CHARLES

Ott álltam a temető közepén a csapatfőnököm lányával, miközben szorosan öleltük egymást. Nem tudom, mit gondolhat most rólam, amiért hirtelen megöleltem, de most nagy szükségem volt rá. Jól esett végre kiadni magamból ezt a sok fájdalmat, ami felgyülemlett bennem az évek alatt. És azt sem tudom, miért, de úgy éreztem, előtte nem kell szégyellnem az érzéseimet, mert ő nem fog gyengének gondolni azért, mert mertem sírni előtte. Ugyanis volt valami különleges benne, amit már az első pillanatban észrevettem rajta, amikor megismertem. Azóta csak pár alkalommal futottunk össze, ez idő alatt pedig rengeteg olyat fedeztem fel benne, ami bennem is megvan. Ráadásul ő is elvesztett egy fontos személyt az életéből, csak neki az anyja halt meg, míg nekem az apám. Mindkettőnk életéből hiányzik egy fontos darabka…

– Sajnálom… – töröltem meg a szemeimet, miközben elhúzódtam tőle. – Nem kellett volna… Szóval nem kellett volna így kiborulnom előtted.

– Ne kérj bocsánatot emiatt! – rázta Louane a fejét, és rátette a vállamra a kezét. – Nagyra értékelem, hogy elmondtad nekem ezt. És azt is, hogy megmutattad az érzéseidet. Nem sok férfi mer sírni, mert attól azt gondolják, gyengék, pedig ez nem így van! Egyáltalán nem és ezt becsülöm benned! – szavai mélyen érintették a lelkemet, melyek hihetetlenül jól estek. Szerettem volna még egyszer magamhoz ölelni, hogy éreztessem vele, mennyire hálás vagyok neki; és hogy újra megérezhessem az illatát, mely a sós karamellára emlékeztetett. De már nem mertem, mert attól féltem, félreértené.

– Köszönöm! – ehelyett küldök felé egy halvány mosolyt, amitől ő is elmosolyodik.

– Máskor is bátran fordulj hozzám, ha kell valaki, akinek kiöntsd a lelked. – mondta biztatóan, mire hálásan bólintottam.

– Gyalog jöttél? Mert akkor szívesen hazaviszlek. – javasoltam.

– Ó, ne fáradj, majd hívok egy taxit. Ide is azzal jöttem. – legyintett a lány, és elővette a telefonját. – Egyébként is a szállodába megyek vissza.

– Nem fáradság – rázom a fejemet –, visszaviszlek oda is. Vagy megihatunk egy kávét is, ha van kedved beülni valahova.

– Nem szeretném, hogy rám pazarold az idődet. – rázta most ő a fejét.

– Jaj, dehogy. Örömmel töltök el veled időt! – mondom őszintén, mire Louane arca megenyhül. Halvány pír szökik az arcára, és elmosolyodik.

– Akkor nagyon szívesen, ha tényleg szeretnéd. – bólint rá végül, majd folytatjuk utunkat az autóm felé.

Az autóba mintha a csend is beült volna hátra az út közben. Louane az ablakon bámult ki, miközben fejét a fejtámlának döntötte, ujjaival pedig zongorázott a combján. Milyen furcsa… én is ezt csinálom, ha feszült és ideges vagyok. Vajon ő is ideges valami miatt? Lehet, hogy valami aggasztja? Nem tudom, meg merjem-e kérdezni. Őszinte lenne velem, ha rákérdeznék vagy inkább tolakodásnak venné?
Mire szólásra nyitottam volna a számat, ő felsóhajtott és beletúrt a hajába, barna tincsei pedig simán átsiklottak az ujjai között. Rám pillantott és elmosolyogta magát, mikor a tekintetünk összetalálkozott, én pedig viszonoztam kedves gesztusát.

Mikor beültünk a cukrászdába, kikértük magunknak a kávékat, majd próbáltam valamilyen beszélgetést kezdeményezni, de most valahogy nem igazán jöttek számra a szavak. Louane gyönyörű szemei teljesen kiütöttek minden gondolatot a fejemből, ahogy az arcomat fürkészte velük. Gondolkodnom sem kellett ahhoz, hogy rájöjjek, miért is olyan vonzóak a szemei. Azok az íriszek olyan kékek voltak, akárcsak a monacói tenger, amely minden embert elcsábít. Hát a szemei is pont ugyanezt tették velem…

Aztán pittyen egyet a telefonja, tekintete pedig a kivillanó képernyőre vándorol, majd összeráncolja a szemöldökét. Louane kellemetlenül fészkelődni kezdett a helyén, és beleivott a csésze kávéjába. Láttam, ahogy kitöröl egy bejövő üzenetet, aztán pedig képernyővel lefelé fordítja az iPhone-ját.

– Baj van? – csúszott ki a számon akaratlanul is a kérdés, amit akár tolakodásnak is vehet.

– Nem, nincs… – rázta a fejét a lány, de nem úgy nézett ki, mint aki teljesen nyugodt.

– Feszültnek látszol. – kortyolok én is a koffeines italomba.

– Pedig minden oké, köszönöm! – mosolygott rám, hogy meggyőzzön. – Valamint a kávét is köszönöm és a fuvart.

– Ugyan, ez csak természetes! – legyintettem.

– De ugye nem csak azért, mert a főnököd lánya vagyok? – vonta fel a szemöldökét Louane gyanakvóan.

– Dehogy, nem azért! Szó sincs ilyenről. – rázom a fejemet nevetve, mire ő is elkuncogja magát. – Csupán jól érzem magam a társaságodban, ennyiről van szó.

– Ó, valóban? – mosolyodik el. – Hát, akkor ezt bóknak kell vennem, ugyanis nem sok mindenki mondja ezt el.

– Még a férjed sem? – bukott ki belőlem a kérdés, amit azonnal meg is bántam. A lány majdnem félrenyelt, miközben elkerekedtek kék szemei.

– Nem vagyok férjnél. – rázta a fejét sürgősen. – Jézus, miből gondoltad ezt? Merthogy párom sincs, nemhogy férjem.

– Jaj, ne haragudj! Én azt hittem… Szóval azt hittem, hogy férjnél vagy, mert a vezetékneved Moral. – magyarázkodtam, és megvakartam zavaromban a tarkómat, miközben kerültem a szemkontaktust.

– Hát, ez kicsit hosszú történet, de röviden és tömören összefoglalhatom neked, ha akarod. – vonta meg a vállát, és letette a csészét a kezéből. Határozottan bólintok, ő pedig felsóhajt.

– De ha te nem szeretnéd, mert kellemetlen téma, akkor nem muszáj. Nem akarok rosszat neked.

– Dehogy, nem azért sóhajtottam. Az anyukám volt Moral, Bernadette Moral. A halála után az volt a kívánságom, hogy felvehessem a nevét. Mivel nem voltam még nagykorú – sőt, meglehetősen kicsi voltam –, így apukám engedélye is kellett hozzá. Ő nehezen fogadta el, de tiszteletben tartotta a kérésemet anya emlékére. Másrészt azért is szerettem volna felvenni anya nevét, hogy ne apától függjön az életem. Nem akartam, hogy úgy ismerjenek, mint a Ferrari csapatfőnökének a lánya, hogy engem is bevonjanak ebbe az egész Forma 1-be, mivel anya autóbalesetben halt meg. Csakhogy apa még a mai napig azt hiszi, ő a hibás anya balesete miatt és azért mondtam le a vezetéknevéről, pedig ez nem így van. Azután pedig kiköltöztem Amerikába, ahol megkezdtem a zenei karrierem és megismertem Andreát, aki a legjobb barátnőm lett. – mesélte, én pedig teljesen beleéltem magamat a történetébe. Bár maga az is elvarázsolt, ahogy beszélt, ahogy mozogtak szép, telített ajkai.

– Nagyon sajnálom és őszinte részvétem anyukád miatt! – tettem rá a kezemet az övére az asztalon, mire a lány lesütötte a szemeit.

– Köszönöm, hogy elmondhattam! Nem sok mindenkinek tudok beszélni a lelki fájdalmaimról és most jól esett valakinek kiöntenem a lelkem. Lehet, hogy kicsit túlzásba is estem, de Andreának már nem merek nagyon panaszkodni, ugyanis neki is van elég problémája – valamint ő már ismeri a történetet. – szipogott, majd kikapta a kezét az enyém alól és zsebkendőért kezdett kutakodni a táskájában.

– Ugyanazt tudom mondani, amit te is mondtál nekem a temetőben. Bátran fordulj hozzám, ha szükséged van valakire. – mondom őszintén, és halványan rámosolygok. – Bár alig ismerlek és nem tudom, mivel tudok beléd lelket önteni, mi az, ami felvidít, de ha adsz lehetőséget arra, hogy jobban megismerjelek…

– Persze, örülnék neki. – bólintott egyetértően. – Mindig jól jön egy őszinte, igaz barát.

Hosszas beszélgetések után Louane ránézett az órájára és felugrott a székből, hogy megígérte Andreának, nem marad sokáig. A barátnője már kétszer-háromszor kereste telefonon is, csak mivel le volt némítva, így nem hallotta. Felajánlottam neki ismét, hogy visszaviszem a hotelbe, ő pedig most azonnal belement. Állítólag ígért valami bowlingozást is neki délutánra, ezért is volt oka sietségre. Úgyhogy miután kifizettem mindent, bepattantunk az autóba, én pedig igyekeztem minél jobban sietni, hogy hamarabb visszaérhessen a szállodába. Csakhogy a lány az úton rám szólt, hogy ne hajtsak, ugyanis nagyon lebeg tőle a gyomra és szorongás kapja el. Azonnal lelassítottam, és aggódva pillantottam rá, de Louane biztosított arról, hogy minden oké.

Miután kiraktam Louane-t a hotel előtt, kiálltam a parkolóból, és elindultam hazafelé. Pirosat kaptam a kereszteződéseknél, így volt időm kicsit elgondolkodni. Igen, ugyanis erről a pár percről vagy akár órácskáról el kell gondolkodnom, amit a főnököm lányával töltöttem. Az tagadhatatlan, hogy jól éreztem magam vele, ugyanis az idő csak úgy repült körülöttem, mikor vele voltam. Sikerült megfeledkeznem a problémáimról, nem koncentráltam a közeledő bahreini versenyre, semmire az égvilágon. Ez pedig jó érzés volt. Valamint különlegesnek érezhettem magam azért, hogy elmondott nekem egy olyan dolgot, amiről nehéz beszélnie, ugyanis teljesen megértem és átérzem a helyzetét. Igaza is volt abban, hogy az embernek mindig szüksége van egy őszinte barátra, főleg egy olyanra, aki hasonló cipőben jár, mint a másik, mert csak akkor tudja igazán megérteni a problémáját. Addig senki sem tudja elképzelni azt, milyen érzés egy szülőt elveszteni, amíg nem tapasztalja meg – még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnám ezt az érzést. Viszont Louane tudja, nekem pedig egy ilyen személyre van szükségem és ez mintha az élet ajándéka volna a számomra, hogy ő megjelent.

Instagram:
arnoldemma7.onwattpad

Bocsánat a késői meglepiért, de ma ünnepeltünk a családdal és most volt csak időm kitenni❤️