Helieatus fáradtan csukta be maga mögött az egyszerű kopott ajtót. Rangja ellenére a lakosztálya nem volt túlzottan tágas, se díszes. Ezt nem is bánta, hiszen saját akaratából szállásolták el az őrök folyosóján. Jobb szeretett az emberei közelében maradni, mert így könnyebben elérték, ha bármi gond adódott, és gyakran adódott is. Ezen felül nem szerette az úri cicomát, erről mi sem árulkodott jobban, mint a berendezés. A bútorokat egytől egyik északi mesterek alkották. A falakon trófeák, fegyverek díszelegtek, míg a kőpadlón szőnyeg helyett prémeket terítettek. Mindet maga ejtette és erre különösen büszke volt.

Lecsatolva magáról a mellvértjét, észrevette a terített asztalt.

Lágyan elmosolyodott.

A gyertya már egy jó ideje éghetett és az étel is teljesen kihűlt. Nem kellett találgatnia, hogy tudja ki járt a szobájában. Az igazi kérdés inkább, hogy meddig várt rá.

Akárhányszor az edzések vagy az őrjáratok későig elnyúltak, Írisz mindig talált rá módot, hogy besurranva hozzá, étellel várja. Csak ilyenkor, a zárt szoba magányában élvezhették egymás társaságát, ajtón kívül hagyva az etikett szigorú szabályait.

Szeretők ellenben nem voltak, ezt a vonalat a lány sose engedte átlépni. A kettejük kapcsolata egészen más gyökerekből eredt.

Három éve mielőtt maga mellé vette, Írisz elvesztette az apját és egyedül csak ő maradt neki. A hosszú út alatt, amíg Sziklavárba értek, pedig mindent megtett, hogy enyhítse a lány gyászát, támaszt nyújtott neki és tanítani kezdte. Azonban a találkozásuk pillanatától kezdve hazudott neki kilétéről, hogy elkerülje a társadalmi rangok közti távolságot. Sziklavárba érve azonban hamar kiderült az igazság a férfi eredeti kilétéről. A lány ezek után megpróbált elidegenedni tőle, mert tudta mekkora foltot hagyna a Szerijiai Osztagvezető méltóságán, ha rájönnének, hogy egy szolgálóval-, aki nem mellesleg egy Cait sidhe - osztja meg az ágyát. Helieatus viszont továbbra is mindent megtett, hogy a közelében maradjon.

Felül kigombolva ingét elindult, hogy elfogyassza  vacsoráját. Épp, hogy leült és tépett egy darab kenyeret a raguhoz, mikor az ajtaja kinyílt. Oda se kellet néznie, hogy tudja ki az. Csak egy személy élt a völgyben, aki kopogás nélkül, mert berontani az Osztagvezető szobájába. Helieatus nem zavartatta magát azzal, hogy felálljon és fejet hajtson.

- Igazán hízelgő, hogy ennyire hiányoltál, de most inkább vágynék egy asszony kegyeire.

Tharandiur válaszra se méltatva becsukta az ódon ajtót.

- Csak azért jöttem, mert tudni akartam mire jutottatok.

- Sage nem értesített? – kérdezte meglepetten két falat közben.

Tharandiur a fejét ingatta.

- Azt se tudtam, hogy visszatért.
Helieatus ezen meghökkent, kevés olyan dolog történt a völgyben, amiről barátja nem értesült volna. Erre előszeretettel tartott madárkákat, amiknek a csiripelése nem csak a völgyre terjedt ki.

- Ez különös, már órákkal ezelőtt vissza kellett volna érnie. – töltött magának bort, majd társát is megkínálta, aki ellenben visszautasította- Még a vihar előtt a vízmosásnál visszafordult, azt mondta az ügy nem tűrhet több halasztást és minél hamarabb meg kell beszélnie a helytartóval az ott találtakat, most, hogy belegondolok, a szokottnál is ingerültebben kezdett viselkedni, végül is abban az esetben ki nem, mégis ez most különbözött... .

Tharandiur megdörzsölve a halántékát, türelmetlenül félbeszakította.

- Az ég szerelmére Hel, bökd már ki végre, hogy mit találtatok!

- Inkább, hogy mit nem. – az ezüsthajú férfi arca elkomorult. - Tharan... a disznó eltűnt.

- Máris felfalták a Vagdurok?

-Nem. – Helieatus habozott, idegesen babrálni kezdte  fülgyűrűjét - egyszerűen csak... eltűnt.

- Mégis, hogy tűnhetett volna el egy több mázsás bestia? – barátja karba tette a kezét és szkeptikusan felvonta a szemöldökét. - Biztos vagy benne, hogy jó helyen kerestétek?

- Kétségtelenül. – felállva odasétált a levetett ruháihoz. - A lány nyomait könnyen megtaláltuk, de a disznóét... - majd a köpeny rejtett zsebéből előhúzott egy nyilat. – Sage olyan hamar elvágtatott, hogy ez nálam maradt.

Tharandiur átvéve, alaposan megvizsgálta. Kétségtelenül az övé volt, egyedül csak ő használt a völgyben gyertyánból készült nyilat öt élű vadászheggyel.

-A vízpart mellett találtuk belefúródva a kövek közé.

A férfi végig húzta ujját a száron, azt a kevés sarat leszámítva, ami a hegyre tapadt a nyíl tiszta maradt, egy csepp vér se szennyezte.

- Tharan nem tudom, hogy mit láttatok azon az estén, de Sichiriának igaza van, az a disznó nem evilági.

- Akárhogy is, nemsokára mindenre fény derül. – válaszolta.

A férfi úgy döntve eleget hallott, távozni készült, de megállva még utoljára visszakérdezett.

- A lány apjával kapcsolatban...

- Sajnálom- Helieatus hangja suttogássá halkult - semmi rá utaló jelet nem találtam. Épp annyira bizonyos, hogy halott, mint hogy él.

- Értem. Ha kérdi, mond, hogy már rég halott. Így könnyebben hagyja itt.

Helieatus bólintott, bár nem értett vele egyet. Mégis tisztában volt azzal, hogy Aliznak könnyebb lesz a mágussal tartani, ha nem marad senki, aki ide kösse.

Tharandiur a kilincsért nyúlt, mikor az kivágódott és Morien beesett rajta, Helieatus érte kapott és még időben sikerül elkapnia. A fiú zihálva próbálta tartani magát. Ajka több helyen felrepedt, szakadt egyenruhája alatt verésből származó sebek vöröslöttek.

- Mi történt? Ki tette ezt veled Morien?

- Bhorn és Varth... – nyögte fájdalmasan, minden szót külön szenvedésnek élve meg. - Sage utasította őket... siessenek...a Nagykövet...nincs...

Mielőtt a fiú befejezhette a mondatát Tharandiur kirohant a szobából.