Jéghideg, monoton ritmusban visszhangzottak végtelenül a kihalt utcán egy agyonhasznált tűsarkú koppanásai. Az élénkpiros lábbelik virágos tunikát viselő gazdája egyáltalán nem illett a színtelen környezetbe. A hűvös kékes térkövek, a szürke hatvan emeletes felhőkarcolók, és a beton virágládák művirágokkal kiidegenítették maguk közül. A különc hölgy az utcán, befordult az ezüstbevonatú fém és üveg forgóajtón az utca legalacsonyabb épületébe. A nyolc szintes Silver Hall Hotel volt a nagyváros legnépszerűbb épülete. Nem a legdrágább, de nem is az olcsó kategória. A külvárosiak úgy gondolták megfizethető egy hónapig is, persze csak ha az embernek jól fizető munkája van. 

Amy Bellnek pedig nem voltak anyagi problémái, de a vidéki élettel sem elégedett meg. Nagyravágyó volt és sikeres akart lenni. Egy szép napon otthagyta a kisvárosi házát; bepakolt egy hajóbőröndbe és kibérelt egy csinos kis ezüstös szobát a Silver Hallban.
A város, mintha a világ egy tökéletesen más kultúrájába csöppent volna. A vonatról leszállva az első dolog amit tapasztalt a rengeteg sétálóút és igen kevés jármű. A város szívén keresztül haladó Concrete Roadon is csak néhány járgány furikázott. Az emberek többsége ki sem mozdult a díszítetlen szürke lakásából, a hasonlóan egyhangú betonszürke utcákra. A legtöbben otthonról dolgoztak és papírvékony laptopokon pötyögtek egész nap. Amy futárnak állt első munkája gyanánt, hogy jobban megismerje a várost. Rengeteg ember rendelte meg a szükséges dolgait online, anélkül hogy ő maga egy lépést is tett volna. A lány első munkanapján furcsának találta, hogy az utcán az ismerős futárokon kívül senki sincs, de beletörődött. A hónap végére a kerület szinte összes lakóját ismerte. Pár hét múlva egy számára teljesen új helyre küldték. Az egyik tömbház harmadik emeleti lakása mellett már sokszor elment, de úgy hitte üres. Azon a napon  pedig kiderült, hogy mégsem. Úgyszólva rengeteg dolog derült ki azon a délutánon.

Egy nyomasztóan szürke csomagolású nehéz tárgyat vitt a címre. Beszállt a liftbe. A hidegfényű high-tech lámpák fényében a doboz a kezében szinte lilának látszott.Ahogy kilépett a napfényes fehér folayosóra a doboz megint az eredeti színében pompázott. Ahogy egy futárnak illendő bekopogott. Halk motoszkálás szűrődött ki a vékony faajtó mögül, majd erőtlen csoszogás. Kattant egyet a zár és kitárult az ajtó. Amy azonnal elrántotta a tekintetét a szobáról. Bántották a szemét az onnan kiszűrődő meleg színek és fények. Az ajtó előtt egy alacsony idős szürke hajú néni állt, vastag színes szemüveggel az orrán. 

- Jöjjön beljebb kisasszony. - Amikor belépett az ajtón újabb színtámadás kapta el. Annyira megszokta a hideg betonszínű kinti világot, hogy már nem is rémlett neki, hogy ilyen árnyalatok is léteznek. A néni kivette a magas lány kezéből a dobozt, a vörösbarna konyhapultjához csoszogott, és lerakta a csomagot. Amy furcsán érezte magát. Az otthonára emlékeztette. Arra a kis vidéki falucskára, ahol az volt a megszokott, hogy egy sárga és egy kék ház két oldalán egy rózsaszín és egy zöld házikó állt. Itt pedig minden szürke. Sírni szeretett volna. Hiányzott neki az apró barna kocka alakú ház és a kisbolti munka. A néni megértően megfogta a kezét. Egy piros fotelhez húzta és leültette. A kezébe adott egy sárga bögrében ciklámen színű teát és türelmesen várt.

- Te sem mehetsz vissza igaz? - kérdezte a fiatal lányt.

- Visszamehetek.

- Akkor menj! Ne élj itt magányosan és elszigetelten a családodtól. Ebben a szörnyű fakó világban.

- Miért? Miért jöttem ide?

- Ez egy olyan hely ahová az emberek szívesen költöznek. Nagyravágyásból. - az utolsó szó halkan visszhangzani kezdett. Amy a kellemetlen és sötét színtelen magánzárka ágyában ébredt. Nyomasztotta az álom. Átfordult a másik oldalára és gondolkodott.

Ki legyen holnap Amy Bell?