalt rövidre nyírt és feketére festett volt, bár ha az ember jobban megnézte láthatta a pár miliméteres szőke lenövést. A hajával és a ruhájával ellentétben, arca világos volt, és kislányosan rózsaszín smink virított az arcán. Egy hatalmas tölgyfa felé tartott, aminek az alsó hat méterén sehol nem volt egy ág, afelett viszont hatalmas, sűrű lombkorona ékeskedett. Segítség nélkül, puszta kézzel, gyakorlott mozdulatokkal kapaszkodott fel a legalsó ágra. Óvatosan elhelyezkedett, hogy le ne essen és elfeküdt. A szélessége miatt tele volt lehullott levelekkel. A lány felült és lehajította maga mellől az összeszáradt levéltakarót. Visszadőlt az immár kényelmes, sima ágra. Becsukta a szemét és gondolkodott.

- Mégis mit keresek én itt? - kérdezte hangosan. Szerette a természetet faggatni az élet nagy kérdéseiről, mivel az sosem adott kitérő, esetleg órákig elnyúló részletes magyarázatot, ahogy náluk az udvarban szokás. - Egy királylánynak - nyögött egyet; utálta ezt a szót -, miért kell követni a szüleit mindenben? Nem elég ha az öccse követi őket? Úgyis ő az utód... Sohasem fogom megérteni. - ezt az utolsó mondatot már mantraszerűen hangoztatta, amikor csak tehette. Többnyire csak azért, hogy nemtetszését fejezze ki a palotában uralkodó szabályoknak, vagy felhergelje a cselédséget és a szüleit. Most, hogy egyedül volt, tényleg próbálkozott. De újfent sikertelenül. 

Egyetlen normális ember volt a palotában. A kertész fiatal segédje Dante Raven. Ő volt a királylány mindene. És ez fordítva is így volt. Bárhonnan jöttek a legnemesebb, leggazdagabb, legtökéletesebb hercegek Amy királylány színe elé, mindegyik ellen talált valami kifogást, de az egyszerű kertészfiú megbolondította. Dante maga volt a tökély a lány számára. Mindig kócos szürke haja és élénkzöld szeme volt. Ő segített kiszökdösni a palotából amikor a szülei nem figyeltek. Adott egy telefont Amynek amivel jelezte, ha nincs senki a kertben. Ilyenkor a királylány valamelyik legszebb ruháját öltötte magára és kisétált az óriási parkba. Ha véletlenül mégis összefutott valakivel azt felelte arra a kérdésre, hogy hova megy, hogy meglátogatja a pávákat. Arra felé is ment egy darabon, aztán elindult a viráglabirintusba. Dante annak a közepében várt rá. Együtt sétáltak kézenfogva a kijárat előtti utolsó húsz méterig ott volt egy apró rés a kerítésen. A rés mellett egy ősréginek tűnő sötét, vaspántos fa láda áll. Itt tartotta Amy a legféltettebb kincseit. A motorja kulcsát, a védőfelszerelést és a kedvenc kopott ruháit. A láda kulcsát a fiú őrizte a nyakában.

Szertartásosan kinyitották, majd Amy átöltözött, és beledobta a jelmezszerűen túldíszített királyi öltözetet a kivett dolgok helyére. A szőke parókáját is bezárta a rejtekhelyre. Immár igazi valójában állt a fiú előtt. Senki, soha nem látta még így a királyi udvarban rajta kívül. Festett, fekete haját rögtön szétfújta a szél, láthatóvá téve a néhány ciklámen tincsét. Köszönetképpen megcsókolta a fiút, ahogy mindig is tette, majd átdobta magát a kerítésen. Ellazított vállal, az alkarját elegánsan lóbálva indult be az erdőbe a tölgyhöz. Dante pedig mintha mi sem történt volna visszament a virágágyást rendezgetni.

Amy egyre feljebb küzdötte magát az óriási tölgyön. A legfelső ágon ami elbírta, megállt és körbenézett. Látta a hatalmas, rengeteg tornyú kastélyt, de az nem érdekelte. A másik irányban elterülő, dombok között rengeteg falu húzódott. A város messze volt innen, de a peremét még ki lehetett venni. Ott lakott a motoros banda is. Onnan jött Dante. Úgy ismerte a peremvidéket, mint a tenyerét. Pedig nem sokszor jutott ki oda. Amikor elment motorozni néhanapján, sem mindig ért el a célig, mivel a harmadik faluból vissza kellett sietni mielőtt keresni kezdik. Volt viszont olyan is a mikor napokra egyedül volt és senkit nem érdekelt mit csinál, a fiú elvitte oda. Hirtelen a telefonja csörgése szakította meg a csendet. Elsőre nem akarta felvenni, de Michael Jackson szakadhatatlanul énekelt a zsebéből. Tudta, hogy vissza kellene indulnia, mert  valaki keresi. Ilyenkor Dante leadja a drótot, hogy siessen vissza. Felkapta a kagylót.

- Ki keresett? Mennyire rohanjak? - kérdezte rutinból a fiút.

- Amennyire csak tudsz. Apád volt és most tart a pávák felé. - Amy felpattant és ágról ágra ugrálva, mint egy macska sietett lefelé. Az alsó ágra leült, lendületet vett és előredőlt. Imádta ezt csinálni. Mintha repült volna, igaz, hogy a hat métert csak egy tizedmásodperc alatt tette meg. Féltérdre érkezett, majd visszaszaladt a kerítéshez. Dante már kinyitotta a ládát. Villámgyors mozdulatokkal kapta magára a csicsás rózsaszín borzalmat. Megigazította a szőke műhajat, fújt egyet, hogy lenyugtassa magát és elindult a palota felé, távolodva a páváktól. Dante egy kis kerülővel ugyan, de visszatért a munkájához. Amy átlesett a bokrok fölött és látta, hogy apja az ő irányába halad. Kihúzta magát, egyik kézfejét megérintette a másik kezével, felemelte a fejét és kecses léptekkel kitipegett az ösvényre. Rezzenéstelen arccal indult el a palota irányába. Ahogy azt mindenki elvárta emelt fővel haladt el az előtte hajlongó munkások mellett. Pontosan kiszámította hol fog összetalálkozni az apjával. Körülbelül tíz lépéssel később a szökőkút mellett értek egymás mellé. 

- Szervusz Papa! - köszönt Amy illedelmesen.

- Egy új herceg érkezett az országba. Látni akar! - tette hozzá mellékesen.

- Sohasem fogom megérteni...

- Tudom. De őt fogadnod kell. Egy távoli országból jött ide.

-Értettem - válaszolta. Később, délután magára öltöttem egy baba-kék műbőr trapéznadrágot, egy fehér pamut inggel és egy különösen kihívó három centis talpú tűsarkú cipővel. Leszaladt a vastag, bordó, lépcsőt borító szőnyegen egyenesen a trónterembe, ami pont annyira puccos, mint amennyire annak hangzik. Lehuppant a terem jobb sarkában álló csicsás, rózsaszín trónomra, keresztbe tette a lábát, hátradőlt kényelmesen és várt. Nemsokára nyílt a terem ajtaja és beléptek a szülei. Mindketten biccentettek köszönésképpen. Az édesanyja egy rosszalló pillantást vetett rá a ruhára utalva, de szerencsére nem tett megjegyzést. Helyet foglaltak. Ekkor ismét nyílt az ajtó és belépett rajta egy szürke hajú fiatal srác. Hercegi öltözetben. Amy felvont szemöldökkel nézett rá, de amaz csak kacsintott. Pedig a lány már készült egy csípős megjegyzést tenni az új hercegre.

- Felség! - hajolt meg a király előtt, aki szemlátomást nem ismerte fel - Tisztelettel szeretném megkérni a lánya kezét. - pontosan úgy utánozta a hercegi hanghordozást ahogy Amy mesélte neki. 

- Ha ő beleegyezik... - sóhajtott lemondóan, ő volt a kismilliomodik kérő aki megfordult ebben a teremben, de az első akinek igent fog mondani. Felállt oda léptem elé, körbejárta alaposan végigmérte a fiú emelt fővel várta, hogy Amy megunja a szórakozást és igent mondjon. Megállt a fiúval szemben, mélyen a szemébe nézve pukedlizett egyet.

- Ezennel elfogadom az ajánlatát. Köszönöm. És viszontlátásra! - fordult hátra, vigyorogva intett a szüleinek.

Amint kiléptek a teremből annyira nevetni kezdett, hogy alig kapott levegőt.

- Ez volt a nagy szöktetés amit terveztél? - kérdezte Amy Dantét még mindig röhögve.

- Nem tetszett?

- De túlságosan is.

- Kint vár egy autó, a cuccaidat már összepakolták és mehetünk.

- Hova viszel?

- Amilyen messze csak tudunk. Amúgy meg a motoros srácokkal a szüleim birtokára. - nézett kedvesen a barátnőére, aztán kacsintott egyet. - Hercegség. Nem csak te származhatsz nemesi családból. - kiléptek a hideg sötétségbe. A lány, mielőtt elérték volna a kocsit levette a parókáját és olyan messzire hajította amennyire csak tudta. Ez volt az utolsó lépés. A következő a szabadság volt.