Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa.

Bevallom hát, ez is az én saram. De úgyis mindegy, még eggyel több vagy kevesebb strigula mit számít már. Még egy ballépés, még egy ember, aki csalódott bennem, aki elengedte a kezem. Nem lényeges, elfér a listán.
Megfelelni. Meg-fe-lel-ni. De ugyan kinek? De ugyan minek? Semmi értelme, úgysincs se oka, se eredménye. Szélmalomharc. Végtelen, gúzsba kötő tánc.

Ha balra lépek, fejüket ingatva, jelentõségteljesen néznek rám. Ha jobbra lépek, még csak elégedett hümmögést sem kapok tõlük. Jutalmam csak a történelem megismétlése alanyváltoztatással. Egy másik csoport figyel most egyet nem értõen.

Mégis, képtelen vagyok abbahagyni, nem lehetséges végkimenetel, hogy ne érdekeljen. Szigorú, hideg, kritikus arckifejezéssel várom az ölelést, a dicséretet, a jó szót, amit se nem érdemlek, se nem küzdök ki magamnak. Hát akkor, kérdezhetnéd, miért siránkozom? Hiszen nem teszek semmit az ügy érdekében.
Én pedig igazat adnék. Ez a legszánalmasabb az egészben.

Hoc est veritas.

Viszont, ha hideg fejjel vizsgálja a dolgot az ember, elméjén átvillan a sokat emlegetett örök igazság; "Nem lehet mindenkinek megfelelni". A fejlõdés, a függetlenedés folyamatának a kulcsa, mikor a "nem lehet" "nem kell"-é válik. Ha a magad útját akarod járni, nem bámulhatod pislogás nélkül, feszülten a partvonalról nézelõdõket.

Csak lépj elõre, egy-kettõ. Szegd fel a fejed, acélozd meg a tekintetedet, menj elõre rezzenéstelenül.

Quia superbia.