𝐑𝐎𝐔𝐍𝐃 𝟏𝟑

A napok teltek, Charles állapota pedig nem igazán akart javulni. Voltak napok, amikor jobban érezte magát, de aztán újra visszaesett. Minden nap elmentem hozzá – vagy Andreával, vagy egyedül – és segítettem neki gyógyulni. Most is elkísértem orvoshoz, aki meg fogja mondani neki, holnap repülőre ülhet-e, hogy elutazzon Bahreinbe. Bár még mindig nem érezte magát a legfényesebben, rengeteget köhögött és még most is köhög, így van egy olyan sejtésem, hogy a doki nem fogja engedni neki, hogy elutazzon.

Kint ülök a váróban, és arra várok, hogy a Leclerc fiú végre kijöjjön az orvosa rendelőjéből. A sarkammal dobogok a padlón, amíg az egyik nő rám nem szól, hogy hagyjam abba, mert őt ez idegesíti. Már majdnem visszaszóltam neki, hogy “Maga talán nem szokott izgulni?”, amikor kinyitódott az ajtó, majd Charles lépett ki rajta. Az arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, ebből pedig kezdtem rosszat sejteni. Szólásra nyitottam a számat, amikor ő felszólalt, hogy menjünk, a hangja pedig hideg volt és érzelemmentes, úgyhogy inkább jobbnak láttam, ha csendben maradok.

Felkísérem a fiút a lakására, mert megígértem neki, hogy főzök neki egy jót teát. Nem ellenkezett, de nem is úgy tűnt, mint aki nagyon örül a társaságomnak. Viszont, amikor mondtam, hogy elmegyek, akkor meg marasztalni akart. Megértem, hogy nem tetszik neki a hír, amit kapott, de ő nem tehet erről. Nem tehet róla, hogy megfázott; hogy mindent megtett azért, hogy meggyógyuljon, mégsem javult annyira az állapota, hogy versenyezhessen. Ez lett volna a szezon első versenye, fontos volt neki, de ez az orvos parancsa és jobban jár, ha be is tartja.

Éppen töltöttem ki a teát Charles számára, amikor nagy csörömpölést hallottam meg bentről. A szívem majdnem kiugrott, ahogy megijedtem, de szélsebesen szaladtam a hang irányába. A nappaliban a váza darabokban áll, a padló tiszta víz és virágok hevernek szanaszét.

– Charles… – szólítom meg, amikor ő a magazinokat és újságokat a dohányzó asztalról a földre söpri.

Összerezzenek. Felvillannak előttem a régi emlékek, amikor a volt párom hazajött részegen és mindent, ami az útjába állt felborította, összetörte. Amikor pedig le akartam nyugtatni, akkor felpofozott, megütött több helyen is. És most ezektől rám jött a pánik és a szorongás.

Remegő kezekkel befogom a fülemet, összeszorítom a szemeimet, és leülök a földre, a térdeimet pedig felhúzom. Szorítást érzek meg a vállamon, amitől felkapom a fejemet és eltávolodok, mire Charles szemei bekönnyesednek. Letérdel elém, és lassan közelebb csúszik hozzám, miközben végigsimít a sípcsontomon, a térdemen pedig megáll a keze.

– Ne haragudj, Lou! Kérlek, bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni! – rázta a fejét Charles. – Nem kellett volna ennyire… rosszul reagálnom. Nem tudhattam, hogy te ettől így megijedsz, sajnálom!

Nem jöttek a számra a szavak, így csak könnyes szemekkel megráztam a fejemet. A ferraris fiú letörölte a kibújt könnyeimet, majd a fejemet ráhajtotta a vállára, és szorosan magához ölelt. Végigvezette a kezét a fejemen és a hajamon, majd a hátamon is, aztán ezt a mozdulatot megtette újra és újra. Én pedig kezdtem megnyugodni.

Charles a két keze közé fogta az arcomat, majd a hüvelykujjával lágyan simogatni kezdte a bőrömet. A kellemes érzésre behunytam a szemem, amikor pedig kinyitottam, addigra az ő arca közelebb került az enyémhez. Megfogtam a csuklóját, és felvezettem a kezemet a karján. Megsimítottam az arcát, halovány borostája pedig csiklandozta a tenyeremet és az ujjaimat.

Az ajkaink egyre közelebb kerültek egymáshoz, az orrunk már összeért, a szívem pedig gyorsabb ütemet kezdett diktálni. A légzésem szaporább lett, így a leheleteink összeolvadtak. És már a szánk is összeért volna, amikor megcsörrent a telefonom. Abban a pillanatban szétrebbentünk, én felálltam a földről, és előhalásztam a zsebemből a telefonomat. Apa keresett.

– Szia, apu! – köszöntem bele, azonban a vonal teljesen süket volt. – Apa?

– Hallasz, kincsem? – kérdez vissza.

– Igen, tisztán hallak. – felelem, miközben automatikusan bólintok. – Te is hallasz?

– Igen. – mondta. – Végeztetek az orvosnál?

– Végeztünk, de… – kezdtem bele, de végül elharaptam a mondat végét, és felsóhajtottam. – Apu, Charles nem mehet Bahreinbe.

– Az isten verje meg! – csattant fel, és hallottam, ahogy rácsapott az asztalra. – Kit intézzek az utolsó pillanatban a helyére?

– Ebben sajnos nem tudok segíteni. – ráztam a fejemet, majd rápillantottam a fiúra, aki szedegette össze a vázának a darabjait.

– Ver az isten folyton… – szentségelt, mire az én számat egy újabb sóhaj hagyta el.

– Apa, én itthon szeretnék maradni Charlesszal. – mondtam, amire az említett fél felém kapta a fejét. – Nem lesz gond, te nyugodtan intézkedj. És vidd magaddal Andreát is, kérlek!

– Biztos, kicsim? – kérdezi, mire némán bólintok, de aztán rájövök, hogy ő ezt nem látja, így gyorsan felelek.

– Teljesen. Menjetek és nyerjétek meg, majd szurkolunk.

– Köszönöm! – hálálkodik, amitől elmosolyodom.

– Ne köszönd, ez a természetes. De most leteszem, mert nekem van egy kis betegem, akit ápolnom kell. – mondom, azzal elköszönök és bontom a vonalat.

Miután elrakom a telefonomat, Charles felé fordulok, aki hálás pillantásokat küld felém, de aztán kikerülve kimegy a nappaliból, én pedig követni kezdem ki a konyhába. Nekitámaszkodok a konyhapultnak, miközben folyamatosan őt nézem. Kidobta a vázadarabokat, aztán felém fordult, a tekintetünk pedig összetalálkozott. Vártam, hogy mondjon valamit, de semmi ilyesmi nem történt. Pontosabban nem tudtam, mit akarok hallani tőle, de mégis arra vártam, hogy megszólaljon.

Végül Charles ki akart menni a konyhából, de én elálltam az útját. Értetlenül nézett rám, de én csak közelebb léptem hozzá, majd lábujjhegyre állva közelebb hajoltam az arcához. Aztán megcsókoltam, miközben két kezem közé fogtam az arcát. De ő hirtelen elszakadt tőlem.

– Lou… – suttogta összeszorított szemekkel, mire én hátrébb léptem.

– Ne haragudj, nem szabadott volna. Én… – fogtam a fejemet, ahogy eljutott az agyamig, hogy mekkora ökörséget követtem el. – Szóval jobb lesz, ha én most megyek.

– Louane. – szólt utánam, de én felfogtam a táskámat, és elindultam az ajtó felé.

A Leclerc fiú jött utánam, mire szaladni kezdtem a lift felé, miközben azért imádkoztam, hogy azelőtt kinyíljon az ajtaja, mielőtt ő utolér. Beszálltam a liftbe, és sürgősen nyomkodni kezdtem a földszint gombját, hogy mihamarabb becsukódjon. És nagy szerencsémre pont összecsukódott, mire Charles utolért.

Sürgősen beültem az autóba, beindítottam és megpróbáltam a leggyorsabban hazaérni, még akkor is, hogy gyűlölöm a sebességet. Közben hátra néztem a visszapillantó tükörből és egy autót véltem felfedezni, ami követett. A sofőrt nem láttam, mert baseball sapka volt rajta, de az az egy biztos volt, hogy nem Charles az.

Amikor jobban rátapostam a gázra, akkor ő is ugyanígy tett, ha lekanyarodtam, akkor ez az autós is így tett. Voltak pillanatok, amikor annyira a seggembe jött, hogy majdnem belém koccant, ez pedig megijesztett. Elkapott a pánik, de azért igyekeztem megtartani a nyugalmamat, nehogy balesetet okozzak.

Csakhogy aztán egyik pillanatról a másikra a pasas belém jött hátulról, de olyan erővel, hogy elvesztettem az irányítást az autó felett és nekimentem egy fának, mire teljes erőből lefejeltem a kormányt. Még láttam elhajtani a balesetet okozót, viszont utána már csak a fájdalomra tudtam koncentrálni, ami hasogatott a fejemben és a bordáimnál.

– Istenem, nagyon beütötte magát? – kérdezte egy nő, aki ebben a pillanatban szaladt ide hozzám.

– Köszönöm, jól vagyok. Túlélem. – biccentettem, miközben megpróbáltam kiszállni, csakhog a fájdalom élesen belenyilalt a lábamba is.

– Kihívom a mentőket, maradjon a helyén. – aggodalmaskodott a nő, és elővette a telefonját.

– Nem szükséges. – ráztam a fejemet, és összeszorítottam a szememet.

– De nagyon is szükséges. – felelte ellenkezést nem tűrő hangon, aztán már hívta is a mentőket.

A mentők kiérése után felhívom apát, a mondatomat pedig úgy kezdem, hogy ne ijedjen meg, mert jól vagyok. Ő természetesen ennek ellenére is aggodalmaskodni kezd, és azt mondta, autóba ül és ide jön.

Átülök a mentőautóba és a mentősök vizsgálni kezdenek. Hála az égnek nem esett nagyobb bajom, csak beütöttem a fejem – ami kicsit felrepedt –, megzúzódott a lábfejem és a bokám, valamint kicsit a bordám, de ha pihenek – amit nem hiszem, hogy betartok –, akkor hamar rendbe jövök.

– Jól vagy, kislányom? – rontott át apa a rendőrökön – akiket szintén kihívtak – és a mentősökön, hogy a karjaiba zárhasson, csak én felszisszentem. – Nagyon fáj?

– Rosszabbat is túléltem már. – küldtem felé egy biztató mosolyt, miközben a kezem a hasam aljához tévedt és a pólón keresztül végigsimítottam a hegen. Ekkor hirtelen beugrott valami… nem, az nem lehet… Vagy ha mégis? Nem…

– Louane, baj van? – kereste apa a szemkontaktust, amikor meglátta zavart tekintetemet.

– Minden oké, apu. – bólintok. – Andrea itt van?

– Otthon maradt, hogy rendbe tegye a szobát, mire hazaérsz, hogy kényelmesen elhelyezkedhess. – ad egy puszit a homlokomra, azután odafordul a mentősökhöz, hogy kikérdezze őket az állapotomról.

Otthon apa felvitt az emeletre a karjaiban, letett az ágyra, és Andreával felpolcolták a fájó lábamat. A bordám miatt nehezen tudtam kényelmesen elhelyezkedni, de lassan úgyis ki fogom tapasztalni, hogy lesz a kényelmes, amikor semmim nem fog fájni.

Mikor végre kettesben maradtam a legjobb barátnőmmel, fel mertem hozni neki a gondolatot, hogy mi jutott eszembe a baleset után.

– Amint ugye mondtam, hogy egy pasas követett, de nem lehetett felismerni. De én szerintem tudom, ki volt az. – mondtam, és közben lejjebb vettem a hangomból. – Josh.

– Mi a… Na várj, Lou… Josh mégis hogyan lehetett volna? – ráncolja Andrea a szemöldökét, majd széttárja karjait. – Ő Amerikában maradt, nem? Lecsukták, miután meg akart ölni téged, akkor mit keresne itt Monacóban?

– Szerintem már eltelt annyi idő, hogy leülte a büntetését. Pár évet kapott csak. Azt hiszem, négyet. – vonom meg  vállamat.

– Ne is értem, hogy miért nem kapott többet az a pszichopata… – csóválja a fejét, miközben felsóhajt. – Akkor szerintem a fenyegető üzeneteket is ő küldte.

– Száz százalék – bólintottam egyetértve. – Csak azt nem tudom, hogyan talált meg, ha mindenhol letiltottam, telefonszámot cseréltem és azon is letiltottam a számát. Most pedig ismét meg akart ölni. Vagy csak megfélemlíteni.

– Azért lenne jó, ha jönnél Bahreinbe, de apukád mondta, hogy maradsz Charlest ápolni. Viszont most te is ebben az állapotban… nem hiszem, hogy te is utazhatnál így. – húzta el a száját Andrea. – Vagy itthon maradok veletek.

– Ne! – ráztam a fejemet sürgősen. – Már régóta el szerettél volna menni, miattam ne mondd le. Majd a következőre elmegyünk együtt. Akkor már Charles is jó lesz és ő ül majd az autóban, ami sokkal izgalmasabb lesz.

– De nem kéne szólni apukádnak erről?

– Isten ments! Nehogy szólj neki, Andrea! Nem akarom, hogy aggódjon. Menjetek csak, én elleszek. Majd azt is megoldom, hogy közben Charlest is tudjam ápolni. – mondtam, és elmosolyodtam, mire a lány is így tett.

Majd elleszek… Fogalmam sincs, hogyan, de majd ezt is megoldom. Charlesszal kínos lesz a szituáció, de majd megtartom a tisztes távolságot és csak akkor beszélek vele, ha nagyon muszáj.

Instagram:
arnoldemma7.onwattpad

Júli 13-tól nyaralni leszek 20-áig nyaralni leszek, így nem lesznek részek sajnos, de utána belehúzok.❤️

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top