Natasha egy hosszú pillanatig csak nézte a férfit. Az embert, aki miatt szembe került a törvénnyel, aki annyi mindenre kényszerítette, aki annyi szenvedést okozott neki. Aki megölte Lauren-t.

Régebben az a szörnyű délután emlékképei újra és újra leperegtek a szeme előtt, amint eszébe jutott a férfi. Újra és újra látta maga előtt a Lauren mellkasán szétterülő vörös foltot, hallotta, ahogy megígérteti vele, hogy nem adja fel, majd üveges tekintetének képe úszott be a szeme elé, ahogy a semmibe bámult.

Most ahogy a férfire nézett, furcsa viszolygást érzett a szívében.

Sóhajtott, majd levette telefonkagylót, és a füléhez emelte.

- Jó napot, Matias.

- Natasha – biccentett a férfi. Korábban sosem szólították egymást a keresztnevükön.

Az egykori Mr. Doe csak kifakult verziójának tűnt valaha volt önmagának. Feltűnően lefogyott, arca beesett, hajdani kreol bőre viaszsárgává sápadt, mindig vidáman csillogó szeme alatt sötét karikák húzódtak. Finoman szólva is rossz állapotban volt.

- Mi történt?

Matias fáradtan megdörzsölte az arcát.

- Megérdemled, hogy szabad légy.

A hangja olyan megtörten csengett, hogy Natasha majdnem hitt neki. Ennél azonban jobban ismerte a férfit.

- Ezt nem veszem be. Eredetileg csak azért mártott be engem, hogy én is bűnhődjek. Miért gondolta meg magát?

- A börtön falai között az ember sok mindent megbán – felelt egyszerűen. – Úgy is mondhatjuk, hogy hozzám szólt a lelkiismeretem.

- A lelkiismerete... - Natasha közelebb hajolt a kettejüket elválasztó üveghez. – Vagy valaki más?

Egy rövid pillanatig őszinte zavar látszott a férfi tekintetében.

- Nem tudom, mire gondolsz.

Natashát kezdte feszélyezve a narancssárgaruhás Doe. Még mindig el tudta érni, hogy kényelmetlenül érezze magát.

- Ugyan. Maga nem az a típus, akinek van egyáltalán lelkiismerete. Főleg azután nem, miután elég sok követ megmozgatott, hogy engem rács mögé juttasson... Mégis miért hátrált volna vissza?

- Ez volt a helyes lépés. – Matias hátrasimította most vállig érő sötét tincseit. – Én megérdemlem, hogy itt legyek, te pedig nem. Ilyen egyszerű.

- Morgane beszélte rá?

A férfi hátravetette a fejét és rövid, szinte megvető nevetést hallatott.

- Morgane? Ugyan, kérlek. Morgane nem olyan, akit kicsit is foglalkoztatja más sorsa. Most, hogy engem sikeresen idejuttatott, szépen kivonja magát az egyenletből és éli tovább az életét. Jobban ismerem, mint te, higgy nekem.

- Ki fizetett azért, hogy beismerje a vádakat?

- Senki, Natasha. – Matias szinte atyai együttérzéssel pillantott rá. – Csak fogadd el, hogy szabad vagy. Nem kell többet félned tőlem.

Natasha fején hirtelen átfutott egy vad gondolat, hogy a férfi tényleg azt hiszi, hogy a lelkiismerete szólt hozzá.

- Kamuflázs – motyogta maga elé.

*******

Friss levegőre volt szüksége, hogy összegezze a gondolatait. Nem is emlékezett, hogy mire hivatkozva hagyta ott Doe-t, és rohant ki a börtön épülete elé. Mély lélegzetet vett a csípős januári levegőből, a feje szinte megfájdult egymást kergető gondolataitól.

Kamuflázs kétségkívül rávehette Doe-t arra, hogy vallja be az igazságot, de mégis miért tett volna ilyet? Az neki előnyére származott volna, ha Natashát félreállítja, ha börtönben van, egyértelműen sokkal kevesebb vizet zavar.

Vagy nem is Kamuflázs volt? Talán mégis valaki olyan vette rá Doe-t a lányt tisztázó vallomásra, aki segíteni akart neki? De Kamuflázson kívül ki lett volna képes úgy módosítani Matias akaratát, hogy a férfi ne emlékezzen rá?

Vagy csak ennyire jó színész?

Natasha megrázta a fejét, hogy visszatérjen a valóságba. Beszélnie kellett valakivel az új felfedezéseiről, és mivel kezdett sötétedni, ideje volt hazaindulnia. Szemébe húzta a kapucniját, és elindult.

Alig pár méterrel később azonban furcsa neszezésre lett figyelmes.

Két alak sziluettjét pillantotta meg, akik egy harmadik embert vonszoltak, aki feltűnő narancssárga kezeslábast visel és még távolról, rossz fényviszonyok között is ismerősen festett. A rabot - ernyedt testéből következtetve eszméletlen lehetett – egy teherautó rakterébe tuszkolták, nem túl körültekintően körbenéztek, majd beszálltak a járműbe.

A következő pillanatban tompán felharsant a börtön szirénája.

Natasha egy tizedmásodperc leforgása alatt döntött, majd futásnak eredt.

******

Natasha megtette ennél már kényelmesebben is az utat Bristol és London között. Két és fél órán keresztül egy teherautó utánfutóján gubbasztani mínusz három fokban nem volt éppen komfortos, és útközben már megbánta, hogy követte Doe-t és az elrablóit. Útközben már azt is megkérdőjelezte, hogy egyáltalán biztosan Doe-t látta-e, mert ha egy ismeretlenért utazott január közepén egy utánfutón, akkor lett volna egy-két keresetlen szava.

Végre megálltak. Nem szívesen lepleződött le az emberrablók előtt, de annyira átfázott, hogy képtelen volt esőcseppé alakulni.

- Ez meg ki? – vakkantotta az egyik emberrabló franciául. Natasha nem igazán beszélte a nyelvet, de ezt még ő is megértette. – Főnök!

„Főnök" a raktérből mászott elő, ahol Natasha könnyektől elhomályosult látása függönyén keresztül is látta, hogy az elrabolt odabenn fekszik és kétségkívül Doe volt az. Natasha nyelt egyet, és az újdonsült társaságára nézett. Húszas évei végét taposó férfi volt sötétszőke hajjal és átható világoskék szemmel, amivel érdeklődve vizslatta a lányt.

- Kit tisztelhetek a kisasszonyban? – kérdezte angolul.

Natasha fogai vacogva koccantak össze, és inkább nem válaszolt. A férfi franciául mondott valamit a társainak, ami remélhetőleg nem azt jelentette, hogy öljék meg és ássák el a hulláját.

Mint kiderült, a franciák nem akarták megölni, - vagy legalábbis egyelőre nem – helyette bevitték az épületbe, pokrócot és forró teát adtak neki. Natasha sejtette, hogy az emberrablók nem pusztán kedvességéből fakadóan viselkedtek így vele, hanem inkább igyekeztek kellemes környezetben kiszedni belőle, hogy kicsoda és miért követte őket az utánfutón utazva. Mindenesetre Natasha értékelte a teát, abban pedig reménykedett, hogy sikerül annyira kimagyaráznia magát, hogy ne koncolják fel itt és most.

Elmélázva nézegette a kicsiny szoba szőnyegének mintáit, amikor a csapat vezetője visszatért, és leült vele szemben.

- Lucas Moreno vagyok – mutatkozott be.

- Natasha Scott – mondta a lány, igyekezve, hogy az arca semmit ne áruljon el arról, hogy a név igencsak ismerősen csengett neki.

Moreno, hát persze! Doe ellenségei közül ők voltak azok, akik meg tudtak szervezni egy ilyen kaliberű esetet, és akiknek indítéka is volt, hiszen most először tudtak bosszút állni az oly régen történtek miatt.

- A vendégünk mellett vagy ellene vagy?

Natasha a szoba sarkában elhelyezett székhez kötözött, ájult Doe-ra nézett, és egy pillanat alatt ismét lepergett előtte a két évvel azelőtt történt lidércnyomásos délután a Clifton függőhídnál.

Visszafordult a francia kartellfőnök felé.

- Ellene.

Lucas Moreno bólintott.

- Akkor ezért követtél minket?

Natasha tulajdonképpen nem tudta volna megmondani, hogy miért érzett késztetést, hogy kövesse őket. Még az sem tudta elnyomni a Doe iránt érzett neheztelését és gyűlöletét, hogy milyen megtörten beszélt a börtönben, vagy hogy milyen gyámoltalanul festett most. Különösebb terve azonban nem volt, amikor felugrott az utánfutóra.

Moreno félreértette a hallgatását.

- Megbízott valaki, hogy kövess minket?

- Egek, nem – rázta a fejét Natasha. A hangja még mindig rekedten csengett. – Doe-val inkább... személyes problémám akad.

A férfi hátradőlt, és feszülten fixírozta a lányt.

- Doe-nak nevezed... - szólalt meg lassan. – Felteszem, te már az új énjével akadtál össze.

- Igen, de tudom, hogy ki ő valójában.

Egy gyilkos.

Lucas olyan mozdulatot tett, mintha megpödörte volna képzeletbeli bajuszát.

- Valóban? És mégis honnan tudod?

Natasha legszívesebben fejbe vágta volna magát az asztalon lévő üvegtállal. Úgy sétált be a csapdába, hogy észre sem vette. Elhatározta, hogy többé sosem tölt ennyi időt a hidegben, mert úgy tűnik, eltompulnak tőle az agytekervényei.

- Egy ismerősétől hallottam.

Ez igaz is volt.

- Ki volt az az ismerős?

- Lindsay Olsen – felelte. A holtak végül is nem beszélnek, igaz?

- Nem ő volt a mi Matias Oliveiránk közvetlen bűntársa?

Natashának kezdett egyre kevésbé ínyére lenni ez a beszélgetés, és újra a hideg futkosott a hátán, bár ezúttal nem az időjárástól.

Megfutamodni azonban már nem volt esélye, így felszegte az állát.

- Nem mindegy? Annyi nem elég, hogy közös az érdekünk?

Lucas homloka ráncokba szaladt.

- Igazán?

- Mindkettőnknek van elintézendő biznisze Oliveirával – javította ki magát Natasha. Nem akarta, hogy Moreno azt gondolja, részt akar venni a kínzásban vagy hasonló.

- Oliveira megölte az apámat és a nagybátyaimat – szakadt ki a vallomás Lucas Morenóból.

Natasha türelmetlenül bólintott; ezt már ő is tudta.

- Oliveira megölt egy számomra nagyon fontos személyt.

- Tizenhét éves voltam – mesélte a férfi. Natasha úgy érezte, rég nem hallgatta meg senki... Vagy rég nem is mesélt bármit bárkinek is, ezt a történetet meg főleg nem. – Akkoriban Andrés bácsikám vezette az üzletet, erős, céltudatos volt, csak úgy, mint az apám. Egyszer csak azonban megjelent Oliveira, és lemészárolta a családomat. Én találtam meg a holttesteket, a vérfürdőt a nappalinkban. A székhez kötözött ember felelős a tragédiáért, a traumáért az életemben.

Na meg azért, hogy most Lucas a bandavezér – gondolta Natasha.

- Oliveira be akart szervezni a bűnözői üzletébe – kezdett bele ő is a történetébe. – Én nemet mondtam neki, ezért ő megölte egy barátomat, aki az égvilágon semmit nem ártott neki. Én pedig végignéztem, és semmit nem tettem, hogy megakadályozzam.

Moreno közelebb hajolt.

- Kicsit az az érzésem támadt, hogy magadat hibáztatod.

Natasha kis híján felnevetett, a beszélgetés ugyanis kezdett olyanná válni, mintha egymást akarnák túllicitálni, hogy melyiküknek okozott nagyobb traumát Doe, és melyikük érdemli meg inkább, hogy szíven szúrja.

- Talán kérdezzük meg Matias-t – mondta merészen. – Lassan magától is ébredezik, ahogy látom... Majd ő talán megállapítja, hogy melyikünknek okozott nagyobb kellemetlenséget.

Lucas Moreno olyan tekintettel méregette a lányt, amitől ő azt érezte, hogy egyre kevésbé ismeri ki. Ami pedig mindenképpen jó jel volt.

Natashának azonban igaza volt abban, hogy Doe kezdett magához térni. Néhány óra eszméletlenség után még sápadtabb volt, mint a börtönben, fénytelen szemében zavarodottság villant, amikor körbenézett a helyiségben. Pillantása csak átsiklott Natashán, majd a szőnyegen állapodott meg.

Lucas közel ment a fogolyhoz, és lehajolt hozzá.

- Megismersz, barom?

Matias végtelen lassúsággal felemelte a fejét, és még lassabban nézte meg magának a fiatal Lucas Moreno arcvonásait. Majd csak annyit kérdezett hanyagul, hogy:

- Kellene?

A kartellvezér visszakézből akkora pofont kevert le neki, hogy még Natasha is érezni vélte, a csattanás hangjától pedig még pár másodpercig csengett a füle.

Doe azonban egy szót sem szólt, csak a szőnyegre köpött, és lassan elmosolyodott. Lenyalta a vért még mindig hófehér fogsoráról, majd a fejét megemelve a fiatal kartellfőnök szemébe nézett.

- Te vagy Lucas. Fabian fia.

Moreno türelmetlenül biccentett. Egy pillanatig úgy tűnt, megint meg fogja ütni, azonban csak tett néhány lépést a tengelye körül, majd leült az egyik fotelbe.

- Tehát mégis tudod, hogy ki vagyok.

Matias lenyűgöző nyugalommal figyelmet a férfit. Nem festett úgy, mint akit kicsit is feszélyezi a helyzet, egyenesen kényelmesen ült a székhez kötözve.

- Láttam a fényképedet a nemzetközi körözési listán – jegyezte meg Oliveira, továbbra sem vesztve el a hidegvérét. – Tudtad, hogy közvetlenül az enyém mellett volt?

Lucas kezdett kijönni a sodrából. Felpattant, acélbetétes bakancsával mellkason rúgta a férfit, aki alatt felborult a szék és a falnak zuhant. Alig pár pillanattal később azonban újra többé-kevésbé ülő pozícióba tornázta magát és kifújta arcába hullott sötét tincseit.

- Miért mészároltad le a családom?

Matias egy másodperc erejéig pislogás nélkül meredt rá, majd elnevette magát.

- Mióta is foglalkoztat ez már, Lucas? Tíz éve? Minden reggel, amikor felkelsz, ez a kérdés jut eszedbe újra és újra? Elpirulok, hogy ennyit gondolsz rám.

Natasha azt hitte, újra meg fogja ütni, Moreno azonban csak visszaült a fotelba.

- Nem adom meg neked azt az örömet, hogy kiborulni láss – motyogta a férfi leginkább saját magának.

- Ahogy gondolod – vont vállat hanyagul Doe, majd a tétlenül ücsörgő lányra siklott a tekintete. – Ha mindenáron érdekel, hogy miért tettem, kérdezd meg Natashát. Ő tudja.

- Valóban? – csapott le Lucas.

- Egy nő miatt – avatta be a lány kelletlenül.

- Egy nő miatt...? – kérdezett Lucas vissza, lassan ejtve minden szótagot.

- Pontosan – hagyta jóvá Matias. – Méghozzá egy olyan nő miatt, aki kegyetlenül elárult.

- Senkit nem érdekel az élettörténeted – dörrent rá Moreno.

A férfi arcán magabiztos mosoly terült el.

- Pedig az előbb még nagyon izgatott, hogy miért csökkentettem a családtagjaid számát...

Lucas szeme haragosan megvillant, de nem válaszolt. Úgy tűnt, nagyon gondolkozik azon, hogy mit mondjon, Doe azonban unatkozni kezdett.

- És te mit csinálsz itt? – fordult Natasha felé. – Talán lepaktáltál ezzel az idiótával?

- Azt nem mondanám – felelt a lány óvatosan.

- Hát akkor? Talán örömödet leled abban, hogy azt nézd, amint ez az elmeháborodott egy fegyvertelen emberre támad?

Nem, ez így nem volt igaz. Az ütéseket sokkal szívesebben adta volna ő.

- Tőlem ne várja, hogy megsajnálom.

- Ne? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Pedig te igazán empatikus vagy, Natasha.

- Maga nem érdemel sajnálatot – mondta a lány, magát is meglepve, hogy milyen határozottan csengett a hangja. – Csakis maga tehet arról, hogy ilyen helyzetbe került.

- Meg egy kicsit Morgane is – szúrta közbe Matias.

- Nem. – Natasha leguggolt a férfival szemben, és mélyen a szemébe nézett. – Morgane cseppet sem tehet arról, hogy maga annyi embert megölt és annyi egyéb bűnt elkövetett. Talán Morgane személye volt az, aki elindította magában a folyamatot, de nem tarthatja még mindig őt felelősnek mindenért, ami történt.

Matias alaposan megrágta a szavait, azonban az, hogy mit válaszolt volna, már sosem derült ki. Lucas késsel a kezében támadt, Natasha azonban útban volt neki, így végül mindketten elestek. Tisztázatlan, hogy hogyan történt pontosan, de a következő, amit észleltek, hogy mindkettőjük keze a késre markol, aminek pengéje pedig Doe mellkasába fúródott. Lucas esett szerencsétlenebbül, őt a szék egyik lába homlokon vágta, amitől elvesztette az eszméletét.

Natasha elámulva bámult a késre, majd az eszközt továbbra is szorosan tartva kikecmergett Moreno alól, és közelebb kúszott a sebesülthöz.

Matias Oliveira őszinte csodálkozással nézte a lányt.

Natasha mély levegőt vett.

- Ezt Laurenért – mondta, és a férfi szíve felé döfte a kést.