A kora őszi szél süvítve söpört végig az utcán. A megsárgult, lehullt falevelek belepték a járdát, a fák a sárga minden létező árnyalatában pompáztak. Az égen szürke felhők gyülekeztek; ijesztőnek hatott a vihar előtti csend.

Lily zsebre dugott kézzel, gyors léptekkel haladt. Már percekkel ezelőtt észrevette, hogy követik, de megfordulni nem szívesen fordult volna meg, hátha téved. A szemkontaktus pedig sosem jó ötlet, ezt biztosan tudta. Amikor azonban már biztossá vált abban, hogy az illető valóban őt követi, nem teketóriázott. A kabátja gallérjánál megragadta az idegent, az épület téglafalához lökte és kést nyomott a torkának.

- Ki küldött? – követelte olyan fenyegetően sziszegve, hogy egy kobra is megirigyelhette volna.

A fiú fiatal volt, legfeljebb a tizennyolcat taposhatta, drótszerű haja a homlokába lógott, hosszú, vörösesszőke szempillája alól sűrűn pislogott, majd hibákkal tele, norvégul kezdett el hadarni.

Lily közelebb tolta a kést a torkához, a nyoma mentén pedig vércsepp szivárgott le a küldönc sápadt nyakán.

- Beszélj! Ki vezeti a Kraftot?

A követ nem válaszolt, de az arcából minden vér kiszökött, amikor a nő kiejtette a szekta nevét.

- Mellesleg, a norvégod borzasztó – folytatta Lily. – Ötéves koromban jobban beszéltem...

- Te vagy Lilianna Spencer – jegyezte meg a fiú tényként, angolul. – Te meghaltál.

- Ez így is van – bólintott elégtételt téve a nő. – Te pedig a Kraft legújabb csicskája vagy. Igazam van?

- Elköteleztem magam nekik, és ők pedig segítenek nekem – szavalta kifejezéstelen arccal, mint valami mantrát. – Befogadnak. Szeretnek.

- A Kraft egyetlen tehetsége, hogy remekül manipulál – vont vállat Lily. – Szóval? Ki a vezető?

- Amhdal atya – lehelte a követ. – És Ingrid nővér.

Lily cifrát káromkodott.

- Levágsz egy fejet és kettő nő helyette – motyogta, leginkább magának.

- Elengedsz? – érdeklődött a fiú óvatosan.

- Nem! – felelt felháborodottan Lily. – Inkább lenne valami, amit megtehetnél értem. Hogy hívnak?

- Aleksander – felelt a követ némi hezitálás után.

- Vezetékneved is van, Aleksander? – meredt rá unottan a nő.

- Bogdan.

- Aleksander Bogdan – ízlelgette a nevet Lily, majd összehúzta a szemöldökét. – Ismerem a szüleidet. Lengyelek vagytok, nem?

- Semmi közöd hozzá – sziszegte a fiú. – Te áruló vagy.

- Ezzel a jelzővel együtt tudok élni, drágám. Nos, akkor megállapodtunk, Aleksander?

********

Hayden hátát a hűvös üvegnek vetve ült az ablakpárkányban, és a kezében tartott pendrive-val játszadozott. Haja zsírosan tapadt a homlokára, az elmúlt három napban alig evett, az ablakpárkányból pedig reggel óta nem mozdult.

Csendes volt a ház. Matthew és Jordan eddig sem beszéltek sokat, de most még jobban elhalkultak, Lily pedig még kevesebbet időt töltött a házban. Hayden személy szerint úgy érezte, mintha megállt volna az idő. Még mindig nem tudta felfogni, hogy Natashát letartóztatták, és képtelen volt aktivizálni magát.

- Szia – lépett be a szobába Jordan. – Zavarlak?

A fiú megrázta a fejét. Annyira üresnek érezte magát, hogy senki és semmi nem tudta volna zavarni. Na jó, talán az igen, ha Noah Glandrea beállított volna...

- Mikor ettél utoljára? – érdeklődött a lány.

- Ha annyira érdekel, anyu, ma reggel – morogta Hayden.

- És mikor zuhanyoztál utoljára?

- A héten már egészen biztosan – tűnődött el a fiú.

Jordan unottan meredt rá.

- Csütörtök van.

- Csak azért jöttél, hogy ezt közöld? – sóhajtott a fiú, és a hajába túrt.

- Igazából... - kezdte a lány, majd hirtelen észrevette a fiú kezében tartott pendrive-ot, és összehúzott szemöldökkel figyelte. – Hayden, az mi?

- Semmi – reagált a fiú gyorsan, és a zsebébe csúsztatta a tárgyat.

- Komolyan, mi az? – lépett közelebb a lány.

- Semmi közöd hozzá, Jordan – felelt szárazon Hayden.

- Nem bízol bennem?

A fiú sóhajtott.

- Natasha adta át, szóval, amikor... - Úgy tűnt, nehezére esik kimondani.

- Amikor smároltatok – segítette ki Jordan.

- ... Szóval, igen, akkor a zsebembe csúsztatta ezt a pendrive-ot – emelte fel. – Csak tegnap vettem észre.

- És mi van rajta?

Hayden hanyagul megvonta meg a vállát.

- Nem nézted még meg? – kerekedett el a lány szeme. – Nem érdekel, hogy mi van rajta?

- De, persze, hogy érdekel – döntötte a fejét az ablaküvegnek a fiú. – Csak nem tudom, hogy mi van rajta. Nem tudom, hogy mire számítsak. Nem tudok felkészülni.

- Hé, nézz rám – kezdte Jordan. Amikor Hayden eleget tett a kérésnek, folytatta. – Natasha azért adta át neked, mert azt akarta, hogy lásd. Megbízol benne, igaz?

- Bárminél jobban – hunyta le a szemét a fiú.

- Akkor meg nézd meg – veregette meg a vállát Jordan. – Tudod, hogyha beszélni akarsz bármiről is, engem megtalálsz.

Hayden az arcán szomorú mosollyal bólintott.

******

Hayden merev háttal ült dr. Frances laptopja előtt, és mély lélegzetet véve nyitotta meg a pendrive tartalmát. Néhány perc után realizálta, hogy a kézzel teleírt lapok valójában egy napló részletei.

Olvasni kezdte.

1984. június 12.

Három napja túlestünk az esküvőn. Mindketten nagyon izgultunk, de végül is minden jól sült el. Még mindig nem tudom felfogni. John beszéde elképesztő volt, életem egyik legjobb döntése volt, hogy felkérjem tanúmnak. Willa és én egyszerre sírtunk és nevettünk, bár ez az egész estét jellemezte.

Igaz, hogy évek óta nem beszéltünk, de valahol nagyon összeszorította a szívemet, hogy a húgom nem jött el. Titkon reménykedtem, hogy felbukkan.

[...]

1985. május 2.

A mai napon legjobb barátom is feladta agglegényéletét, és feleségül vette Rosát. Bár az én beszédem nem volt olyan fantasztikus, mint John barátomé, de mindenki remekül érezte magát.

1989. december 30.

Johnnak és Rosának két napja megszületett a kisfia. Hideg téli este volt, de a gyermek megérkezése fényt hozott, bármennyire közhelyesen is hangzik ez. Szüleitől a Hayden keresztnevet kapta, illetve apja nevét is örökölte.

A válásom óta most először őszintén tudok örülni valaminek, illetve valakinek.

[...]

1993. január 18.

Tudósként számomra mindig is megvoltak a magam szabályai. Sosem kísérletezek érző lényen, sosem lépem azt a határt, amiért már szembe kerülhetek a törvénnyel. Én pedig ezzel évekig tökéletesen elégedett voltam...

John azonban felvetett ma valamit. Valamit, amiről tudom, hogy megfontolnom se szabadna, de egyszerűen kísértésbe hozott, hogy megszegjem a szabályaimat.

[...]

1995. december 7.

John valami megbocsáthatatlant tett.

[...]

1996. február 10.

Az elmúlt három hónapot azzal töltöttem, hogy John-ra haragudjak, ezért szinte meg sem lepett, amikor ma reggel megcsörrent a telefon Rosa nevének jelzésével. Biztos voltam benne, hogy vagy azért hív, mert a férje kezdi az őrületbe kergetni azzal, hogy az ötleteivel helyettem őt traktálja, vagy mert furcsaságokat fedezett fel a fián. Utóbbi beszélgetésre cseppet sem vágytam, de végül felvettem a telefont. Majd minden megváltozott.

John meghalt. Ma hajnalban autóbalesete volt, és ott helyben elhunyt. Úgy érzem, hogy megállt az idő. Valóban haragudtam rá az utóbbi hónapokban, de tizenéves korom óta ő volt a legközelebb álló személy hozzám, aki mindenen átsegített. Senki nem értett meg annyira, mint ő. Nem értettem mindig egyet a döntéseivel, de ő volt a legjobb barátom.

Felfoghatatlan.

Nyugodj békében, John.

[...]

1996. február 24.

Az elmúlt heteimet a gyász árnyékolta be. Sokat beszélgettem Rosával, próbáljuk egymást átsegíteni ezen az időszakon.

Ma viszont gondolkozni kezdtem. Mi van, ha ez nem véletlen? Eszembe jutott, hogy nemrég John összetűzésbe került egy amerikai tudóssal, akit azután keresett fel, miután én egyértelműen nemet mondtam a terveire. Ha emlékeznék, hogy mi volt a neve...

[...]

1997. augusztus 12.

Nem tudom, mi ütött belém. Talán elvesztettem önmagamat, vagy talán csak a John iránti tiszteletemből, de arra a döntésre jutottam, hogy folytatom a kísérletét. Dr. Albert Frances Dream nevű tanulmányából inspirálódván a Nightmare nevet választottam, - egyrészt, mert hangzatos, - másrészt mert John halála óta olyan érzésem van, mintha nem tudnék felébredni egy rémálomból.

Az első alany pedig nem más, mint Hayden John Gilles. Annyira emlékeztet az apjára.

[...]

Hayden nem tudta, mikor kezdtek el csorogni a könnyek az arcán. Csak bámult az elsötétedő monitorra, és próbálta feldolgozni a rázúdult információ mennyiséget.

- Brannan naplója – szólalt meg mögüle olyan hirtelen egy hang, hogy a fiú riadtan rezzent össze. – Honnan jutottál hozzá?

Hayden olyan száraznak érezte a száját, mint a Kalahári sivatag.

Matthew a vállára helyezte a kezét.

- Natasha, nem igaz? – kérdezte, leginkább saját magától. - Akkor hozhatta el, amikor legutóbb a laborban jártunk. A kérdés az, hogy miért neked adta oda...?

- Csak azokat a részeket, amik az apámat említik – felelt rekedten. Megköszörülte a torkát, és letörölte a könnyeket az arcáról.

A férfi támogatása jeléül megszorította a vállát.

- Beszélhetünk róla, ha szeretnél.

- Én... - kezdte a fiú, majd elhallgatott. Az igazat megvallva, nem tudta megfogalmazni mondanivalóját. Úgy érezte, mintha sűrű köd ereszkedett volna az agyára. – Miért adta oda?

- Mármint Natasha? Talán, mert korábban nem tudta rászánni magát, abban viszont nem volt biztos, hogy valaha lesz még lehetősége, és azt akarta, hogy lásd – tűnődött dr. Frances. – Tudja, hogy nincsenek emlékeid a szüleidről.

- De... - akadt meg ismét a mondandójában Hayden. – Valójában az apám volt az, aki megadta a kezdőlökést Brannan-nek, hogy lépje át a határt... Ha az apám nincs, lehet, hogy sosem...

- Ha az apád nincs, Brannan rosszabb eszközökkel is próbálkozhatott volna...

- A kisebbik rossz – dünnyögte a fiú. – Nem szeretem ezt a kifejezést.

- ... ha az apád nem adja meg a kezdőlökést, nincs Nightmare, és akkor valószínűleg sosem ismerted volna meg Natashát – fejezte be a mondatot a férfi, felvont szemöldökkel figyelve a másik reakcióját.

Hayden szólásra nyitotta a száját, majd inkább becsukta.

- Ez igazából nem biztos, ugyanis Natasha Brannan unokahúga, úgyhogy simán előfordulhat, hogy egy alternatív, átlagos életben is találkoztunk volna – motyogta végül, leginkább magát győzködve.

- Nézd, Hayden – sóhajtott Matthew, és mellé húzott egy széket, amin helyet foglalt. – Nem ismertem jól az apádat, mindössze egyszer találkoztunk, még nagyon régen, de bár tudom, hogy ez most már nem számít, nagyon szeretett téged.

- Tényleg? – pillantott fel a fiú. – Akkor miért tett tönkre?

- A maga módján szeretett – helyesbített dr. Frances. – És hidd el, hogy ő ezt nem úgy fogta fel, hogy tönkretesz téged. Ez az ő fejében valahogy úgy nézhetett ki, hogy egy egyedi tulajdonsággal ruház fel téged...

Hayden pislogás nélkül meredt rá.

- Ez aztán baromi vigasztaló – felelt, majd hozzátette. – Maga nagyon jól érti ezeket az elborult tudós koponyákat...

A férfi arcán halvány mosoly suhant át.

- Egykor egy voltam közülük.

- És most? – faggatta a fiú. – Mi változott meg, mi történt, ami miatt meggondolta magát?

- Csak annyi, hogy tovább láttam az álcázó ködnél – mondta a férfi. – Ha egyszerűsíteni akarjuk, felébredtem.

- Ha az apám nem hal meg, talán ez vele is megtörtént volna? – érdeklődött a fiú óvatosan, mintha nem akarná hallani a választ.

Matthew lesütötte a szemét.

- Ezt már sosem tudjuk meg.

******

Noah Glandrea igyekezett beleolvadni a sötétbe. Meglapult a fal mellett, hátát a téglának vetve, lélegzetét visszatartotta. Hideg volt az éjszaka, ahogy kifújta a levegőt, lehelete fehér gomolyagként maradt meg néhány másodpercig a levegőben.

Egy pillanatra teljes csend lett, mintha az idő is megállt volna, majd egy tűzgolyó repült el közvetlenül az arca mellett.

A fiú gyorsan reagált. Leguggolt, kezét az aszfaltra helyezte, és koncentrált. A beton cikkcakk vonalban jegesedett meg és töredezett fel.

A lány félreugrott, mielőtt elérte volna őt.

- Szép estét, Szilánk – hallotta a hangját Noah. – Minek köszönhetem, hogy követsz?

- Erre tényleg válaszolnom kell? – dobta vissza a labdát a fiú, újra a fal rejtekébe menekülve.

- Á, hát persze, hogy Kamuflázs küldött – csettintett Láng, most azonban közelebbről érkezett hangja. Noah visszafojtotta a lélegzetét, és a lehető legkevesebb zajkeltéssel hajolt le és vett fel egy követ a földről. Majd gyakorlatilag nulla célzási készséggel a lány irányába hajította.

Maya gúnyosan felnevetett. Már nagyon közel járt a fiú rejtekhelyéhez.

- Ennél pontosabban kellene céloznod, Glandrea...

Noah megragadta a lányt, a falnak lökte, és mielőtt a mindig felkészült és remek harcos Maya Hadley bármit is reagálhatott volna, a fiú a mellkasába döfte a kését. Pontos szúrás volt, ezt a lány is tudta, akinek szeme elkerekedett és köhögni kezdett. Szilánk óvatosan, szinte gyengéden lefektette a fal tövébe, pár méterrel arrébb sétált, és minden érzelem nélkül végig nézte, ahogy Láng szaggatottan, utoljára levegőt vesz.