Az éjszaka arra kelek, hogy fájdalmak gyötörnek. Piszkosul fáj a fejem, a bordámban pedig csak úgy hasogat a fájdalom. Kínlódok az ágyban fekve, szinte minden mozdulat fáj. Megpróbálok felülni, de most éreztem igazán a fájdalmat. Úgy látszik napközben elkiabáltam ezt az egész "jól vagyok" dolgot.

Megpróbálom hang nélkül elintézni egymagam, hogy majd lemegyek az emeletről, de a számat mégis elhagyja pár fájdalmas nyöszörgés. Összeszorítom a szemem, és erősen megmarkolom az ágy szélét, majd nagy nehezen sikerül feltornázni magam ülő helyzetbe. Megkapaszkodok az éjjeliszekrénybe, majd minden erőmet összeszedve megpróbálok felállni, azonban a lábam megcsúszik és előre esek a fájó bordáimra, amelyeket kis híján eltörtek az öv miatt.

Sírva fakadtam a fájdalomtól, ami akár mérges kígyó módjára vájta belém a fogait. Ekkor kicsapódott az ajtóm – szó szerint – és Charles lépett be rajta. Ma itt aludt, mert megbeszéltük, hogy ez mindkettőnknek könnyebb lesz így. Azt hiszem, ő lent maradt a nappaliban, mert a kanapét ki lehet húzni, ha eltoljuk onnan az asztalt, így át lehet alakítani valami ágyszerűséggé. Sokkal jobban elfér rajta az ember és sokkal kényelmesebb, mintha azon a keskeny kanapén kuporogna.

A fiú azonnal mellém térdelt, miközben azon volt, hogy segítsen, de közben ne okozzon még több fájdalmat. Csakhogy jelen pillanatban nem volt olyan pont a testemen, ami nem fájt volna. Ugyanis úgy érzem, mintha a fejemben és a bordáimban való fájdalom elterjedt volna az egész testemben. Egyedül a lábam volt az egyetlen, ami elviselhető volt, de többi.. na az kész rémálom.

– Mi történt? Hogy estél le? – kérdezi Charles, miközben óvatosan a hónaljam alá és a térd hajlatomhoz nyúl, hogy meg tudjon emelni. Ez is fáj – és ő ezt észleli is –, de ez a kevésbé fájdalmasabb módszer.

– Nagy fájdalmaim vannak és fel akartam kelni gyógyszerért, de megcsúszott a lábam. – meséltem neki kínok között, ő addig visszaültetett az ágyra.

– Itt fent van a fájdalomcsillapító? – néz rám aggodalmaskodva, mire bólintok, és az íróasztalra mutatok.

– Ott, abban a fiókban.

Charles egyből megtalálja a gyógyszeres dobozt, mivel tudom, hogy abban a fiókban nem sok minden van, így hamar észrevehető. Kivette a dobozt, majd abból kivett egy pirulát, amit letett addig az asztalra, amíg a benti kancsó vízből tölt egy pohárba vizet. Aztán azokat odaadja nekem, majd leül mellém, én pedig hálás pillantások közben beveszem a gyógyszert.

A ferraris fiúval egy pár pillanatig még szemezünk egymással, de aztán ő megköszörüli a torkát és feláll. Az ajtó felé vette az irányt, de én megszólítottam.

– Charles! – erre ő egyből visszafordult, és kíváncsian csillogó tekintettel várta, hogy mondjam tovább. – Nem... Szóval esetleg nem... nem maradnál itt velem?

– Szeretnéd, mon Soleil? – húzta ajkait egy halvány mosolyra, mire nekem elkerekedtek a szemeim a szólítás hallatán. Némán bólintottam, majd nehézkesen elhelyezkedtem úgy, hogy Charles is mellém férjen. Ő befeküdt mellém, majd szembe fordultunk egymásnak, a tekintetünk pedig összeakadt. A Leclerc fiú közelebb kúszott hozzám, és egy hosszas csókot adott a homlokomra, amire behunytam a szememet.

Charles az előbb a "Soleil" szót használta, ami franciául Napot jelent. Pontosabban "mon Soleil", ami az "én Napocskám"-at jelenti. Nem tudom, hogy elfelejtette volna azt, hogy én is értem a franciát, vagy direkt használta ezt a szót, de az az egy biztos, hogy rendesen megdobogtatta a szívemet. Az ő Napocskája vagyok.

...

Másnap kicsit kialvatlanul és fáradtan keltem, a tekintetem pedig azonnal az ágyam másik felére siklott, csakhogy Charles Leclercnek hűlt helye sem volt. Mintha nem is feküdt volna mellettem. Lehet, hogy nem is? Álom lett volna az egész? Az lehetetlen... Az álmokban nincs ilyen erős fájdalom, amit az éjszaka éreztem.

A fájdalmaim már nem voltak olyan erősek a fájdalomcsillapító miatt, így ki tudtam kelni az ágyból, belebújtam a papucsomba, és lassan, erősen a korlátba kapaszkodva elindultam le az emeletről. A ferraris pilóta éppen akkor jött volna fel egy tálcával a kezében, amin két bögre kávé foglalt helyet és egy szál virág.

– Úgy látszik, te gyorsabb voltál nálam. Meg akartalak lepni, hogy a friss kávé illatára kelj. – húzta el a száját. – De azt viszont nem értem, miért nem maradtál ágyban?

– Nem fogok egész végig ágyban maradni... főleg, ha te nem vagy mellettem. – a mondat másik felét már csak az orrom alá motyogtam. – Viszont te is hamar felkeltél. – váltottam témát.

– Nagyon rám jött a köhögés és nem akartalak felkelteni. – vonta meg a vállát a fiú. – Akkor már nem isszuk meg itt lett a kávékat, ha lefáradtál.

– Dehogynem! – bólintok, majd bemegyünk a nappaliba, ahol a kanapé már visszanyerte eddigi formáját. Úgy látszik, Charles szereti, ha minden a helyén van. Pedig igazán hagyhatta volna ágyként, hogy ne kelljen minden este kihúzni. Vagyis gondolom, ez idő alatt végig itt lesz, mert igazából felesleges lenne hazamennie.

Bent a nappaliban ülve elkezdtük iszogatni a koffeines italokat, miközben bekapcsoltuk a tévét. Éppen a sport csatornán volt, amiről eszembe jutott apa és Andrea. Fel kell hívnom őket! De vajon mennyi időeltolódás lehet Monaco és Bahrein között?

Gyorsan megnéztem az interneten, ami egy óra különbséget mutatott, aminek nagyon örültem, mert az azt jelentette, hogy nyugodtan felhívhatom őket. Úgyhogy Andreát felhívom videochaten, amit talán oda tud vinni apának is. A barátnőm fel is vette egyből, vörös haja pedig meglobbant a szélben.

– Mi a helyzet, Andrea? Hogy tetszik Bahrein? – kérdezem mosolyogva, miközben Charles is közelebb férkőzik, hogy benne lehessen a kamerába.

– Eszméletlen fasza! Kurva jó! Kár, hogy ti nem lehettek itt. – görbíti le a száját a lány.

– Hát ez most így alakult, de majd a következőre. – bólintottam határozottan. – Apával mi van?

– Várj, odaviszem neki a telefont. Jaj, mégsem tudom, mert valamit nagyon intézkedik. – Andrea tanulmányozza apukámat, majd újra felénk fordítja a fejét a kamerában. – Viszont Charles, sikerült találni a helyedre egy pilótát. Valami Ollie a neve, tizennyolc éves fiú.

– Nem nagyon rémlik, de szurkolok neki! – húzta egy féloldalas mosolyra a száját a megszólított fiú. Hát, ez nem volt túl őszinte. – Az autóm hogy megy? Az öcsém bírja?

– Áh, nagyon jól! Hasít, mint a szélvész. – a barátnőm megfordítja a kamerát, így pont láthattuk, ahogy Charles autója elsuhan. – Nagyon baró!

– Általában Arthur szokta vezetni a Testingen, úgyhogy ezentúl is jó kezekben van. – bólogatott Charles.

– Az fix. – ért egyet a barátnőm is. – Viszont azt nem mondtátok, hogy veletek minden oké?

– Minden a legnagyobb rendben. Vagyis Charles még köhög elég rendesen – itt a fiúra pillantok –, én pedig fájdalomcsillapítóval megvagyok a fájdalmaimmal.

– Apukád aggódik, de ma még levegőt venni sem volt ideje. Majd mondom neki, hogy beszéltünk. De most le kell raknom, majd még beszélünk, drágám. Puszi. – köszönt el a lány, én is így tettem, majd leraktuk a telefont.

Charlesszal nézni kezdtük a tévét, miközben megittuk a maradék kávénkat. Közben egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, és meg mertem volna esküdni, hogy néha éreztem a leheletét a tarkómon. A hideg rázott és az egész testemet libabőr borította.

Felé fordultam, az arcom pedig váratlanul közel került az övéhez. A fiú tekintete hol a szemeimre, hol az ajkaimra vándoroltak, ami felperzselő érzéssel töltött el. Az ajkaink már majdnem összeértek, amikor hirtelen megállt, és eltávolodott. Furcsán és értetlenül néztem rá, mire azt mondta, nem csókolhat meg, mert nem akar megfertőzni. Csakhogy most már talán nem szabadna fertőznie, mert azon már túl van, csak köhög. Igazából az orvosnak talán mégis el kellett volna engednie... Vagyis lehet mégsem. Azért a köhögés tényleg veszéllyel lehet az életére és máséra is, ahogy azt már mondtam. Ráadásul abban a sisakban és az alatta lévő alátéttől még levegőhöz sem jutna rendesen, megfulladna.

Ezt vele is közlöm, majd végigsimítok a karján. Az ujjaimat egészen felvezetem a válláig, majd hátra a tarkójára, és beletúrok a rövidebb és egyenes hajtincseibe. Charles is végigvezeti az ujjait a hajamon, majd az ő keze is megáll a tarkómon. Közelebb húz magához, ajkait pedig az enyémekre tapasztja. Bennem pedig ismét fellobban az az égető, perzselő érzés, amitől az egész testem lángolni kezd. A Leclerc fiú másik keze a derekamra csúszott, amivel fel-le kezdte simogatni az oldalamat, miközben ügyelt a bordáimra, nehogy fájdalmat okozzon. Lassan feltűrte a pólómat, majd a kezét becsúsztatta az anyag alá, de amikor be akart nyúlni a nadrágomba, elhúzódtam tőle.

– Ott... ott egy érzékeny pontom van. – sütöm le a szememet, mire Charles érdeklődve néz rám. – Mármint nem fáj, csak számomra érzékeny, mert... Szóval ott van a hegem, azt pedig még senki nem látta. Csúnya és utálom a testem, amióta megvan, mert mindig emlékeztet a fájdalomra, amit testileg és lelkileg átéltem.

– Én sem nézhetem meg? – nézett rám csillogó zöld szemeivel, amelyeknek lehetetlen volt nemet mondani.

Nagyot sóhajtottam, majd kicsit féloldalasan elfeküdtem, hogy normálisan látszódjon, majd pont annyira lejjebb húztam a nadrágomat, hogy a hasam alján kilátszódjon a heg. Ez a heg nem olyan vékony és kicsi, mivel elég nagy kés volt, ráadásul Josh majdnem végighúzta bennem, amit nem hiszem, hogy túléltem volna. Hálás voltam Istennek, amikor sikerült leérnem az emeletről a földszintre élve.

Charles szemei jobban kitágultak, majd közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a vágás szúrás helyét. Felemelte kezét, de amikor megérintette volna a bőrömet, megállt és rám nézett. Megkérdezte, hogy hozzáérhet-e, én pedig egy aprót bólintottam. Ő lassan és finoman megsimogatta egyik ujjával a heget, a hasam aljában lévő összes izom pedig megfeszült. Ez a ferraris fiúnak is feltűnt, így láttam rajta, hogy elmosolyodott. Aztán csókot nyomott rá, mire az ajkaim elnyíltak egymástól, és kisebb sóhaj hagyta el a számat, mikor feljebb és feljebb közeledett a mellem felé.

Instagram:
arnoldemma7.onwattpad