Késő délutánra járt már, mikor Charles úgy döntött, hogy hazamegy. Apa marasztalni szerette volna a ferraris fiút, de ő minden áron menni szeretett volna, így ráhagyta. Nem szeretett volna erőlködni, viszont azzal a feltétellel engedte el, ha egyszer több ideig marad – pedig már így is a nap nagy részét itt töltötte. Én pedig felajánlom neki, hogy hazaviszem autóval, de Charles ellenkezik, viszont én hallani sem akarok ilyesmiről. Át sem öltöztem a bekuckózós ruhából, csak felkaptam magamra a cipőmet és elvettem apa autójának kulcsát az akasztóról. Már majdnem kiléptünk az ajtón, mikor Andrea utánunk szaladt, hogy a fiú ruhái nehogy itt maradjanak. Charles a kezébe fogja a ruháit, majd beül az anyósülésre, ln pedig a volán mögé.

Kitolatok a felhajtóról, majd indekszelek arra, amerre kanyarodok. Bekapcsolom a rádiót, amikor pont egy jól ismert francia dal szólt benne, így halkan énekelni kezdtem. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy a monacói itt ül mellettem, viszont nem különösebben zavart. Ránéztem az arcára, a tekintetünk pedig összetalálkozott, az arcomat pedig azonnal elöntötte a pír. Ettől elmosolyodott, a gödröcskéit megmutatva ezzel. Ennyi pont elég volt ahhoz, hogy még a víz is leverjen.

Charles vezetés közben utasított, merre forduljak, így körülbelül öt-tíz perc után megérkeztünk egy emeletes épület elé. Ez kicsit meglepett, mert én azt gondoltam volna Charles Leclercről, hogy valami nagy villában lakik, erre egy lakóépületben. Ez egy kellemes csalódás volt számomra, mert ilyen gazdagon mégis egy egyszerű lakásban lakik.

– Köszönöm szépen a fuvart, de nem kellett volna, hogy fáradj! – mondta, miután kiszálltunk az autóból.

– Ugyan már, Charles, ne hülyéskedj! Nem volt fáradtság. – ráztam meg a fejemet, és nekidőltem a kocsi oldalának. – Valamint múltkor te is hazavittél a temetőből.

– De az más. – vont vállat.

– Miért volna más? – vonom fel a szemöldököm, mire újra ránt egyet a vállán. Aztán szólásra nyitja a száját, amire félbeszakítom. – Nehogy azt merd mondani, hogy azért, mert én hölgy vagyok.

– Jaj, nem! – nevetett fel. – Eszem ágában sem volt.

– Szerencséd! – mutok rá a mutatóujjammal, amitől jobban nevetni kezd.

Aztán elköszönünk egymástól, Charles bemegy az épület ajtaján, én pedig visszaülök az autóba. Pittyen egyet a telefonom, mire nehezen előkotorászom a zsebemből a készüléket. Feloldom és bemegyek az üzenetekbe, ugyanis új üzenetem érkezett. “Most már furikázod is apuci kedvenc pilótáját?” állt az üzenetben. Megint az az ismeretlen szám küldte. Nem hiszem el, hogy nem hagy békén, pedig már letiltottam egyszer ezt a számot. Hogy tért vissza?

Az autó szélvédőjén keresztül körülnéztem, de senki olyat nem láttam magam körül, aki gyanús lenne. Mégis úgy érzem, mintha figyelnének. Beindítom inkább az autót, és gyorsan elhajtok innen, mielőtt bármi történne. Bár fogalmam sincs, mi történhetne, de úgy érzem biztonságosnak, ha most azonnal elmegyek innen. Próbálom nem túllépni a sebességhatárt, de minél előbb haza szeretnék érni.

Úgy zártam vissza magam után a bejárati ajtót, mint aki jobban érezné magát attól, hogy az zárva van. Közben egy ilyen zaklató számára egy zárt ajtó semmit nem jelent, talál megoldást arra, hogy bejöhessen. Abban reménykedem, hogy ezt nem teszi meg. Az a szerencsém van, Andrea mindig itthon van velem és apa is az esetek kilencven százalékában – bár ő semmit sem tud a titkos üzengetőről. Mégsem merek neki szólni erről, mert akkor rendőrséghez fordulna, amit nem akarok. És amúgy is, nem hiszem, hogy a rendőrség olyan sok mindent tudna csinálni ezzel, mert más bizonyíték nincs az üzeneteken kívül, úgyhogy el sem tudnák indítani a nyomozást.

Andrea úgy néz rám, mikor belépek a nappaliba, mintha szellemet látott volna. Leülök mellé a kanapéra, és nagyot fújtatok, miközben a tenyeremmel végigtörlöm az arcomat. A barátnőm annyit kérdez, hogy “megint ő írt?”, mire bólintok és megmutatom neki az üzenetet.

– De mégis ki a fasz lehet ez? És minek van így rád szállva? – adja vissza a kezembe a lapos készüléket Andrea.

– Nem tudom. – rázom a fejemet. – Én már semmit sem tudok.

– Ne parázz, Lou, megoldjuk. Meg akar félemlíteni téged, de majd mi megmutatjuk neki, hogy nem jó emberekkel kezdett ki. Tönkre fogjuk tenni az életét! – csapta össze a tenyerét bosszúsan mosolyogva.

– Ez nem vicces, Andrea. – szóltam rá.

– Nem is viccnek szántam, drágám. – rázta a fejét a lány. – Viszont apádnak még ne szólj erről!

– Nem akartam.

A napból már nem volt sok hátra, így azt film nézéssel töltöttük. Aztán felballagtunk mindketten a szobába, majd egymás után elmentünk fürdeni. Mikor már végre pizsamában voltam, befeküdtem az ágyba, Andrea pedig mellém és jól betakaróztunk. A lány rá öt percre már aludt is, viszont nekem folyamatosan járt az eszem mindenfélén. Próbáltam nem gondolni a zaklatóra, de a gondolataim nagyrészt körülötte forogtak.

Néha Charles is az eszembe jutott, olyankor pedig jókat mosolyogtam. Ránéztem az éjjeliszekrényen pihenő telefonomra, miközben azon gondolkodtam, vajon lefeküdt-e már aludni. Biztosan… Bár ha írnék neki, akkor azt holnap reggel is látná. Áh, inkább nem. Nem fogom zavarni sehogy sem.

Másnap reggelre úgy néztem ki, mint egy élőhalott, mivel nagyon későn tudtam elaludni. Ezt pedig Andrea és apa is szóvá tette lent a konyhában, amikor felültem a bárszékre, hogy megigyam a reggeli kávémat. Hátha az majd egy kicsit javít az állapotomon. Közben a barátnőm apámmal beszélget az első versenyről, ami Bahreinben lesz. Nem nehéz kitalálni, miért beszélgetnek erről. Andrea el szeretne menni, hogy élőben is lássa, a faterom pedig természetesen benne van az ötletben. Tudtam, hogy nem fogja elutasítani a kérdést, hanem beleegyezik. Úgyhogy így nekem is mennem kell, mert már megígértem egyszer a barátnőmnek, hogy ha mehetünk, akkor vele tartok.

– Akkor te is jössz, Lou? – kérdezte Andrea, ezzel kirángatva a gondolataimból. Egy pár pillanatig csak hallgattam, mert hirtelen nem tudtam, mire kéne válaszolnom, de aztán eljutott az agyamig a kérdés.

– Aha, persze. – bólintottam rá végül. – Mikor is lesz?

– A testing február huszonegyedikétől huszonháromig, Szahírban. A futam március kettő, de előtte még ott az időmérő és a kvali is. – válaszolta apa. – Vagy talán addigra már vissza szeretnétek menni Amerikába?

– Nem hiszem. Megígértem Andreának, ha megengeded, hogy jöhetünk, akkor nem megyünk haza. – mosolygok rá a barátnőmre, aki izgatottan rám mosolyog. – Február huszonegy pedig nemsokára itt van. Két hét talán?

– Igen, annyi. – helyesbít a barátnőm.

– Akkor ezt meg is beszéltük. – csapta össze apukám a tenyerét mosolyogva, aztán betette az üres kávés bögréjét a mosogatógépbe. – Én most megyek, beszélnem kell Charlesszal és Carlosszal is. Ti nem jöttök?

– Most nem. – vágtam rá, mielőtt Andrea válaszolhatott volna. A lány összeráncolt szemöldökkel nézett rám, de ez édesapámnak nem tűnt fel, így csak bólintott, elvette a kulcsát a pultról, majd miután adott egy puszit a homlokomra, elment.

– Most miért vagy ilyen utálatos, Louane Moral? Én akartam menni! – tette csípőre a kezét a barátnőm. – Vagy talán van valami oka, amiért te nem? Csak nem te és Charles? – kacsintott rám.

– Akkora egy hülye vagy, Andrea! – tátom el a számat hitetlenkedve. – Most komolyan azt hitted, hogy az ágyában voltam, mikor hazavittem?

– Most miért? Jó pasi és tuti tetszel neki. Láttam tegnap, hogy nézett téged, mikor játszottunk. – legyezte magát a kezével.

– Ugyan már, egy hete, ha ismerjük egymást. Éppenhogy barátoknak mondhatjuk magunkat. – forgattam meg a szemeimet.

– Majd meglátod… Még egy hétig találkozgattok és olyan nagy szerelmesek lesztek mind a ketten, hogy szív leszakad. – mondta, én pedig már befogtam a fülem, hogy ne halljam a többi hülyeségét.

Andrea mindig képes beleélni magát az ilyesmibe, főleg, ha szerelemről van szó. Elkezdi mondani a magáét – mint most is –, aztán fél óráig hallgatom, ha nem tovább. Annyira előre tud gondolkodni az ilyen helyzetekben, hogy képes lenne már az esküvőnket is megtervezni. Ráadásul nagyon jól tudja, hogy nem szeretem az ilyesmit, mégis mondja tovább, mert szeret piszkálni vele. Megsértődni nyilván nem fogok, mert direkt húzza az agyamat – ez a szeretet jele –, úgyhogy csak bedugom a fülem és máris jobb. Ha megunja, úgyis abbahagyja.

Instagram:
arnoldemma7.onwattpad