– Nem is dicsekedtem még… – mondta apa lelkesen, miközben kint körbeültük a grill tüzet. Lassan kezdett sötétedni, ez pedig megadta a hangulatot. – Louane-nek, az én kislányomnak csodálatos hangja van.

– Jaj, apa, ne már! – szólok rá elpirulva.

– Pedig így van. – bólintott büszkén. – Énekelj nekünk valamit! – kérte, mire én a fejemet kezdtem rázni.

– Áh, nem. – ráztam a fejemet makacsul.

– Halljuk, halljuk! Halljuk! – kántálták egyszerre többen is. Charles is ezek emberek közé tartozott, egyedül Olivia volt az, aki megvető és lenéző pillantásokkal jutalmazott.

– Jó, jó, rávettetek. – mentem bele végül. – De akkor Andrea is énekel velem.

– Talán majd máskor, csajszi. – vonta meg a vállát a barátnőm, mire eltátottam a számat. – Itt most csak rád kíváncsiak a hölgyek és urak.

Végigvezettem a tekintetemet a társaságon, akik mind kíváncsian csillogó szemekkel várták, hogy belekezdjek. Csakhogy én meg nem tudtam, mégis mit énekelhetnék. De aztán hirtelen beugrott…

– Can I be honest? I still want your hands up on my body. You still make my heart beat fast, Ferrari. With me in the wave but in the morning. Do you still want me? Can I be honest? – énekeltem, miközben Andrea megadta rá a ritmust. A többiek először csak szó nélkül figyeltek, miután elhallgattam, de aztán tapsolni kezdtek, amitől fülig pirultam újból.

– Ezt ennél jobban el sem találhattad volna. – bólintott elismerten Charles, miközben megtapsolt. Elmosolyodtam, de amikor a tekintetük összetalálkozott Oliviával, rögtön le is olvadt az arcomról.

– Énekelj még! – kérte Carlos, akit szintén ma ismertem meg. – Tudsz spanyolul énekelni?

– Sí. – feleltem spanyolul, mire a fiú szemei elkerekedtek. – Tudok angolul, spanyolul és franciául is.

– Akkor a Bella Ciao-t légy oly kedves. – kérte Carlos, amire aztán rábólintottam. – Aki ismeri és tudja a szöveget, tartson velünk!

– Ó, szóval velem énekelsz? – vonom fel a szemöldököm meglepetten, de szélesen mosolyogva.

– Még jó hogy! – csapja össze a tenyerét. – Uno, dos, tres…

– Una mattina mi sono alzato; O bella ciao, bella ciao, bella ciao ciao ciao; Una mattina mi sono alzato; E ho trovato l’invasor; O partigiano portami via; O bella ciao, bella ciao, bella ciao ciao ciao; O partigiano portami via; Che mi sento di morir… – énekeltük egyszerre többen is, egyesek pedig felálltak, hogy táncolhassanak rá. A fiúk felkérték a lányokat, miközben táncolva énekeltek. Carlos felém nyújtotta a kezét, hogy felkérjen, én pedig örömmel fogadtam el.

Táncoltunk, de úgy táncoltunk, hogy az nem volt szégyen. A hangulat megvolt és ez volt itt a lényeg. Közben egymás után csorogtak le a sörök a torkunkon, egyik üveges vagy dobozos után a másik és így tovább. Még akkor sem hagytuk abba, ha az már kezdett kicsit beütni, mert akkor még jobban megadta az élvezetet. A gyomrom is korgott, így mellé ettem is azokból a kajákból, amiket apa grillezett. Bár lehet, hogy ez egy kicsit rossz ötlet volt, ugyanis utána elég rendesen felkavarodott a gyomrom.

Kezdett fájni a fejem, amit egy elég rossz pontnak vettem. Később a hányinger is csatlakozott hozzá, ami később a vécére vezetett. Rohannom kellett az emeletre, ha azelőtt el akartam érni a vécét, hogy kijön belőlem minden. Viszont egy kicsit megkönnyebbült a hasam utána, majd megmostam az arcom és lehűsítettem a tarkómat.

A lépcsőn lefelé menet majdnem legurultam, az volt a szerencsém, hogy Charles arra járt és megfogott. Egyik pillanatról a másikra a karjaiban találtam magam, amit jelen pillanatban fel sem tudtam fogni, így zavaromban elpirulni sem tudtam. Helyette a tekintetünk mélyen összefonódott, a szívem pedig egy sűrű, gyors tempót kezdett diktálni. Csak néztem zöld szemeit, melyeknek próbáltam megsaccolni az árnyalatát, de nem tudtam rájönni. Viszont abban biztos voltam, hogy csodálatosak voltak.

Amikor észhez kaptam, azonnal kivergődtem magamat a karjaiból, hogy elkerüljek egy kínos helyzetet – már ha lehet ennél kínosabb. Beletúrtam a hajamba, hogy ne lógjon a szemembe – mert tánc közben kibontottam a copfból –, miközben elkaptam a tekintetemet a fiúról. Ő nem ment el, ahogy én sem… Álltunk egymás előtt, de szerintem egyikünk sem tudta, mire vár a másik. Legalábbis én nem tudtam. Viszont kezdett eléggé kínossá válni ez a csend, ami beállt közénk. Valamelyikünknek meg kell törnie.

– Izé… szóval bocsi! – vakartam meg a karomat.

– Miért kérsz bocsánatot? – kérdezte Charles értetlenül, miközben összeráncolta a szemöldökét.

– Hát amiért neked botlottam. – magyarázkodom. – Csak kicsit elvesztettem az egyensúlyomat.

– Nincs gond. – rázta a fejét. – Szerencséd volt, hogy itt voltam, mert most lehet nagyot estél volna.

– Eléggé valószínű. – nevettem fel bugyután, amitől a Leclerc fiú is elmosolyodott. Eddig tartott a beszélgetés, ugyanis újra ránk telepedett a csend. Nehogy már csak ennyit tudjunk beszélgetni… De aztán ő szólásra nyitotta a száját, amitől felcsillant a szemem. Újabb beszélgetést kezdeményez, szóval csak tudunk valamiről beszélni.

– Gyönyörű hangod van! – dicsér meg, és közelebb lép. – Különleges.

– Ó, köszönöm! – sütöttem le a szemeimet, hogy elrejtsem elpirult arcomat. Jaj, ez az állandó pirulás… Régen sosem volt ennyire szokásom – nem mintha tudnám ezt kontrollálni.

– Mióta tudsz így énekelni? – kérdezte, mire megvontam a vállamat.

– Azt hiszem, kislány korom óta. Az általános iskolában az énektanár mindig dicsért, aztán később bevett az iskola kórusába. Később pedig azt javasolta, hogy olyan iskolába menjek tovább, ami zenei, ahol még jobban fejleszthetem a hangomat. Így hát olyanba is mentem, ahol mellé megtanultam még egy hangszeren is játszani. – meséltem nosztalgikusan, majd hozzátettem. – Az énekesnők kilencven százaléka tud valamilyen hangszeren játszani.

– És min játszol? – kíváncsiskodott.

– Zongorán. – felelem, mire Charles arcára meglepettség ül ki.

– Nahát, tényleg? – kérdez vissza, mintha nem hinné el, úgyhogy bólintok. – Képzeld, én is játszom zongorán.

– Komolyan? – most én voltam az, aki úgy tett, mintha rosszul hallana. – Egy autóversenyző tud zongorázni?

– Most miért? – tárta szét a karjait nevetve.

– Bár gondolhattam volna. – jelentettem ki, mire ő összeráncolta a homlokát. – Szépek a kezeid. A férfiaknak ritkán van szép kezük, akkor pedig játszanak valamilyen hangszeren. Vagyis a nagy részük, de nem minden esetben, csak megfigyeltem a suliban.

– Szóval minden pasinak megnézed a kezét?

– Neeem, csak feltűnt. Az övéké is anno és a tiéd is az előbb. – vontam meg a vállamat. Charles már szólásra nyitotta volna a száját, amikor apa hirtelen betoppant a nappaliba, a fiú pedig azonnal összecsukta ajkait. Apukám először rám, majd a bajnokára nézett, majd újra rám és összeszűkítette a szemeit gyanakvóan, de aztán elmosolyodott.

Apu igazából csak annyit akart, ma azt akarja, hogy aludjak itt nála, mert nem akarja, hogy rosszul legyek. Nem mintha nem tudnám ellátni magamat – főleg, hogy Andrea is velem lenne –, de beleegyeztem, hogy megnyugodjon. Egyébként is így olyan mintha megint kislány lennék, aki még vele lakott egészen tizenkilenc éves koráig. Jó is volt, de mégis fura. Azért volt csak fura, mert anya után más volt, meg kellett szokni, hogy ő már nincs és csak apa van. Meg kellett tanulnunk azt Oliviával, hogy bármivel apához kell fordulnunk, még azzal is, amit a lányok az édesanyjukkal szoktak megbeszélni.

Miután apa elment, Charles már eltűnt a szemem elől, én pedig körbe fordultam a tengelyem körül, hogy mégis hová tűnhetett ilyen hirtelen. De aztán megpillantottam az üvegajtó ablakán, hogy éppen Oliviával beszélgetett. Nagyot nyeltem, miközben lassakat pislogtam, amikor hirtelen Andrea a nyakamba ugrott hátulról. Felsikoltottam, de a barátnőm egyből befogta a számat, mielőtt az egész társaságot becsődítem a házba.

Andreával beültünk a konyhába a bárszékekre a pulthoz, miközben hűvös vizet iszogattunk, hogy kicsit lenyugodjon a gyomrunk és ne émelyegjen. Hiába hánytam ki azt, ami bennem volt, ugyanúgy rossz volt a közérzetem, csak már nem annyira, mint előtte. A hűvös víz pedig pont jó erre. Megkértem a lányt, hogy ő is aludjon ma itt velem, őt pedig kétszer sem kellett kérnem. Gondolom, apát nem fogja zavarni, ha a barátnőm is itt alszik, ugyanis Andrea nem azért jött velem Monacóba, hogy különcködjön. Azért hoztam magammal, hogy legyen egy fantasztikus “nyaralása” így a tél vége felé.

– Louane, lenne hozzád egy igen fontos kérdésem. – mondja Andrea már a közös szobánkban ülve, miközben én az ágyon ülve fésültem a hajamat, ő pedig csatlakozott mellém.

– Jaj, fel kell készüljek rá? Nagyon komoly dologról van szó? Fel tudom majd fogni? – tettem fel sorra a kérdéseket, mire a lány belém bökött a könyökével, ezzel jelezve, hogy fogjam be végre.

– Nem maradunk megnézni a Forma 1 első versenyét? – nézett rám boci szemekkel, majd kettőt pislogott.

– Nem itt lesz az első verseny. – rázom a fejemet, majd letettem a fésűt az éjjeliszekrényre.

– Akkor hol?

– Fogalmam sincs, nem kérdeztem apát. – vontam meg a vállamat, majd felhajtottam a takarót és befeküdtem alá. Miután Andrea is kifésülte a haját, ő is követte a példámat. – Egyáltalán minek akarod megnézni?

– Mert engem érdekel, na. – mondta duzzogósan. – Úgyhogy érdeklődd meg!

– Jól van, nyugi! – emelem fel a kezeimet a fejem mellé védekezően. – Majd megkérdezem holnap, oké?

– Még jó, hogy oké. – felelte, mire megforgattam a szemeimet.

Sosem voltam még ott egyetlen egy Formula 1 versenyen sem, mert nem kötött le. Valamint nekem túl veszélyes volt, az pedig egy olyan sport, ahol bármikor komoly balesetek történhetnek – akár még halálosak is. Nem akartam és most sem akarok egynek sem a szemtanúja lenni. Anyát úgy veszítettük el, hogy köze volt az autókhoz, azóta pedig jobban irtózom ezektől. Bár nekem is van jogosítványom és merek autóba ülni, pedig tudom, hogy engem is érhet bármikor komoly baleset, mégsem taszít el attól, hogy vezessek. Nem tudom, ez is olyan furcsa, nem passzolnak össze a kirakós darabjai…

Instagram:
arnoldemma7.onwattpad

Egy kis szerdai meglepi❤️