Charlesszal nem maradtunk lent egész éjszaka a földön, a szőnyegen, mert az túl fájdalmas következményekkel járt volna másnap reggel. Nyakig betakaróztunk, és összebújtunk, miközben beszélgettünk egy darabig, de aztán elnyomott mindkettőnket az álom.

Másnap reggel én kelek fel előbb. Amikor kinyitom a szemeimet, Charles békésen szunyokáló arcával találom szembe magam, amitől akaratom ellenére is elmosolyodom. Megsimítanám az arcát, de nem akarom felkelteni. Így olyan az arca, mint egy angyalnak. És ez az angyal a karjaiban tartott az éjszaka, vigyázott rám és az álmaimra.

Aztán kopogtatnak az ajtómon, amire a szemeim még jobban kipattannak, azzal a lendülettel pedig felugrok az ágyról. A ferraris fiú is felijedt a hirtelen cselekedetemre, és igyekeztem közben minél előbb magamra húzni a köntöst. Ekkor újabb kopogtatás hallatszott, mire Charles is felugrott, majd megpróbálta magára rángatni az alsógatyáját

– Baszki, baszki… – fogtam a fejemet, amikor már egyre sűrűbbek lettek a kopogások. – Öhm, egy pillanat! Menj ki az erkélyre. – fordultam Charles felé.

– Itt se voltam, oké? – sietett az erkélyajtó felé a férfiú.

– Várj, a ruháid! Öltözz fel addig ott kint. – dobtam bele a kezébe a többi ruhadarabját.

– Biztos nem fognak hülyének nézni… – csóválja a fejét, mire én jobban lökdösni kezdem. – Jól van, jól van, megyek már.

Kicsuktam Charlest a teraszra, majd összehúztam a függönyt a biztonság kedvéért. Kinyitottam az ajtót a kopogtatónak, amikor Andrea már türelmét vesztve éppen kopogtatni akart újra, így majdnem arcba ütött. Köszönteni akartam egy nagy mosollyal, de a lány ehelyett berontott és leült az ágyra. Körbepillantott a szobában, amikor én megpillantottam egy fekete férfi zoknit az ágy másik sarkánál heverni. Megpróbáltam észrevétlenül oda slisszolni, majd berúgtam az ágy alá az itt maradt zoknit.

Végül a barátnőm nagyot sóhajtott, és rám emelte a tekintetét. Elmosolyodott, majd megszólalt.

– Azt hittem, már sosem nyitsz ajtót. Ilyen mélyen aludtál? – vonja fel Andrea a szemöldökét, miközben piszkálni kezdi kettőbe font vörös haját.

– Későn feküdtem le. – vonok vállat. – Nem igazán találtam helyemet itt, olyan furcsa volt. Nem is tudom, hány óra lehetett, amikor végre sikerült elaludnom.

– Vagy csak hozzászoktál, hogy Monacóban Charles a napjaid és éjszakáid részévé vált. – kacsint rám, amire hitetlenkedve eltátom a számat.

– Hé! Ez nem igaz! – álltam ki magamért, de közben alig bírtam visszatartani a mosolyomat.

– Ne hazudj nekem, Lou! Biztos vagyok benne, hogy az éjszaka együtt aludtatok, ha más nem is történt köztetek. Bár azért nem merném giotin alá tenni a nyakam. – harapta be az alsó ajkát, mire az arcom vörös színt öltött, ez pedig el is árult. – Tudtam! Szexeltetek is?

– Andrea, majd máskor beszélgetünk erről. – próbáltam kitérni a válasz elől.

– Tehát igen. – állapította meg vállat vonva, mire belecsíptem a vállába.

– Csak cukkolni jöttél ide vagy van valami más oka is? – kezdem el kipakolni a ruháimat a mai napra.

– Az igazi ok, amiért jöttem, hogy felkeltselek, ha még alszol és szóljak, hogy együtt reggelizünk lent az étteremben. – mondta, miközben felállt. – Hagylak is átöltözni, majd jössz.

Bólintottam, azzal Andrea elhagyta a szobámat. Charles kopogni is kezdett a teraszajtón, én pedig majdnem teljesen megfeledkeztem róla. Kinyitottam az ajtót a most már teljesen felöltözött Leclerc fiúnak, egyedül az a zokni hiányzott a bal lábáról, amelyiket begyűrtem az ágy alá. Kiszedtem azt onnan, majd a kezébe adtam, ő pedig az ágyamra leülve felhúzta.

Charles már távozni készül, amikor megragadom a karját, és visszarántom őt még egy csókra. Teljes testével visszafordul, hogy átkarolja a derekamat, én pedig a nyakába akasztom a karjaimat. Végül elszakad tőlem, és nekidönti a homlokát az enyémnek, miközben lehunyja a szemét.

– Szeretlek! – suttogta, mire olyan hirtelen elakadt a lélegzetem, hogy el kellett rántsam a fejemet. A tekintetünk összeakadt, zöld szemeiben pedig valóban ott csillogott az az érzés, amit most kimondott.

Szeretlek! – visszhangzott a fejemben ez a szó, és én képtelen voltam megszólalni. Viszonoznom kellett volna ezt a szót, de legfőképp az érzést, de valahogy képtelen voltam erre. Ennek nem szabadna megtörténnie… Arról volt szó, hogy csak kipróbáljuk magunkat együtt, most még nem mondhatja azt nekem, hogy szeret. Mert mi van, ha a kettőnk között történt dolgok soha nem lehetnek valósak, soha nem hozhatjuk fel ezeket az érzéseket a felszínre?

– Később találkozunk. – mondom, és ellépek tőle, majd háttal fordulok neki, miközben a hajamba túrok.

Egy pár pillanatig még hallom magam mögött Charles légzését, majd az ajtó nyitódik, majd egy kisebb csattanással becsukódik, ami arról árulkodik, hogy nem használta a kilincs lenyomását a becsukáshoz. Az ajkamba harapok, és a szívemre teszem a kezemet, ahogy az elkezd hevesen dobogni. Érzem, ahogy egy gombóc is elszorítja a torkomat, amitől nehezemre válik a nyelés. Az égnek emelem a tekintetem, majd nagyot sóhajtok, hogy rendbe tegyem magam ebben a pár másodpercben.

Miután átöltöztem, lementem a szálloda éttermébe, ahol már csak én hiányoztam a társaságból. Apa, Andrea, Charles és Carlos mélyen bele voltak merülve a beszélgetésbe, akkor kapták fel a fejüket, amikor kihúztam a széket, hogy leüljek közéjük. A Leclerc fiúval össze is akadt a tekintetünk, komor pillantásától pedig kirázott a hideg. Elnéztem róla, amikor egy pincér srác megjelent mellettem, hogy felvegye a rendelésemet. Csak egy kávét kértem, mert egyáltalán nem voltam éhes.

– Csak egy kávét iszol? – kérdezte Carlos meglepően, mire némán bólintottam, és leszegtem a fejemet.

– Kicsim, így is olyan vékony vagy, egyél valamit. – tette szóvá apa, mire a mondatára felkaptam a fejemet. Összeráncoltam a szemöldökömet, és széttártam a karom.

– Eszem eleget, apa. Ez most hogy jön ide? Azért, mert most csak egy kávét iszom, attól még nem fogok éhen halni. Majd eszek később, na. – forgattam meg a szemeimet.

– Ne beszélj így, nem rosszból mondtam. – mentegetőzött, miközben felemelte a kezeit a feje mellé.

– De azért mégis szóvá tetted az alakomat, ami egy nőnek nyilván rosszul esik. – mondom az igazságot, majd még hozzáteszem. – Még akkor is, ha az apja teszi szóvá.

– Ne haragudj, kincsem! 

– Mindegy… – vonok vállat. Ekkor megérkezik a kávém, amit elveszek, és egy biccentéssel megköszönöm. – Köszönöm!

Ezek után nem veszek részt a beszélgetésben. Még nagyon akkor sem, ha megszólítanak. Olyankor csak megvonom a vállam, vagy bólintok, vagy egyszerűen nem reagálok rá sehogy. Egyedül akkor nyitom ki a számat, mikor Andrea megkérdezi, mi a bajom, én pedig egyszerűen annyit felelek, hogy semmi. Viszont nem csak én voltam kedvetlen, hanem a velem szemben ülő Charles is. Andrea és Carlos összenéznek, de apának ez nem tűnik fel. Ki gondolta volna persze…

Mivel ma még nem dolgozik senki, így elmegyünk egy közös városnézésre. Semmi kedvem nem volt hozzá, de a szálloda szobájában sem akartam maradni egész nap. Charles Carlosszal egészen jól feltalálta magát, és nem úgy nézett ki, mint akinek még mindig rossz kedve lenne, de az is lehet, hogy csak jól titkolja. De én még ezt sem tudom, titkolni. Nincs erőm ahhoz, hogy elrejtsem, pedig annyira idegesít, hogy mindenki azt kérdezgeti, hogy mi a bajom. 

Apa rávett minket arra, hogy csináljunk egy négyes képet. Andrea, Charles, Carlos és én. Én a szélére akartam állni, de Andrea nem engedte, és direkt úgy helyezkedett, hogy Charles és én egymás mellett legyünk. Így a sráccal mi álltunk középen, Andrea mellettem a jobb oldalamon, Carlos pedig Charles mellett a bal oldalán. Mindenki átkarolta egymás derekát, bár mi a Leclerc férfiúval haboztunk egy darabig. Végül átkaroltuk egymást, ő pedig az ujjaival megszorította a derekamat, mire oldalról rápillantottam, de ő a kamerába nézett.

Aztán apával is csináltunk egy közös képet, mert már ilyen is régen volt. Majd indultunk tovább, és közben igyekeztünk mindent megcsodálni, valamint mindent kipróbálni, amit csak lehetett.

– Tuti, hogy Charles a bajod. – lépett mellém Andrea, amikor kicsit lemaradtunk a többiektől. – Neki is ugyanolyan szar kedve van, mint neked, még ha próbálja is titkolni. Mi történt?

– Megbántottam, Andrea. – haraptam meg belülről a szám.

– Te bántottad meg őt? – hüledezett, mire bólintottam.

– Tegnap este átjött a szobámba, és hát… történt ott minden, érted… – sandítok rá, amire ő kicsit meglepetten, de bólint. – Ma reggel pedig mielőtt elment, azt mondta nekem, szeretlek, mire én… – felsóhajtok. – Bepánikoltam és elküldtem, mert nem mertem viszonozni ezt neki.

– Mi a… Na de Louane Moral! – teszi csípőre a kezeit hitetlenkedve. – De hát miért nem merted?

– Nem tudom, Andrea. – rázom a fejemet lesütött szemekkel. – Túl különbözőek vagyunk ahhoz, hogy mi együtt lehessünk.

– A faszt. Csak ezt tudom mondani: a faszt. – Andrea nem értett velem egyet. Csak tudnám, miért, amikor ez az igazság. – Olyan hülye vagy, ha ezt hiszed.

– Nem hiszem, hanem tudom. Ennyi a titka. Azért is jelentettem ki. – harcoltam az igazamért, de a barátnőm egyre jobban rázni kezdte a fejét.

– Lou, figyelj rám! Charles egy nem mindennapi lehetőség. Hol találnál még egy srácot, mint ő? Sehol. Az egész világot felkutathatnád, de a nyakamat rá, hogy nem találnál ilyet. Vagy lehet találnál, de nem lennél vele boldog, mert csak Charlest látnád magad előtt. Jól mondom? – vonta fel rám a szemöldökét, viszont én nem szóltam, mert tudtam, hogy igaza van.

– Igazad lehet.

– A helyedben én értékelném őt. Képes volt ölni érted, hogy megmentse az életedet. – folytatta.

– Az véletlen volt… – suttogom, de Andrea lepisszent.

– Nem ez a lényeg, Louane. Hát nem érted? Más férfi csak mondja, de soha nem tenné meg, viszont Charles soha nem mondta ezt neked, mégis megtette. Érzed a különbséget? – fordította maga felé a fejemet.

– Andrea…

– Érzed, Lou?

– Igen, érzem a különbséget. – vallom be, mire ő elégedetten elmosolyodik.

– Adjatok igazi esélyt magatoknak. Beszéljétek meg! – adott egy puszit az arcomra, majd előre sietett, mert egészen jól lemaradtunk.

Instagram:
arnoldemma7.onwattpad