Nem igazán fogadtam meg Andrea tanácsát, mert nem beszéltem Charlesszal – legalábbis négyszemközt nem. Még. De az még nem jelenti azt, hogy nem is fogok. Csak eddig még nem igazán volt alkalmas időnk beszélni. Elkezdődtek az időmérő edzések, én pedig minden alkalommal ott ültem a Ferrari boxában, fülessel a fejemen, miközben a kis képernyőn figyeltem, hogy Charles és Carlos milyen időt mennek a többiekhez képest. Bár leginkább csak az előbbi személyre figyeltem.

Azonban a Leclerc fiú nem azt a teljesítményt nyújtja, amit valóban szeretne. Kisodródik, mire a szívem olyan hirtelen összerándul az izgalomtól, hogy egy pillanatra azt hiszem, infarktusom van. De aztán Charles hangja felcsendül a fülemben, ami elég idegesnek hangzik. Megnyugtatott minket, hogy minden rendben van vele, és hogy maximum az autónak esett baja, ahogy kerítésnek ütközött.

Mikor véget ért az időmérő, a ferraris idegesen vonult félre, hogy visszaöltözhessen. Kaptam az alkalmon, és gyorsan utána eredtem, így akkor nyitottam rá, amikor lehúzta a fejéről az alátétet. Haja most kócosan állt szét minden irányban a feje tetején, de ezt hamar orvosolta, amikor gyönyörű ujjait végigfuttatta a tincsei között. Nem sok kellett ahhoz, hogy a térdem megadja magát és összerogyjon, de igyekeztem magamat kontrollálni.

Aztán Charlesnak feltűnt, hogy nincs egyedül, a tekintetünk összetalálkozott. Gyönyörűen zöld íriszeiben villámok cikáztak a dühtől, miközben megfeszítette az állkapcsát. Majd elnézett rólam, aztán pedig teljesen elfordult tőlem, és elkezdte lehámozni magáról a Formula 1-es ruháját. Én csak nézem őt, miközben minden mozdulatát úgy figyelem, mintha egy istenség lenne. Nem csak lenne, mert ő valójában az, egy istenség.

– Segítsek? – töröm meg a csendet, és közelebb lépek a fiúhoz, aki a hangomra hátra pillant a válla fölött.

– Nem kell. – feleli flegmán, a hangja pedig tele van negatív érzelmekkel. – Eddig is meg tudtam csinálni egyedül, nem nagy ördöngösség. – azzal visszafordult, és elkezdte kioldozni a cipőfűzőjét is.

– Nézd, Charles, sajnálom a múltkorit! Tényleg sajnálom… – nyeltem egy nagyot, majd folytatta. – Nem akartalak megbántani. Hiszen tudod, hogy fontos vagy nekem és soha nem okoznék neked szándékosan fájdalmat. Annyi mindent köszön…

– Nincs semmit, el van felejtve. – vonta meg a vállát azzal a nemtörődöm stílussal, amitől a szívem összeszorult. – Hiszen megbeszéltük, hogy nincs szó komoly érzelmekről, amíg egyikünk sem tudja, mit akar pontosan. Felfogtam. Meggondolatlan voltam, de most már hagyjuk, oké? Nem akarok róla beszélni.

– De akkor ne viselkedj így velem! – bukott ki belőlem, mire a srác hirtelen megáll az öltözködésben, majd lassan felém fordult.

– Ó, baszd meg, Lou! – csóválta a fejét, majd olyan hirtelenül az ajkaimnak esett, hogy felfogni sem tudtam, mi történik. Charles a falnak szorította a testemet az övével, majd a kezemet a fejem fölé szorította, alkarján megduzzadtak az erek.

…

Mondhatni azt, hogy Charlesszal lerendeztük a dolgokat egymás között… Igaz, kicsit másképp, mint én azt elképzeltem, de már nem volt zabos rám és ez itt a lényeg. Áthívtam Andreát is a hotel szobámba, és elmeséltem neki a történteket, mire ő ugrándozni és sikoltozni kezdett, mint egy kisgyerek, akivel közlik, hogy hamarosan megy Disneylandbe. Sejtettem, hogy valami ilyesmi reakciója lesz, de azért nem pontosan erre gondoltam.

A Leclerc fiú az este megint átszökött hozzám, és ismét sikerült úgy kifárasztania, mint a legelső alkalommal, mikor együtt voltunk. Csak a hátam már szanaszét jön, mert a szőnyegen továbbra sem kényelmes szeretkezni. Alig vártam, hogy utána összebújhassunk az ágyban és szorosan öleljük egymást.

Charles kézfejét simogattam, melyen jól látszódtak az erek, ezért beharaptam a számat. A mutatóujjamat egyesével végigvezettem minden ujján, majd eljátszadoztam a gyűrűivel, amelyeknek nyoma még mind látszott a bőrömön, amikor megszorított, azzal együtt pedig belém vájta őket.

– Megígéred, hogy a futam után beszélünk kettőnkről? – kérdezte Charles, miközben kezébe vette egy tincsemet és cirógatni kezdte vele az arcomat.

– Kettőnkről? – ráncoltam a szemöldökömet. – Miről akarsz kettőnkről beszélni?

– Például azt, hogy szeretnénk-e, hogy ez az egész komoly legyen kettőnk között. Mert akkor Fredet is be kell avatni, ugye tudod? – vonta fel a szemöldökét, mire kicsit habozva, de bólintottam.

Ekkor megütött egy nagyon furcsa érzés. A félelem. Hirtelen félni kezdtem, csak nem tudom, miért. Lejátszódott bennem a mai időmérő edzés, ahogy Charles kisodródott és nem sokon múlott, hogy ne legyen baja, én pedig nagyon izgultam érte. Félek attól, hogy bármi történhet a futamon, ami miatt nem lesz olyan, hogy “futam után”. De még ott van a kvali is, amin szintén történhet bármi. Tudom, nem szabad egyből a rosszra gondolni, viszont nekem ez nem olyan egyszerű azok után, hogy anya autóbalesetben halt meg. Ráadásul ő nem hajtott, mégis megtörtént a baleset, itt pedig több százzal mennek a pilóták. Féltem Charlest. Nem bírnám végignézni a halálát…

– Lou… – szólít meg a férfiú, miközben gyengéden végigsimít a karomon, de én még így is megugrom. – Elgondolkodtál, baj van?

– Nem, nincs. Csak… nem tudom. – vállat vonok, és még jobban közelebb húzódok hozzá, hogy érezzem a közelségét. – Említésre sem méltó.

– Mondjad. Ne tartsd magadban! – adott egy csókot a fejem tetejére.

– Semmi, tényleg. Csak egy buta gondolat, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan szállt el. – egy lágy csókot nyomok a mellkasára, majd visszahajtom rá a fejem.

– Hát rendben.

Másnap Charles ferraris pólóját húzom fel a kvalira, amit még akkor adott nekem, mikor a buliban leöntöttem magam – Olivia miatt – és odaadta, amikor pedig vissza akartam neki adni, megengedte, hogy megtartsam. Úgyhogy most azt húztam fel egy világoskék farmerral. Összekötöttem a hajamat a fejem tetején, de elöl hagytam két tincset, amik körbe fogták az arcomat. Megkötöm a cipőmet, majd lebattyogok a portára, ahol Andrea és Carlos már várakoztak. Apa és Charles még sehol. De aztán megpillantom őket is nevetve lejönni a lépcsőn.

Apa kiviszi Carlost és Andreát autóval a pályára, én pedig Charlesszal megyek. Amikor megérkezünk, kiszállunk az autóból, és szinte azonnal telefonokkal és kamerákkal vesznek körül minket, hogy felvegyék az érkezésünket. A paddock felé menet egy páran megállítják a spanyol és monacói pilótát, de egy páran még engem és Andreát is megismernek, és kérnek tőlünk is képeket és aláírásokat. Viszont a rajongókon kívül egy pár újságíró is megtalál engem, hogy feltegyék nekem a várva várt kérdést, hogy Charles és én egy párt alkotunk-e, mivel egy autóval jöttünk ide.

– Nem kívánkozom nyilatkozni! – tiltakoztam, miközben próbáltam gyorsabbra venni a lépteimet.

– Louane, kérjük, csak egy igennel vagy nemmel válaszolj! – jöttek utánam, de ekkor elértem a paddock lépcsőjét, és gyorsan felrohantam rajta.

Leültem az asztalhoz, ahol már Andrea várt a kávémmal. Leültem elé, hogy normálisan tudjunk beszélgetni, közben pedig elkezdtem kortyolgatni a jó koffeines italt. Elmeséltem neki az újságírók feltett kérdéseit is, mire a barátnőm azt felelte, hogy ez várható volt azok után, hogy egy párszor már mutatkoztunk együtt. Nyilvánvaló, hogy az emberek találgatni kezdenek, vajon mi lehet köztünk, ha pedig adódik rá alkalom, akkor természetesen felteszik a kérdéseiket. Csak én meg nem szeretnék ezekre a kérdésekre válaszolni. Bár, ha jobban belegondolok, már azzal választ adtam nekik, hogy visszautasítottam őket. Vagyis konkrét választ nem adtam, de jól lehet sejteni belőle a dolgokat.

– Jaj, istenem! – kaptam a fejemhez, miközben egy rémült kifejezés ült ki az arcomra. – Jaj, drága jóságos istenem!

– Mi a bajod? Szívrohamod van? Vagy agyvérzésed? – ugrott ki Andrea a bőréből az arcomat látva.

– Mindkettő egyszerre… Ha kikerülnek a hírek az alapján, hogy nem akartam választ adni a kérdésükre, akkor elkezdenek találgatni, hogy mi lehet köztük Charlesszal és apa meglátja, fejemet veszi. Tudni fogja, hogy nem csak barátok vagyunk. – dramatizáltam, és éreztem, ahogy a vér kifut az arcomból.

– Baszki, Lou, azt hittem, valami nagyobb problémád van. – engedett el a barátnőm egy megkönnyebbült sóhajt.

– Mert ez neked nem elég nagy probléma? – vontam fel a szemöldökömet hitetlenkedve.

– Nekem nem, csak neked. – vonja meg a vállát, mire széttárom a karom. – Szerintem apukád nem venné a fejedet. Ha látná és tudná, hogy mennyire dúl köztetek a szerelem, akkor biztos nem ellenezné. Valamint nem akarlak elszomorítani, Lou, de szerintem már apukádnak régen leesett ez az egész, ami köztetek folyik.

– Ne sirass! Most ez csak valami vicc, amin nevetnem kéne? Mert haha, nem vicces, Andrea. – rázom a fejemet.

– Ahj, nem hiszlek el… – fogta a fejét a lány. – Soha nem figyelted még apukád arcát, akárhányszor Charlasszal voltál vagy ő jött szóba? Szerintem ebben nagyrészt az ő keze is benne van, hogy ti egymásra találtatok.

– Mi… – akadt el a szavam, és ahogy visszagondoltam minden ilyen pillanatra, rájöttem, hogy a legjobb barátnőmnek ismét igaza van. – Jesszusom… hogy nekem milyen rafinált apám van.

Erre Andrea szó szerint felvisít a röhögéstől, mire többen is felénk kapják a fejüket, én pedig igyekszem mihamarabb elcsitítani őt. Ráadásul az emlegetett személy – apa – is most lép be az ajtón, majd felénk veszi az irányt. Azt mondta, rendel ő is magának egy kávét, aztán csatlakozik hozzánk, ha nem probléma. Andrea pedig csak azért belement nagy örömmel, hogy letesztelje apukámat. Nem mintha amúgy nem ülhetett volna ide, csak a barátnőm ezt egy jó lehetőségnek vette.

Instagram:
arnoldemma7.onwattpad

Holnap valószínűleg utazok el egy pár napra, ezért is teszem ki ezt a részt, és nem szerettem volna, ha csütörtökön rész nélkül maradtok. Meg hát úgy voltam vele, hogy miért is ne.❤️