Charles bármennyire is ügyes pilóta és tehetséges abban, amit csinál, nem akadályozhatja meg azt, hogy ne essen baja. Figyelmes és vigyáz a maga épségére és másokéra is, de az nem elég. Ez a gondolat pedig megállapodott az agyam legmélyebb zugában, és nem hagy nyugodni.

A tekintetem le sem vettek a képernyőről, miközben a körömházamnál már véresre tépkedtem a bőrömet idegességemben. Igaz, a Leclerc fiúnak azóta jobban ment ez az egész, amióta újra minden rendben közöttünk, és egészen jó időt ment. Még a végén az övé lesz a pole pozíció.

– P2, Charles, szuper! – közölte vele apa, amikor a pilótája végzett az utolsó körével is.

– Tökéletes! – hallottam a fülemben a férfiú örömteli hangját, amitől egy kicsit megkönnyebbültem, és halványan elmosolyodtam. – Carlos hanyadik?

– Ötödik. – válaszolja apukám, de erre már nem érkezik reakció.

Levettem a fejemről a piros fejhallgatót, majd minden szó nélkül leléptem. Még éppen hallottam apa hangját, ahogy megszólított, de én csak megszaporáztam a lépteimet. A hányinger körözött a fejem fölött, miközben a lábam is remegni kezdett. Aztán hirtelen Andrea jött velem szembe, mire én azonnal közöltem vele, hogy el kell mennünk, mert súlyosan beszélnem kell vele. Ő meglepetten nézett rám, de végül beleegyezett.

A barátnőmmel fogtunk egy taxit, és elmentünk a tengerpartra. Ott leültünk a homokba, kicsit távolabb a víztől, hogy ne legyen vizes a ruhánk, és egy pár pillanatig csendben voltunk. Néztem a gyönyörű eget és a csodálatos tengert, az idegesség pedig kezdett alábbhagyni. De amikor Andrea megszólal, hogy miről szeretnék beszélni, újra érzem magamon a szorongást.

– Megint összevesztetek Charlesszal? – találgat a lány, de én csak behunyom a szememet, ahogy a lágy szellő simogatni kezdi az arcomat. – Louane?

– Én nem bírom ezt. – suttogom, majd kinyitom a szemem és a barátnőm felé fordulok. – Nem csak nem bírom, nem is akarom ezt.

– De mit? – Andrea arcán értetlenség suhan át.

– Végignézni holnap a futamot. – közöltem vele, mire olyan arcot vágott, mintha nyakon csapták volna.

– De hát Lou! - tárta szét a karját. – Mi ütött beléd? Mi lesz Charlesszal?

– Visszamegyek Amerikába, Andrea. Állandóan rosszabbnál rosszabb gondolatok jutnak az eszembe. És nem csak rossz gondolatok, hanem anya is. Ő is folyton eszemben van és a baleset. Félek a haláltól. – a hangom meg-meg remegett, úgyhogy nagyot nyelek.

– Tudod te, milyen ritka a halálesetek száma? Miért pont Charles lenne az, aki odaveszik a futamon? – ráncolta össze Andrea a szemöldökét értetlenül. – Ő csakis azt várja, hogy holnap megnézd, ahogy küzd a győzelemért. Nem láttad, hogy mennyivel jobban ment ma, hogy minden rendben köztetek? Nagyrészt érted küzd, mert most már van miért.

– Hagyd abba, Andrea! – szóltam rá, miközben elfordítottam a fejem. – Mondhatsz bármit, én már döntöttem. Még ma felhívom az utazási irodát, és elintézem, hogy holnap reggel indulhassak vissza.

– Akkor veled megyek. – jelentette ki, mire olyan gyorsan kaptam felé a fejem, hogy megroppant a nyakam, de a meglepettségtől még ez sem tudott érdekelni.

– Nem. Nem kell. – ráztam a fejemet. – Miattam ne mondj le az álmodról!

– Az álmom már valóra vált, hiszen egy futamon már voltam, emlékszel? – kopogtatja meg a barátnőm a homlokomat. – Nélküled pedig nem lenne ugyanolyan, úgyhogy mindenféleképpen veled tartok, Lou! Hiszen mindent együtt csinálunk, nem? Szóval ezentúl is veled tartok, el kell szomorítsalak...

– Jaj, Andrea... – öleltem magamhoz szorosan a lányt, és nagyot szipogtam.

A szállodában a szobámban felhívom az utazási irodát, és reménykedem abban, hogy sikerül elintéznem, hogy holnap reggel felülhessek egy gépre, ami Amerikába megy. Először azt hiszem, nem veszik fel a telefont, úgyhogy már éppen kinyomtam volna a telefont, amikor meghallok egy női hangot a vonal túloldalán. Beleköszönök, majd érdeklődni kezdek, hogy lehetséges-e az, hogy visszatérjek New Yorkba. Azt mondom, sürgős ügy, és kitalálok valami nagyon hihető hazugságot, hogy fixen felkerüljek az egyik járatra a barátnőmmel – merthogy Andrea jegyét is én intézem.

Már csak azt kellene kitalálnom, milyen módon mondom ezt el apának és Charlesnak. Főleg Charlesnak, mert apa – úgy hiszem – megértené. Viszont a ferraris fiú? Nem értené meg és összetörném a szívét, ezzel együtt a sajátomat is. Pedig ő már arról akart beszélni velem, hogy ez, ami köztünk van, az komolyabbra is fordulhatna. De én nem bírnám minden alkalommal elviselni, hogy minden egyes versenyen és az előtt, az edzéseken beleül az autóba ül, és kockára teszi az életét. Az idegeim nem bírnák ki azt a rengeteg aggodalmat. Már ez a pár alkalom megviselt, azért is szeretnék ennek véget vetni. Bármennyire szeretem Charlest – igen, nagyon szeretem őt –, ez veszélyes és én nem szeretném elveszíteni őt. Mondjuk így is elveszítem őt, de nem úgy.

Délután átmentem apához, hogy beszéljek vele. Elmondtam neki mindent, de szó szerint mindent. Azzal kezdtem, hogy el szeretnék menni és már elintéztem a repülőutat is – valamint Andrea is velem tart –, aztán bevallottam neki, hogy piszkosul beleszerettem a pilótájába. Apa nem reagált olyan rosszul a mondottak egyik felére sem, mint vártam, helyette egy furcsa mosoly ült ki az arcára. Egy keserű, szomorú, mégis kicsit boldog mosoly volt ez. Majd ő is bevallotta nekem, hogy ő már régóta tudja, hiszen ő tervezte úgy, hogy Charlesszal egymásra találjunk. Persze Josh és a tüdőgyulladás nem volt benne a tervében, de örült neki, mert ez jobban összehozott minket. De ő titkon mindig is tudta, hogy ez nem teljesen jó ötlet, mivel én nem rajongok a F1-ért, és egy idő után ez gondot fog jelenteni nekem. És igaza lett. Csak azt sajnálom, hogy már az első alkalommal gondot jelentett ez az egész.

De a lényeg, hogy apa nem haragudott meg, hanem megértett, és nekem ez a fontos. Nem akart marasztalni, mert tudta, hogy azzal csak ártana nekem, így hagyott elmenni. Hálás is voltam neki ezért. Megöleltem őt, majd elmondtam neki, hogy a Leclerc férfiúval is szeretném ezt közölni, úgyhogy most elmegyek. Apukám bólintott, és küldött egy biztató mosolyt, amitől egy pillanatra én is visszamosolyogtam. Visszamentem a szobámba, majd írtam Charlesnak egy üzenetet, hogy jöjjön át. Ő azonnal látta, rá egy percre már nyitott is be, mivel nyitva hagytam neki az ajtót.

A srác meg akart csókolni, de én feltettem a kezeimet, ezzel megakadályozva ezt a cselekedetét. Ő értetlenül nézett rám, mire én egy lépést hátráltam és nagyot nyeltem. A szemeim már most megteltek könnyekkel, pedig még meg sem szólaltam.

– Mi a baj? – kérdezte Charles értetlenül, mire nagyot sóhajtottam.

– A játékunk véget ért, Charles. – mondom, és beharapom az ajkamat, hogy valamivel megszüntessem a remegést.

– Szóval csak egy játék voltam a számodra? – ráncolja a szemöldökét, majd közelebb lép. A szeme csalódottságtól csillog, ettől a látványtól pedig még jobban összeszorul a szívem. Érzem, hogy megroppan és készül darabokra törni.

– Soha nem voltál az. – ráztam a fejemet, amikor az első könnycsepp is elhagyta a szememet.

– Hát akkor mi vo... – tette volna fel a következő kérdését, de én a szavába vágtam.

– Holnap hazamegyek. – mondom ki, mire a Leclerc fiú szava elakad. – De nem Monacóba. Visszarepülök Amerikába, ahol folytatom az éneklést. Újra elkezdek koncertezni, mert ez az én életem.

– Miért? Miért csinálod ezt? Miért teszed ezt velem? Miért teszed ezt velünk? – mutatott kettőnkre, miközben az ő szemei is már megteltek könnyekkel. – Lou, te hozzám tartozol, én pedig hozzád! Mindig szükségünk lesz egymásra, bármi történjen kettőnk közt, mi mindig összetartozunk!

– Nekem ez nem fog menni. Te és én különbözünk. Te a mozgalmas, izgalmas életet szereted, a gyorsaságot, azt, hogy hajthatsz, míg én... én ennek az ellentéte vagyok. Én a nyugodt életet szeretem, a békét, az élet természetes tempóját. – nyeltem egy nagyot, hogy a csomó eltűnjön a torkomból, mert különben képtelen leszek folytatni. – Az, hogy te beülsz az autóba, minden alkalommal félelmet kelt bennem, és nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy talán... Istenem... Soha nem tudhatod, hogy kiszállsz-e élve abból az autóból. Minden egyes alkalommal kockáztatod az életedet, én pedig nem bírnám végignézni, hogy... Miért akarom kimondani, mikor érted, hogy mire gondolok?

– Lou... addig nem eshet bajom, amíg velem vagy! – vette keze közé az arcomat, de én csak a fejemet ráztam.

– Honnan tudod? Honnan gondolod? Nincs a homlokodra írva. – remegett meg a hangom. Charles hallgatott. – Látod, nem ígérheted azt, hogy örökre velem maradsz, ha egyszer... ha egyszer ezt az életet űzöd. És most ezzel nem azt akarom mondani, hogy hagyj fel vele miattam. Ezért megyek el, hogy ne tőlem kelljen függnöd, mert én ezt nem akarom, sőt! Nem tudnám elviselni, ha miattam nem csinálnád azt, amit szeretsz!

– Soha nem jelentett neked semmit, ami velünk történt? Kicsit sem szerettél soha szerelemmel? – simította le a hüvelykujjával a könnyeimet.

– Hagytam, hogy ott érj hozzám, ahol a legjobban utálom magam. – felelem, mire az ajkai résnyire elnyílnak egymástól. – Szerintem ez egy pontos, mindent elmondó válasz volt számodra. – elveszem a kezét az arcomtól, majd hátat fordítok neki, hogy ne lássa az arcomat.

– Akkor miből gondolod, hogy függnék tőled? – kérdezi, és gyengéden megérinti a karom. – A versenyzés nem állna útjában a szerelmünknek!

– Én már döntöttem, és jobb lesz így mindkettőnknek. – beharapom az alsó ajkam, majd a szemeimet is összeszorítom.

– Nem, baszki, nem lesz jobb! – végül Charles megragadta a karomat, azán maga felé fordított. Nem emeltem fel a fejem, nem mertem a szemébe nézni. – Nézz rám! Nézd meg az arcomat! Louane, nézz rám az isten bassza meg! – megszorította az állkapcsomat, és erőszakosan felemelte a fejem, hogy a tekintetünk összetalálkozzon. A szemei már vörösek voltak a visszaszorított sírástól, nekem pedig ez a látvány bőven elég volt. – Nézd, mit teszel velem. Szerinted ki volt képes eddig ilyen érzelmeket kicsikarni belőlem?

– Elég volt! Elmegyek, nem tudsz ezen változtatni! – rázom erőszakosan a fejemet, mire ő elenged, én pedig ellépek tőle. – Most pedig te is menj el. Kérlek, Charles! Menj ki a szobámból! – könyörgök neki, miközben a könnyeim rohamosan törnek elő a szemem sarkából. – Ne keress, engedj el örökre!

– Könnyű azt mondani... – csóválta a fejét. – Azt hittem, te más vagy. De te is csak kihasználtál.

– Ez nem igaz! – feleltem dühösen, mire a fiú gúnyosan felhorkantott.

– Ó, ugyan! Csak barátság extrákkal, nem lehetnek valós érzéseink egymás iránt... Ezt mondtad, ne is tagadd! Csak dugni kellettem neked! – mutatott rám, majd sarkon fordulva távozott, becsapva maga után az ajtót.

Instagram:
arnoldemma7.onwattpad

Mivel lassan vége a könyvnek (ezen kívül még két rész van), ezért szépen elkezdem kipakolgatni őket, legyen bármilyen nap.❤️