- Hayden? – suttogta Natasha.

- Ébren vagyok – felelt a fiú, mire a lánynak egy kő gördült le a szívéről. – Mióta voltam kiütve?

- Legalább két órája.

- Mi történt? – A helyiségben teljes volt a sötétség, de a hangokból következtetve a fiú ülő helyzetbe tornázta magát.

- Doe velem akart beszélni, ezért elkábított – magyarázta Natasha. – Jól vagy?

- Fogjuk rá – sóhajtott Hayden. – Miről akart veled beszélni?

- Csak arról, hogy honnan tudtuk, hol lakik – vont vállat a lány, bár ezt a fiú nem láthatta a sötétben.

- És mit mondtál neki?

- Az igazságot – felelt Natasha. – Hogy Lindsay-t követve jutottunk el ide.

- Szerinted hall minket most? – vette a lapot a fiú.

- Nem tudom, de jobb elővigyázatosnak lenni – mondta a lány. – Bár, lehet, hogy nem jutunk ki innen többet...

- Matthew keres minket, ugye tudod?

- Reménykedem benne – döntötte Natasha fejét a falnak. – Elég nyomasztó ez a hely...

- Igazad van.

Alig néhány perc telt el, mire hangos csattanással kivágódott az ajtó, és Maya pillantott be rajta.

- Talpra!

Natasha pislogott a hirtelen, erős fény miatt, de miután összenéztek Haydennel, mindketten eleget tettek a kérésnek – vagy inkább parancsnak, - és felálltak, majd követték a lányt.

******

Matthew Frances jól ismerte a londoni forgalmat. Tudta, hogy mikor nem érdemes elindulni otthonról, mikor vannak a csúcsszezonok. Mert aki azok egyikében tervezett közlekedni, minden alkalommal alaposan megbánta.

Már legalább fél órája egyhelyben állt. Az ég felhős volt, a rádióból egy régi jazzszám szólt, de a forgalom nem mozdult. A kettővel előtte rostokoló sofőr pedig öt perce ráfeküdt a dudára, és azóta nem volt hajlandó felkelni róla.

- Attól nem haladunk gyorsabban – morogta Matthew, tehetetlenül meredve előre. Csak reménykedni tudott abban, hogy Natasha és Hayden nincsenek bajban, vagy ha mégis, időben oda fog érni...

Megtörölte izzadságcseppektől gyöngyöző homlokát, és tovább szuggerálta az órát, ami reggel nyolcat mutatott. Igazán lett volna jobb programja is arra a napra, de érezte, hogy Natasha és Hayden bajba keveredett. Ha ezután kiderül, hogy csak sétálni mentek el, garantáltan megfojtja mind a kettőt...

A megérzései azonban még nem sokszor tévedtek.

Megindult a forgalom, a gázpedálra taposott, azután éles kanyarral fordult a cél felé. Leparkolt az út szélére, kiszállt az autóból, majd gyalog tette meg az utolsó párszáz métert az Orgona Bisztró bejáratáig. A bejárat felett a bisztró neve lógott, díszes betűtípussal és virággal dekorálva.

Végül mély levegőt vett, és lenyomta a kilincset.

A bisztró azt leszámítva, hogy a színfalak mögött gengszterek tanyája volt, igazán kellemes hely benyomását keltette. A falat téglamintájú tapéta díszítette, téglalap alakú faasztalok és cifra mintájú székeket helyeztek el bármilyen minta vagy rendszer nélkül. Az asztalok közepén egy-egy csokor virág volt, a falról egyszerű, modern festmények és tájképek lógtak.

- Segíthetek valamiben?

Matthew összerezzent. Annyira elmerült a nézelődésben, hogy elfelejtette, miért is jött ide eredetileg.

- Ami azt illeti... - szedte össze magát, de a pincér a szavába vágott.

- Maga Matthew Frances?

- Öhm...

- Egy nő magát várta – folytatta, meg sem várva a választ. – A sarokban ül.

Amint végig mondta, el is oldalazott az egyik asztalhoz, felvenni egy éppen akkor helyet foglaló vendég rendelését.

A férfi összevont szemöldökkel fordult az említett sarok felé, és bár korábban sosem találkozott az illetővel, azonnal felismerte.

- Willa – ült le vele szemben, gyanakodva méregetve a nőt. – Miben lehetek a segítségére?

- Felismertél – állapította meg. Hosszú, szőke haja copfba volt fonva, ruházata egyszerű és hétköznapi. – Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk, Matthew.

- Én is – köhintett a férfi. – Sajnálom, de most nem annyira alkalmas az időzítés...

- Szerintem ugyanazért az okért vagyunk ma itt – húzta össze ívelt szemöldökét Willa. – Szóval ülj vissza nyugodtan.

Matthew kelletlenül tett eleget a kérésnek, bár abban biztos volt, hogy a nő tisztában van vele, mi ez a hely, és talán azt is tudja, merre van a bejárat Doe rezidenciájához.

- Lily mondta, hogy gondotok akadt vele – felelt a nő, mintha olvasna a gondolataiban, majd mikor a férfi nem reagált, hozzátette. – Nála van Esőcsepp és Hurrikán.

Matthew élesen felszisszent.

- Ez biztos?

- Igen – biccentett Willa. – Belegyezel, hogy társak legyünk a mentőakció során?

A férfi némi habozás után elfogadta az asztal alatt felé nyújtott kezet.

******

Dr. Brannan arra számított, hogy Matthew-t otthon találja, így nem kicsit lepődött meg, amikor az ajtót nem ő, hanem Gail Morrow nyitotta ki.

- Miben segíthetek? – érdeklődött nyugodt hangon a nő.

Dr. Brannan-nel olyan történt, ami nem sűrűn fordult elő; nem találta a szavakat.

- Én... Öhm... Szóval... Vagyis...

- Igen?

- Matthew-t keresem – mondta végül, tudva, hogy a nő nem ismeri őt, így talán jobb, ha a béke érdekében kihagyja a bemutatkozást, mert a nevét már nagy valószínűséggel hallotta. – Nincs itt?

- Nincs itt – biccentett Gail. – Kora reggel elment, mire felkeltem, már nem volt itt.

- És Natasha vagy Hayden?

- Őket sem láttam tegnap óta – rázta a fejét a nő.

- Bemehetek? – érdeklődött óvatosan a férfi.

- Nem! – vágta rá Gail. – Nem engedek be idegeneket a házba.

- Francba – motyogta Brannan. – Esetleg egy pohár vizet kaphatok?

- Felőlem – vont vállat a nő, majd szélesebbre tárta az ajtót. – De csak a konyháig jöhet.

- Áll az alku – biccentett Stanley és Gail-t követve végre bejutott a házba.

- Apa!? – hallatszott egy meglepett hang, hamarosan pedig Lily szőke feje bukkant fel a konyhában. – Mit keresel itt?

- Tulajdonképpen a barátodat keresem – felelt a férfi, és igyekezett nem nézni Gail-re, mivel éppen lelepleződött az álcája.

- Várjunk egy kicsit... - torpant meg a nő, pillantásait a Szőke és Brannan között váltogatva. – Lily, ez az apád? Ami azt jelenti...

- Te nem mutatkoztál be neki? – fonta össze karjait a mellkasán Lily.

- Azt hiszem, elfelejtettem – dünnyögte a férfi, majd mosolyt varázsolva az arcára, Gail felé fordult. – Örvendek, Mrs. Morrow, dr. Stanley Brannan vagyok. Kérem, ne öljön meg, ugyanis a mondanivalóm garantáltan érdekelni fogja.

*****

Matthew szívesen listát írt volna azokról az emberekről, akiknek soha, de soha nem akart tartozni. Bár aznap találkozott első alkalommal az illetővel, máris biztos volt abban, hogy Willa Spencer neve is szerepelne azon a listán.

- Most jössz, vagy mentsem meg őket helyetted? – tárta szét a karját a nő, miközben fél kézzel kapaszkodva állt a tűzlétra legalsó fokán.

- Nem hagynám magára ezt a nemes feladatot – biccentett Matthew. – Egészen biztosan be lehet jutni a tetőn keresztül?

- Egészen remekül működik a memóriám – felelt Willa, majd elindult felfelé a létrán.

Matthew egy pillanatig még hezitált, majd jobb ötlet híján követte.

Az épület nem volt nagyon magas, de azért a férfi szánt egy percet arra, hogy körülnézzen.

- A kéményen keresztül fogunk bejutni. – Távolinak hallotta a nő hangját, és eltartott egy darabig, amíg eljutott az agyáig, hogy mit mondott.

- Mi?

- Nem vagyok papagáj – közölte Willa.

- Valóban nem – dünnyögte Matthew, és hitetlenkedve figyelte a nőt, aki a kémény szélén ülve próbálta felmérni a legbiztonságosabbnak ígérkező bevezető utat.

- A téglákban megkapaszkodva tudsz lemászni – mondta, és már el is tűnt a kémény nyílásában.

Matthew megszédült egy pillanatra, ahogy lenézett oda, ahova le kellene mennie valahogyan.

- Ez valami vicc...?

- Nem várok rád egész nap – kiáltott fel Willa.

- Úgy érzem magam, mint a Mikulás – motyogta a férfi. Lábát átvetette a kémény széle felett, elmormolt egy imát, majd óvatosan kezdett lemászni a kéménybe. Megtámaszkodott az egyik kiálló téglában és egyre lejjebb ereszkedett.

- Nincs már sok – hallatszott Willa hangja. – Ugorhatsz.

Matthew lassan kifújta a levegőt, majd lebucskázva a téglafalon, végül földet ért. Szinte azonnal felállt, hogy visszanyerje méltóságát, és miközben leporolta a nadrágját, elkerekedett szemekkel bámult a nő kezében tartott kötélre.

- Maga szórakozik velem – közölte a férfi rámeredve.

- Bocs, muszáj volt – vont vállat. – Ez egy teszt volt, és átmentél.

- Felteszem, lépcső is van – morogta Matthew.

- Persze, hogy van – felelt Willa. – Nem mi vagyunk az elsők, akik Doe engedélye nélkül akarnak bejutni a rezidenciájára, és egyikük sem lett volna hajlandó Mikulást imitálva lekapaszkodni a kéményen keresztül...

- Csak azt akarta leellenőrizni, hogy elég jó vagyok-e a lányának – állapította meg a férfi.

- Valami olyasmi. Persze, még mindig vannak kétségeim...

- Ez az a tette felesleges és önző volt – vágott a szavába Matthew. – Nincs idő játszadozásra, Natasha és Hayden élete a tét... Feltéve, hogyha nem hazudott arról is, hogy látta őket.

Willa összehúzott szemöldökkel figyelte a férfit, szinte hallatszott a csendben, ahogy kattognak az agyában a fogaskerekek. Feltehetőleg azon vacillált, hogy a sértésre vágjon vissza, vagy a kérdésre válaszoljon.

- Nem, ők valóban Doe-nál vannak – döntött végül.

- Akkor mutassa az utat – indítványozta Matthew. – És most lehetőleg a legrövidebbet.

******

2012

London, Soho

Maya elmélyülten bámulta a koktélját. A pohárban rózsaszínű folyadék volt, benne különböző gyümölcsdarabkákkal, mint például eper, kiwi és narancs.

- Magányos lány hétfő este egy erős koktéllal, de mintha bele sem ivott volna – szólította meg a mellette ülő férfi, akit eddig észre sem vett.

- Tessék? – tért vissza a valóságba a lány, és álmatagon fordult felé.

- Csak ürügyet kerestem, hogy megszólítsalak – felelt a férfi, a lány pedig csak most vette észre, hogy enyhe akcentussal beszéli az angolt.

- Ó – biccentett a lány, nem túl bőbeszédűen. – Maya vagyok.

- John.

Maya végigmérte a férfi erősen déli vonásait; sötét haját, kreol bőrét, és kétségei támadtak arról, hogy valóban ez lenne a neve.

- Nem tűnik igazán... Mexikói névnek.

- Portugál vagyok – javította ki a férfi. – De számít jelen pillanatban a nevem?

- Oké, John – mondta Maya, kihangsúlyozva a keresztnevet. – Ha már összeismerkedtünk, fizetnél nekem egy italt?

- Még ezt sem ittad meg – vonta fel a szemöldökét a férfi.

- Valami erősebbre van szükségem.

John biccentett, és rendelt.

- Ez tequila? – érdeklődött Maya az italba kortyolva.

- Miért, talán nem elég erős?

- De – válaszolt a lány, és mintha elmerült volna a gondolataiban. – Ez már elég erős...

[...]

- Nem mondod komolyan – hitetlenkedett a lány.

- Én mindig mindent komolyan mondok – felelt a férfi, de szája sarkában mosoly bujkált.

Maya megtántorodott; az alkohol elhomályosította a tudatát, na meg a periférikus látását, ezért szüksége volt arra, hogy időnként megtámaszkodjon valamiben – vagy valakiben.

A szó szoros értelmében a férfinek esett, aki a derekánál kapta el.

Maya zavartan felnevetett, és már éppen kibontakozott volna az ölelésből, amikor John megcsókolta. Eleinte sodródott az árral, és átkarolta a férfi nyakát, majd hirtelen realizálta, hogy hol van és mit csinál éppen, és tulajdonképpen nem egészen tudta, hogy milyen céllal, de szabad kezével előhúzta fegyverét, majd elsütötte.

Ezután egy egészen hosszú pillanatig nem érzékelte a külvilágot maga körül.

- Mi... Mi ütött beléd?

A férfi hangja visszarántotta a valóságba, és csak akkor vette észre, hogy John kezét a térdére szorítja, a földre pedig vér csöpögött.

- Én... - hápogott a lány, majd mielőtt bármi mást mondott volna, elrohant.

[...]

Ahogy Maya a férfire nézett, látta az arcán, hogy ugyanaz a jelenet játszódott le mindkettőjük szeme előtt.

- Sajnálom – szólt halkan a lány. – Részeg voltam, és túlreagáltam.

Doe biccentett.

- Már túl vagyok rajta – mondta a férfi. – És azóta alaposan átgondolom a dolgot, mielőtt megcsókolnék valakit.

Maya lesütötte a szemét, de nem válaszolt.