Néhanap... szinte megfulladok. Klausztrofóbiásnak érzem magam az élet börtönében. A lelkem szabadulni akar, repülni, de a testemet lebilincselték, fémkalitkában süllyed a tenger fenekére. Bezárnak, szabadságom szárnyait pedig letörik. A régi mivoltom csonka maradványai ficánkolva törnének ki, emlékezvén és ismételvén a régmúlt mozdulatait. De elbukva, falakba ütközve tovább szakadnak, s mélyülnek a sebek. A szívemben pusztító tűz tombol, a lélek szárnyalni kíván, s a test az őrület és a sorvadás szélén feladni készül. Cellájából földi módon nem szökhet ki. De a remény marad, távoli, halvány fényként, ismerős melegséggel kecsegtetve.
Majd, mint mikor a tűzre vizet borítanak, a tombolás vágya eltűnik kámforként, s eszembe jut, hogy ezen csak én változtathatok. Csak a megadatott csodás percekkel kell foglalkoznom, élveznem, becsülnöm. Ha ezeket nem tudom értékelni, nem érdemlek boldogságot, csak az elmém által alkotott rabláncokat. Mert az igazi szabadságban csak akkor részesülünk, ha megteremtjük és megengedjük magunknak.