Sichiria és a két férfi, egy hatalmas szárnyas ajtó előtt vártak rájuk.

Oda érve hozzájuk, Helieatus tiszteletteljesen fejet hajtott, míg Aliz ügyetlenkedve megkísérelt pukedlizni, a legkisebb elegancia hiányában.

Tharandiur aki édesanyja mellett állt, hűvösen végig kísérte minden mozdulatát. Meglepetésére a történtek ellenére a lány tekintetében lelkes kíváncsiság ragyogott, mint se kétségbeesett félelem, ahogy rájuk nézett. Pontosabban inkább ő rá. Sehogy se tudta figyelmen kívül hagyni, hogy folyamatosan lopott pillantásokat vett rá. Mégse úgy, ahogy egy nő tekint egy férfire. Nem, ez inkább olyan volt, mikor egy kisgyerek felfedez valami ujjat és minden rejtélyét megakarja fejteni. És valóban, hatalmas kékeszöld szemeivel és alacsony termetével úgy festett, mint egy csimota, aki épp, hogy elengedte édesanyja szoknyáját.

Az emberek valószínűleg, bájos kis jószágnak tarthatják. Tharandiur viszont csak egy akadékoskodó fruskát látott maga előtt. A külseje is teljesen eltért a Sidhe lányokétól. Azok magas alakja ugyanis, karcsú egyben szikár. Aliz hozzájuk mérten kifejezetten alacsonynak számított és a szellemek kellően megáldották domborulatokkal. Ezek felett a Sidhe lányok mozgása kecses és hangtalan, míg jellemük nyugodt, és visszafogott. Ez a lány viszont hirtelen haragú, és úgy törtet végig a folyósokon, hogy képes lenne felébreszteni a környező hegyi trollokat száz éves álmukból.

Tharandiur felsóhajtott, ahogy egyre sokszorozódtak benne a kétségek.

Sage kitárta a szárnyas ajtót, és mind beléptek a terembe.

Aliz elámult a felismeréssel táruló hosszú márvánnyal borított étkező láttán.

"Oh ha láthatnád Aliz, hatalmas ólom ablakok ragyogták be az egész termet, a falakat ősi időkből származó zászlók fedték a hét Őrző címerével, emlékeztetve a dicső korokra mikor még királyok és bárók ültek lakomákat Selina tiszteletére". - emlékezett édesanyja szavaira, mégis a terem más volt. Az ablakok fénye megkopott, a fali zászlókat megkezdte az idő vasfoga. Színük megkopott akárcsak régi dicsőségük.

Az asztalon ennek ellenére, gazdagon sorakoztak az ételek és italok.

Láttukra Aliz szájában összefutott a nyál. Halak, sültek, kenyér, zöldségek és megszámlálhatatlan fogás tárultak elé. Viszont csak négyen tartózkodtak a teremben. A katonák az ajtón túl maradtak.

Sichiria helyet foglalt a díszes asztalfőnél és intett, hogy üljön le mellé a baljára. Egyenesen Tharandiurral szemben. Aliz vonakodott helyet foglalni.

- Vegyél, nyugodtan kedvesem. Bizonyára megéheztél az erdőben. - biztatta a helytartó, hangjában már nyoma se volt félelmetes mivoltának. Aliznak pedig nem kellett kétszer mondani, bőségesen kiszolgálta magát a legkülönbözőbb fogásokból.

- Remélem sikerült valamelyest felfrissülnöd, és jobban érzed magad a történtek után.

- Igen, és köszönöm a kedvességüket. - dadogta Aliz zavarban, nem tudta, hogy miként kéne viselkednie a helytartó előtt, vagy egyáltalán ebben az örült szituációkban.

- Ennek örülők. - derült fel a helytartó, de ez csak egy pillanatig tartott. - Mivel lenne itt valami, amit meg kellene beszélnünk. - ujjhegyeit összeérintve az asztalon, előre dőlt székében. - Az itt léted ugyanis nem kívánatos a népem számára.

Aliz majdnem félrenyelve egy falatot felköhögőt.

Sage karakteres arcán fémes mosoly jelent meg, míg a másik két férfi zavartalanul fogyasztották tovább ebédjüket.

- Hogy mi? - Aliz csak ennyit tudott kinyögni, mélyet sóhajtott, majd lenézet a tányérjára és letette a villáját. A nő kijelentésére egyáltalán nem számított, bár nem ez az első alkalom, hogy nem kívánatos személynek tartották. Hamar megtanulta, hogy az emberek többsége elutasítóan viselkedik a magafajtával. - Nem kell aggódniuk, amint lehet, haza megyek.

- Sajnos ez nem áll módodban!- jelentette ki Sage ércesen.

Aliz idegesen kapta fel a fejét.

- Ezt nem egészen értem... miért nem? Mit akarnak velem tenni? - fakadt ki a lányból és hátra lökve székét, felállt.

- Nyugodj meg kedvesem és üljél vissza. - kérlelte a helytartó, de Aliz nem akart engedni.

- Magyarázzák meg, miért nem mehetek haza?

- Az átjáró, amelyen keresztül érkeztél. - sütötte le a szemét Sichiria. - kizárólag minden hatodik évben nyílik meg, a tavaszi napéj egyenlőség idejére. - arcán egy csepp érzelem se vetült ki akárcsak társainak. Helieatust leszámítva, akinek a tekintettében mintha részvétet vélt volna felismerni. Aliz elhűlten rogyott vissza székébe.

- Ez képtelenség. - súgta maga elé. - Ilyen nincs.

- Nos, igaz tanácstalan helyzetbe kerültél, és sodortál bennünket. - folytatta tovább a helytartó. - Eddig sose fordult elő, hogy valaki, aki átjutott, az átjárón, élve eljusson Sziklavárig.

- A nyugati erdő ugyanis tele van veszélyes teremtményekkel. - jegyezte meg a katona.

- De így se tekinthetünk el az emberi származásodtól. - A helytartó hangja elkomorodott, ahogy ebédjét félbehagyva letette villáját. Lassan a lányra emelte színjátszó szemét. - Törvényeink előírják, hogy Sziklavár területén tilos embereknek tartózkodniuk, ezért ittléted nem elfogadható.

Aliz gyomra görcsbe rándult, ahogy erős émelygés tört rá, de mielőtt megszólalhatott volna a helytartó, kezét a lányéra téve folytatta. Hangja valamivel ellágyult. - Mégis sikerült kedvező elhatározásra jutnunk a számodra. Abban a rendkívüli helyzetben vagy, hogy két nap múlva megrendezésre kerül az Összetartozás ünnepe. - A hagyományaink megkövetelik, hogy Sziklavár megnyissa kapuit az emberek előtt, egyetlen estére. Ebből kifolyólag engedélyezem az itt tartózkodásod az ünnepség végéig. Viszont mindennél fontosabb, hogy megőrizzük, Erdőntúli származásod titkát.

Helieatusra előhúzott mellényéből egy kitűzőt és átnyújtotta Aliznak.

- Ezentúl ezt mindig magadnál kell tartanod.

A finoman kidolgozott réz kitűző egy fát és körülötte két kezet mintázott, középen egy koronával.

Sage felháborodottan felhorkant.

- Úrnőm! Ezt nem teheti! - kiáltott fel, de Tharandiur csöndre intette.

- Ez a követek jelképe. - folytatta Sichiria. - az elkövetkezendő napokban úgy kell tenned, mintha egy távoli nemzetből érkeztél volna és senkinek se említheted, hogy az erdőn túlról származol. A jelkép emellett feljogosít, hogy kedved szerint közlekedj a falainkon belül és megismerkedj otthonunkkal és a benne élőkkel. A védelmedben ez idő alatt segítségedre lesz fiam, és a Havasföldi testvéreinktől származó Helieatus, a Szerijiai klánból. - mutatott az ezüstös hajú férfire, aki ragyogó tekintettel, fejet hajtott.

- Állok szolgálatára, Őexcellenciája. - vigyorogta a lányra kacsintva.

- Hatalmas hibát követsz el anyám, ha engeded, hogy ez az ember kedve szerint köztünk járhasson. - mordult fel Tharandiur, arcán egyszerre látszottak a düh és a meglepettség nyomai. - A helyiek körében zavargásokat és lázadást is okozhat a jelenléte. Bölcsebb döntés lenne inkább elzárva tartani.

A férfi minden egyes szava jégként szúródott Aliz szívébe, aki nem értette miért változott meg a viselkedése.

- Egyet értek az úrfival, Sichiria úrnőm. - szólalt meg Sage kimért hangon. - Nem ismerjük történetének igazságát. Ezért azt tanácsolom zárasa el!

- Elég legyen! - szakította félbe a helytartó, tekintette keménységet sugárzott, amiről Aliz egyből rájött, hogy jobb, ha a nővel szemben nagyon megfontolt marad. Igaz, nem tudott róla sok mindent, de amire emlékszik az épp elég volt. Sichiriát úgy ismerték, mint Selina jobb kezét, és leghűségesebb társát. Amilyen kegyes volt barátaival olyan kegyetlenül bánt el ellenségeivel. Velejéig harcos volt akárcsak egész nemzetsége. Viszont a nő gyönyörű arcán húzódó tetoválásról semmit se tudott. Vajon mikor szerezhette és mit jelenthetett?

Váratlanul a katona is becsatlakozott a vitába.

- Véleményem szerint, a lány a legkisebb mértékben se jelenthet számunkra problémát, vagyis olyat nem, amivel Sziklavár biztonságát veszélyeztetné. - vettet éles pillantást Sagere. A két férfi között szinte érezhető volt az örvénylő feszültség, de a katona tovább feszítve Sage idegeit folytatta. - Igazság szerint rajtunk kívül senki se tud Erdőntúli származásáról és a katonák, valamint néhány szolgálón kívül pedig senki se látta az érkezését.

- És szeretném, ha ez továbbra is így maradna. - kortyolt bele italába a nő. Aliz ujjai elfehéredtek, ahogy ökölbe szorította kezét az asztal alatt. Egyelőre nem tehetett mást csak hagyta magát az árral úszni, amit egyre veszélyesebb és kiismerhetetlenebb vizekre sodorta. Azt már megtudta, hogy a vendéglátói, ha nevezheti így őket, megvetik az embereket, de mégis miért? És egyáltalán hol van Selina és mi történt a háború alatt. És egyáltalán mennyi idő telt el azóta? Úgy érezte ezekre a kérdésekre minél hamarabb válaszokat kell találnia, de mielőtt kinyitotta volna a száját a helytartó ismét a torkára forrasztotta a szót. Erre különleges érzéke volt.

- Lenne még itt valami. - a helytartó Alizhoz fordult. - Tekintettel a helyzetedre, egy kedvező lehetőséget ajánlók a számodra. - porcelán arcán játékos mosoly villant fel. - Engedelmeddel levelet írtam egy régi barátomnak. A neve Alahiir, és egy nagy tiszteletnek örvendő mágus. Megkértem, hogy vegyen párfogásába, és tanítson. Természetesen amennyiben beleegyezel.

Aliz álla leesett. Mégis mit mondhatott volna. Az események túlságosan hirtelen zúdultak rá. Ha ezelőtt bárki csak hasonlót, mert volna mondani neki, szó nélkül kinevette volna, de ez most véresen komoly volt. Hogy egy varázsló vegye pártfogásába?

Feltűnés nélkül megcsípte combját az asztal alatt, de nem álmodott. Még mindig nem.

- Nagyra értékelem a kedvességét és a lehetőséget. - szólalt meg végül remegő ajkakkal. - Viszont, minden annyira új és zavaros számomra. Még mindig alig tudom felfogni, hogy mind ez megtörtént.

- Ezt megértem. - bólintott a helytartó. - Viszont még mindig nem értem, édesanyád honnan ismerte világunka, és miként kerültél a Fragusi erdőbe?

Aliz a ruha fodrait babrálva próbálta összeszedni gondolatait. Ez a kérdés eddig még eszébe se jutott. Ahhoz, hogy édesanyja ismerje Sziklavárt valakitől hallania kellett róla vagy talán... saját szemével látta, de akkor ez azt jelentené, hogy valamikor régen már járt itt, az se kizárt, hogy valójában innen származott. Bár ez sok mindent megmagyarázott volna, szinte semmit se tudott anyja múltjáról. Aliz próbált nem kizökkenni a felismeréstől.

Zöldeskék szemével, ami most inkább tűnt ragyogó kéknek, az ablakon átszűrődő fényben, végig nézet a társaságon.

Ha minden igaz, a történetekből, akkor azt mindenképp tudta, hogy a Sidhek meglehetősen arrogáns és büszke nép, de nem hazugok. Talán önérzetből, talán egyáltalán nem voltak rá képesek, nem tudta. A szavaknak viszont mesterei voltak. Képesek úgy manipulálni az igazságot, ahogy azt a szándékaik megkívánja.

- Nem tudom. Születésem óta mesélt nekem, ahogy azt már bizonyosan tudja- nézet Tharandiura aki osztva pillantását folytatta ebédjét. Jeges tekintette egyáltalán nem halványult, amiből Aliz rájött, hogy ez a férfi igazi arca, és a tegnap esti kedveskedő személy, csak egy hamis álarc volt, hogy kiszedhesse belőle, a szükséges információkat. És ő vígan bedőlt a csapdájának.

- Hogy hívták édesanyád?- kérdezte a helytartó.

- Máiréd Mclania. - válaszolta mire a nő arcán különös kifejezés jelent meg, amit Aliz nem tudott hova rakni. - Nem hallott róla?

- Máiréd Mclania. - ízlelgette a nevet a helytartó újra és újra. Gyönyörű arca végül kiélesedett és egy ragadozót megszégyenítő mosolyt villantott. -Máiré...nia...- ahogy kimondta a másik három férfi azonnal összenézet. - Sajnálom, de nem. Nem ismerek ilyen nevű embert.

Mégis csak ez adhatott magyarázatot a mesékre. Ha hatévente valóban nyílik egy kapu, akkor... egy pillanatra megakadt és az emlékek hirtelen megtöltötték a gondolatait. Fények, árnyalakok táncoltak körülötte, majd a levegő megdermedt és az árnyék felemésztette egy nő sikolyát. A fájdalom ostorcsapásként hasított a fejébe, de az arcán nyomát se engedte láttatni a kínoknak. Sokszor előfordult már vele valahányszor megpróbált vissza emlékezni. Csak egy kis időre volt szűksége és a fájdalom magától elmúlt.

Tharandiur viszont észrevette, hogy valami nincs rendben.

- Mit mesélt neked rólunk, és mi történt vele?

- Eltűnt... -válaszolta színtelen hangon. - Mikor hat éves voltam.

- Hogyan?

- Nem emlékszem. - hazudta. Egyszerűen nem akart és nem is tudott róla beszélni. - Apám az eltűnése után gyermekotthonba küldött. - válaszolta mire a katona értetlenül kérdezett vissza. - Olyan hely ahova az árvákat küldik.

- Lelencházba? - csattant fel döbbenten mire Aliz bólintott. A férfi arcán egyszerre jelent meg a méreg és a mérhetetlen sajnálat. Aliz viszont gyűlölte, ha valaki így nézet rá. Nem akarta, hogy bárki, megsajnálja a múltja miatt. Elterelve a témát a helytartóhoz fordult és elmesélt mindent, amit tudott. Az istennő ajándékáról, Selináról és Lunáriáról valamint a köztük zajló viszályt.

- Ez méltán mondhatni kevésnek. - dőlt vissza székében a helytartó miután Aliz végzet. Márványbőrű arcán mintha csalódottságot vélt volna felismerni.

- Ha valóban ez az igazság, akkor miért tiltott terület Sziklavár az embereknek és hol van Selina?- Aliz tekintette egy pillanatra felcsillant. - Találkozhatok vele?

Ahogy kimondta, a teremben jeges feszültség telepedet és senki se osztotta tovább tekintetét. Végül Tharandiur megköszörülte torkát, megszólalt.

- Erre jelenleg nincs lehetőséged. - felelte és kifejezéstelen arcán egy pillanatra különös érzelem futott át, amit Aliz már jól ismert az árvaházból. Gyász.

- Mi történt a háború idején?- csúszott ki a száján halkan, de vendéglátói figyelmen kívül hagyták kérdését.

- Szeretett fiam úgy értette, hogy nem kell aggódnod semmi miatt, idővel mindenre választ kapsz. - válaszolta a helytartó és dallamosan folytatta. - Kérlek, légy még türelemmel.

A beszélgetés, ami inkább tűnt vallatásnak még az ebéd után is órákon keresztül tartott. Mégis Aliz csak még tanácstalanabbá vált, hiszen az ő kérdéseire alig kapott választ. Semmivel se tudott meg többet az átjáróról, se a disznóról, se semmi másról. Sichiria folyamatosan ködösítően válaszolt vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Egyedül csak a követ szerepének részleteit tudta megbeszélni velük. A helytartó egy távoli és igen apró, leginkább halászattal és tengeri kereskedelemmel foglalkozó nemzetnek Lagaria követének szerepével ruházta fel.

Aliz azt is meg tudta, a vízparti Lagaria akárcsak Sziklavár és a nyugat legtöbb nemzete, a Reims nevű birodalom része volt. Az összetartozás ünnepe, pedig Sziklavár létrejöttének évfordulóját ünnepelte. Ami azt a célt szolgálta, hogy fent tartsák az emberek és Faek közti egyensúlyt. Bár már nem engedtek be embereket a völgybe, úgy tűnt továbbra is kereskedtek velük. Az Őrzőkről viszont szó se esett.

Ezzel Alizban egyértelművé vált, hogy valami szörnyűség történt velük a háború idején.