A férfi végigrohant a folyosókon, nem törődve a szolgákkal, akik remegve lapultak a falhoz, ahogy elviharzott mellettük. Egyedül az érdekelte, hogy még időben odaérjen.

A háta mögött lépések hallatszottak és ezeknek a száma egyre csak nőtt.

Ezek szerint Helieatus már riadoztatta az őrséget, akik társaiknak jelt adva jelzőfényeket gyújtottak az ablakokban és az udvaron. A támadásról szóló hír másodpercek alatt mozgósította az őrséget, de még így se érhettek oda időben.

Tharandiur befordulva a sarkon meglátta a nyitott ajtót. Elkésett. Megérezve a vér szagát alig tudta magát türtőztetni, hogy berontson. A harag villámgyorsan és megállíthatatlanul csapott fel benne. Keze ösztönösen csúszott rejtett tőrére, de akkor felismerte. A vér nem a lánytól származott, az övét meglepő módon egyáltalán nem érezte. Nem tudva mi vár rá, halkan közelített. A kopott tőr, aminek markolattát oroszlánfejjel díszítették, tökéletesen simult tenyerébe.

A szobába lépve viszont megnyugvás töltötte el.

A lány a fal mellett térdelt és ruhája cafatokban lógott rajta. Hullámos haja pedig, csapzottan eltakarta a háta nagy részét, de még így is szabadon hagyva a blúza alatt megbújó batiszt alsóruhájának egy részét. Külseje ellenére mégis épségben volt és ez, abban a pillanatban többet jelentett a férfinek bárminél.

Ezalatt Thirion vezetésével befutottak az őrök, a helytartó fia pedig azonnal kiadta nekik az utasításokat.

A fiatal elf, aki a legközelebb állt az ajtóhoz, lopva betekintett a szobába. Meglátva a lányt. Tharandiur észrevéve a fiút, figyelmeztetően elé lépett, eltakarva előle és a többi, esetleges bámészkodó elől a lányt.

Sage támadása teljesen váratlanul érte mindannyiukat. Ismerte az emberek iránt érzet gyűlöletét, amivel az udvartartás nem kevés tagjával közösködőt, de azt senki se gondolta volna, hogy ilyenre vetemedne rá.

- Nem juthat ki a völgyből, ha akárki segítené, azonnal vegyétek őrizetbe! –utasított a szokottnál is szigorúbban.

A katonák szalutálással jelezték, hogy megértették a parancsot, azzal elsiettek. Tharandiur becsukta az ajtót. Kettesben maradva elindult a lány felé, aki továbbra is mozdulatlanul hátat fordított neki. A sokk hatása alatt talán észre se vette, hogy már nincs egyedül, ezért halkan közelítette meg, nehogy még jobban megrémítse.

- Bizonyítékot akart – szólalt meg váratlanul, hangja gyenge volt és rekedt –hogy közéjük tartozok.

A férfi nem lepődött meg. Egy kívülálló talán elhinné, de ő átlátott a támadás valódi okán. Sage nem véletlenül intézte úgy, ahogy. Erről a lánynak viszont még nem kell tudnia. A támadás ugyanis jóval túl mutatott, egy olyan válasz után kutatva, aminek létezéséről csak maréknyian, ha tudtak. Mégis ezt az egészet valahogy nem találta valós szerűnek. Ahhoz túlságosan jól ismerte Saget. A váratlan, nyílt támadás, túlontúl hanyag és elsietett lépésnek tűnt ahhoz, elhiggye ő tette. Már gyerekkora óta ismerte a férfit, aki gyakran tanította a harcászat trükkjeire, mielőtt a helytartó bizalmassá vált volna. Az első volt, aki megmutatta neki, hogyan olvasson a nyomokból és figyeljen a legapróbb részletekre, felfedve a kép mögött megbúvó igazságot. Az elrejtésükhöz, pedig ha valaki, hát Sage értett, és ez volt a legzavaróbb az egészben.

Körülnézve a szobán, egyvalami biztossá vált számára. Sage megkapta, amiért jött. A zárt szoba levegőjébe enyhe füst szag vegyült, a gyertyák nagy része pedig túl hamar leéget és a mögöttük húzódó falon, korom nyomok feketedtek. Ezzel visszafordíthatatlan bizonyosságot nyerve minden.

A férfi ajka elkeskenyedett.

Túlságosan figyelmetlenek voltak. Annyira féltek a külső fenyegetéstől, hogy elfelejtették, néha a legnagyobb ellenség ott áll mellettük. És ez alkalommal olyan személy képében bújt, meg aki ismerte titkaikat, és akit egykor maga Selina avatott be.

- Mondd el, hogy mi történt. – hangja nem mutatott együttérzést.

Aliz mégse ellenkezett, letörölve könnyeit apránként mindenről beszámolt, még a férfi megváltozott szem színéről is. Tharandiur arca nem tükrözött meglepettséget.

- Mire feleszméltem, már elment. – befejezve mondandóját, végig simított az ölében fekvő bagolygriff bundáján, ami időközben magához térve, most félig leeresztett szemhéjjal és dorombolásszerű hangot hallatva hozzádörgölődött.

Aliz az állat fejét cirógatva megkönnyebbültséggel nyugtázta, hogy nem eset komolyabb baja.

Továbbra se fordulva meg felállt, vállai megremegtek.

Tharandiur felkészült, hogy a lány, megtörve vigasztalhatatlan zokogásba és hisztériába kezd. Ez az egész már túl sok lehetett neki, de ha ennyitől összeomlik, akkor el se tudja képzelni mi lesz, mikor a mágus megérkezik, és a lánynak szembesülnie kell a valódi kilétével.

Mióta megtalálta, kételyek nyomasztották. A lány egyszerűen nem tartozott erre az oldalra. Nem tartotta többnek, mint egy törékeny gyermeknek, aki a csípős nyelve ellenére képtelen megvédeni magát a legkisebb veszélytől és még a legalapvetőbb dolgokra se tanították meg. Talán hibát követett el azzal, hogy nem kísérte vissza, vagy pusztán hagyta ott az erdőben.

Bárhogy is, már nem változtathat a tényen miszerint a lánynak minél hamarabb el kell hagynia a völgyet.

- Mond.... –Aliz lassan megfordult és Tharandiur szemei tágra nyílva megvillantak, ahogy a lány izzó tekintetével találkozott. Szemében, ami most inkább tűnt kéknek az indulattól, nyomát se látta a félelemnek vagy kétségbeesésnek, nem, helyettük düh, keserűség és valami más lángolt benne, valami, amit már jól ismert.

A sarokba szorult préda nézz így, aki jól tudja, hogy már nincs veszteni valója. – Mit kéne tennem, hogy végre bebizonyítsam, nem vagyok az ellenségetek! - testtartása megváltozott - Ha valóban ez az ára, hát rajta! - kitárva bal karját, másikkal továbbra is biztosan tartotta a kis bagolygriffet. - Fejezd be, amit a társad elkezdett, de garantálom, hogy...

A hirtelen mozdulattal azonban elszámolta magát és mielőtt befejezhette a mondatát, blúza megadva magát a gravitációnak, lecsusszant, felfedve vállait és a mellét takaró csipkét.

Tharandiur zavarában elvörösödve azonnal elfordult, még mielőtt a lány maga elé kapva kezét eltakarhatta magát.

Aliz arca égett a szégyentől, miközben próbálta vállára visszahúzni ruháját.

A férfi mélyet sóhajtva nekiállt kigombolni felöltőjét. Levéve a lányhoz lépett, de mielőtt a vállaira terítette hezitált. Haja már nem takarta a hátát és a ruhafoszlányok alatt kilátszottak a hegek. Elég volt egy pillantást vetnie a borzalmas forradásokra, hogy tudja nem mostanában vésődtek a bőrébe és nem egy időben.

- Hogy szerezted?

Aliz tudta mire gondolt. Még soha senkinek nem mesélte, hogyan szerezte, de túlságosan félt, ahhoz, hogy ellenszegüljön vagy hazudjon. Tudta a férfi azonnal rájönne.

- Az előző igazgató nagyon szigorú és kegyetlen ember volt, aki szerette úgymond sajátos módszerekkel fegyelmezni a gyerekeket. – szünetet tartott és szorosan maga köré fonva a felöltőt, magába szívta illatát. Fenyő és boróka ,pont, mint a sátorban, a takaró illata. Nem tudta miért, de az illat megnyugvással töltötte el.

A férfi finoman végig húzta ujját a hátán. Még a ruhán keresztül is érezte mennyire mélyre értek. Az ilyen sérüléseket nem okoznak fegyelmezésből, nem, ehhez gyűlöletre, nyers megvetésre volt szűkség.

- Mit tettél, hogy ilyen retorzióra ítéltek?

Aliz keserűen felnevetett, kezét ökölbe szorította.

- Szerinted mit tehet egy gyerek, amivel rászolgálna efféle büntetésre?

Tharandiur nem válaszolt, csak várt. Figyelme a lány ölében fekvő kisállatra siklott, pontosabban annak a nyakára erősített kapszulára, amire egy ezüst borostyán levelet véstek. Ragare királyi szimbólumát.

- Történtek balesetek. – folytatva hangja suttogássá halkult, miközben érezte a fejére nehezedő fájdalmas súlyt, ahogy megpróbált vissza emlékezni. Önkéntelenül megdörzsölte a homlokát.– Nyolc évesen nevelőszülők vettek magukhoz. Az elején minden rendben ment, de egy estén, Advent utolsó éjjelén a férj szokásához híven felöntött a garatra, de ez alkalommal túl messzire ment. Dühöngeni kezdet, az asszony próbálta ugyan lecsitítani, de az a rohadék kegyetlenül megverte. Tudtam én következek, ezért elbújtam, de megtalált és akkor – felemelve tekintettét mélyen a férfi szemébe nézett- a házat beborította a fűst... Egyszerűen csak lángra kapott.

- És azután, mi történt?

- A férfit füstmérgezéssel kórházba szállították – váratlanul idegesen felcsattant - az egész csak baleset volt. A tűzoltók is meg mondták, a fa okozta a tüzet, mégis engem hibáztattak. Átkozottnak neveztek és azt mondták balszerencse lapul az árnyékomban. Nem sokkal később visszaküldtek. Ezzel szégyent hozva az árvaházra és az igazgatóra, aki nem hagyhatta ezt megtorlatlanul. Úgy vélte a megfelelő büntetéssel bármilyen gyereket példamutató fegyelemre és szolgai engedelmességre lehet tanítani.

A bagolygriff ezalatt széttárva szárnyait nyújtózott egyet. Meglátva gazdáját leugrott a lány öléből és hátsó jobb lábára sántítva a férfi elé sietett. Nyakát a magasba nyújtotta, jól láthatóvá téve az üzenetet rejtő kapszulát.

Tharandiur felvéve lecsatolta, majd a levéllel együtt zsebébe süllyesztette, a kisállat pedig leugorva visszasompolygott a lányhoz további cirógatásért. Amit Aliz készségesen meg is adott neki.

- És az igazgató? Vele mi történt? - folytatta tovább a kikérdezést Tharandiur.

A legkorábbi korbács nyomai ugyanis legfeljebb évekkel azelőttről származhattak, valaminek történnie kellett, és azt valószínűtlennek tartotta, hogy a nevelés sikerrel zárult.

Aliz keze egy pillanatra megállt a levegőben a bagolygriff háta felett. Visszaemlékezve arra az időre, a fájdalom lassan átterjedt a tarkójára, valami új érzést ébresztve benne.

- Meghalt. – válaszolta elfojtott hangon, miközben idegesen mocorogni kezdet. Egyáltalán nem akart visszaemlékezni. Ahhoz túlságosan zavarosak és kuszák voltak az emlékei arról az estéről.

- Hogyan?

- Balesetben.

Aliz a kérdésre jobb kezével beletúrt hajába. Mikor előredőlve lehunyta szemét a gyertyák meglobbantak és mintha szél fújna keresztül a szobán a lángok hullámzó táncra keltek.

Az ölében fekvő teremtmény észrevéve a változást, menekülőre fogta.

Tharandiur látta az egyre növekvő fájdalmát ami az egykori sérelmekből születtek, miközben a lány az egészből semmit se vett észre. Mégse tántorodott meg, hanem tovább folytatta, egyre közelebb lökve Alizt a határaihoz.

- Mi történt?

- Négy éve – kezdett bele Aliz kényszeredetten- villám csapott az épület egyik szárnyába és tűz ütött ki, az igazgató bent ragadt és már nem tudták időben kimenteni.

Négy éve, már négy éve, hogy megszabadult tőle, de még most is tisztán emlékezett az ostor hangjára, ahogy a húsába vágott és az maró fájdalomra, ami napokig vagy akár hetekig gyötörte, de legtisztábban a igazgató szavai éltek benne. - Egy családnak se kellene egy, olyan, mint te! Átkozott az árnyékod! Sose fogsz egy olyan helyet találni, ahova tartozhatnál!

Az emlékekkel a múlt sérelmei is fokozatosan törtek elő benne. Míg a nyers gyűlölettel átitatott megvetés tomboló viharként járta át az egyre jobban felforrósodó testét, továbbra se véve észre a körülötte lobogó lángokat, amik fékezhetetlenül csaptak egyre magasabbra, se azt a fényt, ami apránként kezdte körbe vonni. A gyűlölet kohóként lüktetett az ereiben elnyomva a fájdalmát, robbanásra várva, de mielőtt megtörtént volna egy hang visszarántotta.

- Elég lesz. – a suttogásszerű hangnak elegendő volt ennyi, hogy Aliz felocsúdjon és a felgyülemlett megvetés elpárologjon belőle. Kinyitva a szemét, mintha Tharandiur közelebb állt volna hozzá és jég kék szemében aggodalmat vélt volna felismerni, de úgy hitte csak képzeleg.

- Minden rendben? – kérdezte

Aliz eltűrte az arcába logó tincseit és megpróbált felállni. Tharandiur feltámogatta.

- Sajnálom – nyöszörögte jobb kezével a halántékát masszírozva – ez a fejfájás teljesen kikészít.

- Talán jobb lenne, ha megvizsgálna a gyógyító. – ajánlotta fel annak ellenére, hogy tudta, ezen egy orvos se képes segíteni.

- Szükségtelen. –ellenkezett Aliz– csak néhány napra van szükségem, hogy megszokjam az itteni levegőt. Ez minden.

- Ahogy gondolod.

- Viszont ha nincs több kérdésed, eltenném magam holnapra.

Tharandiur válaszképp bólintott, mire a lány megkönnyebbülten ásított.

Levette a felöltőt, hogy visszaadja, de a férfi visszautasította.

- Csak maradjon.

Aliz elmormogott egy köszönömöt és lassú ingatag léptekkel megindult a szobája felé.

Tharandiur végig kísérte lépteit. Nem kételkedett a lány szavaiban, de minél többet tudott meg múltjáról annál jobban látszott beigazolódni a gyanúja. Már az első közös ebédnél észrevette a különös viselkedést, mintha a lány emlékezetében olyan rések tátonganának, amiket hamis emlékekkel töltöttek meg.

A nevelő apjával történtek és az igazgató tragikus halála nem lehettek balesetek, valaki azt akarta, hogy a lány annak gondolja, de mégis ki?

Aliz kinyitotta az ajtót

- Balszerencse lapul az árnyékodban. – súgta és akkor meglátta. Az ajtón túli öltözőasztal tükrében találkozott a tekintetük. Az árny, aminek testét füst és árnyék alkotta a háta mögött állt. És egyenesen őt figyelte vörös tekintetével a tükrön keresztül.

Tharandur nem fordult meg, tudta, ha megtenné, az alak eltűnne, helyette félmosolyra húzta ajkait.

- No lám... - súgta és mielőtt az ajtó becsukódott volna így szólt. – Hamarosan meg kell tudnia az igazságot, és ettől már nem védheted meg.

A vörös szemű lény nem válaszolt, csupán meghajolt és eltűnt, az ajtó pedig becsukódott.