1982 októbere

Oslo, Norvégia

Stanley a tollját pörgette. Nem szeretett hamarabb kimenni vizsgáról, mostanra azonban kezdett komolyan unatkozni. Felpillantott, körbenézett a teremben, ahol a diákok jó része még a lap fölé görnyedve dolgozott, egyesek olyan közel hajolva, hogy az orruk szinte súrolta a papírt. Gének és kromoszómák – ez volt a vizsga témája, és ezt Stanley sokkal izgalmasabbnak tartotta, mint az előző nap sorra kerülő affinitáskromatográfiát.

Elmerült a gondolataiban, és csak az rántotta vissza a jelenbe, hogy valaki hátratolta a székét, amit az egyetem minden ülőhelyére jellemző éles csikorgás kísérte. Felkapta a fejét, és tekintetével végig kísérte a magas, sötétbőrű, hosszú hajfonatot viselő lányt. Amint a szaktársa – akivel korábban egy szót sem váltott, - elhagyta a termet, hirtelen ötlettől vezérelve ő is felpattant, és kiment a hatalmas előadóból.

A folyosón a lány mintha várta volna, vagy legalábbis cseppet sem tűnt meglepettnek, hogy felbukkant.

- Már legalább negyedórája befejezted – mondta viszonylag mély, selymes hangján. Miközben beszélt, a táskájában kutakodott, és hamarosan meg is találta, amit keresett: egy meglehetősen összenyomódott szendvicset.

- Jobb tovább maradni – felelt Stanley. – Biztos, ami biztos.

A lány végigmérte.

- Nem idevalósi vagy.

Stanley az ablaküvegben kirajzolódó tükörképére pillantott, noha sejtette, hogy inkább az akcentusa buktatta le, nem pedig szürke farmernadrágja, kissé gyűrött fehér ingje és sötétkék keretes szemüvege.

- Cserediák vagyok Londonból.

- Safia Awan – nyújtott kezet végül a lány.

- Stanley Brannan.

Egymás mellett indultak el a folyosón, céltalanul.

- Láttalak múltkor Hansen óráján – szólalt meg a lány ismét.

- Tényleg? Pedig ezen a szakon alapjában véve könnyen beleolvadok a tömegbe; sok a pápaszemes törpe.

Safia felnevetett.

- Ez igaz. Az egész kampuszon messze Aksel Rosdahl a legfeltűnőbb jelenség.

- Ő egész Oslóban a legfeltűnőbb jelenség – legyintett Stanley, utalva az orvostanhallgató fiú derékig érő raszta sötétszőke hajára, amibe zöld csíkokat is festettek, emellett pedig latin idézetekkel volt tele tetoválva a teste. A külseje elsőre sokak számára riasztó lehetett, Stanley azonban az egyik legjobb norvégiai barátjának mondhatta Aksel-t.

- Te jóban vagy vele, nem?

- De – erősítette meg Stanley. – Bár azt még mindig nem értem, hogy Holm miért vette fel, amikor akárhányszor meglátja a folyosón, félhangosan tesz valamilyen nem túl hízelgő megjegyzést rá...

A földhözragadt dékán legenda volt az egyetemen, még a folyosókat díszítő növények is megreszkettek tőle, amikor öles léptekkel körbejárta az egyetemet, átlagosan havonta egyszer.

- Holm-ba nem sok logika szorult – vélekedett Safia. – Mégis ki rakja mikróba a salátát?

- Jogos, jogos – biccentett Stanley, ám gondolatai elkalandoztak az öreg dékántól egy csinos szőke lány felé.

Olyannyira, hogy Safiának csettintenie kellett az arca előtt, hogy visszanyerje a figyelmét.

- Bocs – rázta meg a fejét a fiú. – Hol is tartottunk?

[...]

1982 decembere

- Egészen biztos, hogy meg fogok bukni – közölte Stanley. – Ekkora baromságot, mint az enzimopátiák az aminosav-anyagcserében! Ezt még bemagolni sem lehet.

- Csak a kettest kell összekaparni – legyintett Safia. – Az meg menni fog. Kávé?

- Hogyne – biccentett a fiú, még mindig az előadás sokkhatása alatt állva.

Az elmúlt hónapokban szinte minden délutánt az egyetem kávézójában töltöttek. Nem azért, mert olyan hangulatos lett volna, vagy olyan jó kávét adtak volta, egyszerűen csak az volt az a hely, ahonnan az iskola tanulóiként sosem pesztrálták őket arra hivatkozva, hogy ne ücsörögjenek órákat, foglalva a helyet más vendégek elől.

Miután vettek egy-egy eszpresszót, helyet foglaltak a diófaszékeken és a témák között csapongva beszélgetni kezdtek.

- Nem tudod, mit hagytál ki múlt héten – csóválta a fejét a lány, miközben fél kézzel meggyújtotta cigarettáját. – Aksel végzősöknek szervezett bulijában Klaus Nordhagen és Mia Strommen élőben demonstrálták, hogy miért ne fogyasszunk túl sok alkoholt... Habár, felmentem a második emeletre a mosdót keresve, és a hangokból ítélve nem csak az alkoholfogyasztást szemléltették.

- Tényleg szörnyű veszteség, hogy nem voltam ott – dünnyögte enyhén szarkasztikusan Stanley. – Egyáltalán te mit kerestél ott? Nem végzősöknek volt?

- Senki nem kért jegyet – vont vállat Safia, füstöt fújva a levegőbe, amitől barátja köhögni kezdett. – Bocs. Miát amúgy sajnálom, Klaus Nordhagennél nagyobb idiótát aligha foghatott volna ki.

Stanley egyetértése jeléül bólintott, majd inkább a kávéjának szentelte figyelmét.

- Egyébként hol voltál? – érdeklődött a lány. – Próbáltalak hívni, de nem vetted fel.

- Nem voltam otthon, randim volt.

- Randid – vonta fel a szemöldökét Safia, mintha ezt nehezére esne elhinni barátjáról.

- Igen – biccentett türelmetlenül a fiú. – Már meséltem neked róla.

- Tényleg, tényleg – kutatott az emlékei között lázasan a lány. – Mit is mondtál, melyik suliba jár?

- A Nissenbe – hazudott Stanley kelletlenül, mert az igazságot, hogy a lány egy szekta lakója, mégsem mondhatta.

- Ja! Még középiskolás.

- Igen, tizenhat éves, de ezt már mondtam.

- Aha. És mikor mutatod be nekem?

Stanley kis híján félrenyelte a kávét.

- Nem tudom, hogy mennyire komoly a dolog – felelt, miután nagy erőfeszítések árán nem fulladt meg.

- Ugyan – vetett rá kissé lesajnáló pillantást Safia. – Éppen úgy viselkedsz, mint egy szerelmes birka, úgyhogy nem hiszek neked.

- A birka jelzőt kikérem magamnak – húzta ki magát a fiú, majd sóhajtott. – De igazad van.

- Persze, hogy igazam van – legyintett a lány. – Akkor jövőhét szombat?

[...]

1983 januárja

- Ez volt életem legpocsékabb karácsonya – panaszkodott Safia. – És ez igazán nagy szó, mert volt már pár igazán pocsék karácsonyom.

- Mesélj – kérte Stanley, miközben felült az ablakpárkányra, és a hideg üvegnek nyomta a hátát.

­- Üvöltözés üvöltözés hátán, nem tudtam eldönteni, hogy apámat, vagy a nővéremet akarom inkább megfojtani – dühöngött a lány, heves gesztikulálása közben észre sem véve, hogy leverte az egyik cserepes növényt az ablakból. A csattanásra odafordult, de ahelyett, hogy visszarakta volna, vagy felsöpörte volna a virágföldet, inkább tovább magyarázott. – Anya halála óta minden ünnep ilyen. Csak a szentestét kellett volna békében kibírnunk, de nem, még véletlenül sem sikerült. Vacsora után felmentem a szobámba, és csak miután elhaltak az ordítozások, mertem kijönni onnan, úgyhogy végül éjfél előtt valamikor megettem egy fél doboz mézeskalácsot. És az volt a szentestém fénypontja.

- Sajnálom – tekintett barátjára együttérzően Stanley.

- És neked milyen volt otthon?

- Olyan, mint Londonban mindig: esős – vetett oldalpillantást az iskola udvarára, amit párcentis hó borított. – A nevelőszüleimnek úgy egy órán keresztül bizonygattam, hogy nem vagyok antiszociális, de azért egész jó volt otthon, főleg John miatt, ő azért hiányzik.

- Közelebb álltok, mint én és az édestestvérem – vont vállat Safia kedvetlenül. – És Willa? Beszéltél róla a családodnak?

- Dehogyis – hőkölt hátra Stanley. – Még csak az kéne. Apám képes lenne utána nézni, és ha rájönne, hogy egy szekta vezetőjének lánya, ahhoz lenne egy-két keresetlen szava.

Az igazságot – vagy legalábbis egy részét maga Willa osztotta meg Safiával, akivel meglepően jól kijöttek, ami miatt persze Stanley végtelenül boldog volt.

- És örökre el akarod titkolni a családod elől, hogy létezik? – értetlenkedett Safia. – Mi van, ha ő lesz majd a feleséged? Akkor nem hívod meg a szüleid az esküvődre?

- Ne szaladjunk annyira előre – nevetett zavartan a fiú. – Nem tervezem megházasodni a közeljövőben.

- Az természetes, de egyszer majd fogsz, és akkor kezdened kell valamit ezzel az üggyel.

- Az egy későbbi probléma.

- Ahogy gondolod – emelte fel a kezét védekezően Safia. – Akkor beszélgessünk a DNS replikációról, mert nem értem.

[...]

1983 szeptembere

- Utolsó év – pillantott fel Stanley egészen elérzékenyülve az egyetem kissé rozoga épületére. – El tudod ezt hinni, Saf?

- Pár hónapon belül dr. Awan leszek – nyújtózkodott a lány. Hosszú, sötétbarna haja szokás szerint parkettafonásban pompázott a fején, egyik kezében új spirálfüzetét szorongatta, a másikkal a combján dobolt egy cigarettával.

- Esküszöm, még Holm is hiányozni fog.

Safia horkantva felnevetett.

- Azért van egy határ.

- És mihez kezdesz, ha meglesz a diplomád?

- Természetesen azon fogok ügyködni, hogy nyomot hagyjak a tudomány történelmében – vágta rá a lány. – És neked is ezt kellene tenned, mert ha hiszed, ha nem, nagyon tehetséges vagy.

- Nem is tudom – sóhajtott Stanley. – Nem akarom átlépni a határt.

- Akkor mégis mit akarsz csinálni a doktoriddal? – tette csípőre a kezét Safia. – Azt hittem, tudós akarsz lenni.

- Ez így is van. Biokémiai diplomával azonban sok helyen el lehet helyezkedni...

- Willa miatt döntöttél így? – torpant meg a lány.

- Willának ehhez semmi köze.

- Dehogynem! Ez csakis róla szól, mert hogy ő nem maradhat Oslóban, csak úgy menekülhet el a szekta elől, ha leléptek. Ne szólj közbe, Stanley! Nem vagyok idióta, tudom, hogy így van.

- És csak Oslóban lehetnék tudós? – ráncolta a homlokát Stanley. – Ha sosem találkozom Willával, akkor sem akartam volna itt maradni, mindenképpen tervben volt, hogy hazamegyek...

- Ezt csak most találtad ki – csóválta a fejét Safia. – Természetesen Angliában is lehetsz tudós, de itt könnyebb lenne elhelyezkedned, és...

- Csak azért akarod, hogy itt maradjak, mert egyedül nem mersz boldogulni – csúszott ki a másik száján.

Safia csöndesen méregette.

- Nincs szükségem rád, Stanley.

[...]

1984 februárja

Stanley kollégiumi szobája meglehetősen kicsi volt, és nem túl sok időt töltött ott, de most mégis felmentek Willával, mielőtt elindultak volna az étterembe. A lány otthonosan mozgott a szobában, lehuppant az ágyra, és várt a barátjára, aki egyébként a laktózgyógyszerét kereste, amikor megcsörrent a telefon.

- Felveszed? – kérte a fiú, aki éppen a zoknisfiókjában kutakodott.

- Stanley Brannan telefonja – emelte fel a kagylót Willa, a következő pillanatban azonban elsápadt, és norvégul hadarni kezdett.

- Minden rendben? – pillantott fel Stanley.

A lány megrázta a fejét, és az ujját felemelve jelezte, hogy várjon.

- Nem, nem. Én sosem tennék ilyet, csak sétálni jöttem el! Sokat sétálok... Idar, hallgass meg! Ne tegyél ilyet, biztosan meg tudunk egyezni... Nem?

Willa a telefonhívást egy cikornyás norvég szitkozódással fejezte be, majd lecsapta a kagylót és az őt feszülten figyelő fiú felé fordult.

- Meséltem neked Idarról, Trygye Sahlberg fiáról? Tudod, ő az egyik alapítótag, az eredeti trióból.

- Igen – ráncolta a homlokát Stanley. – Nem hozzá akar feleségül adni az apád?

- De – biccentett a lány, reszkető kézzel fakószőke hajába túrva. – Nos, úgy tűnik, hogy az elmúlt néhány hónapban kifigyelte, hogy mikor tűnök el az egyházból, rájött, hogy találkozgatok valakivel, és megfenyegetett, hogy elmondja az apámnak.

- És neki nincs valami gyengepontja, amivel el lehet tántorítani ettől? – kérdezte Stanley, miközben átölelte a lányt, és próbálta megnyugtatni. – Nem lesz semmi baj. Itt vagyok, és bármi is történik, együtt megoldjuk. Rendben?

- Rendben – vett mély levegőt Willa, és megtörölte izzadságcseppektől gyöngyöző homlokát, majd tekintete megállapodott az éjjeliszekrény lámpa búráján, ahonnan egy dohányosdoboz kandikált ki, ami egész biztosan nem a szoba lakójához tartozott. – Azt hittem, nem vagytok már jóban Safiával.

- Ami azt illeti, itt járt pár napja – mondta Stanley. – És ezek szerint a cigijét is itt hagyta... De ennél jelen pillanatban van sürgősebb dolgunk is.

- Valójában azt hiszem, ez a problémánk kulcsa – méregette a cigarettásdobozt a lány. – Safia találkozott Idarral.

[...]

- Gyerekes dolog bosszút állni, Safia.

A lány megtorpant, és a fejét csóválva szembe fordult egykori legjobb barátjával.

- Rajta, Stanley! Kiabálj, vágd a fejemhez, hogy mit tettem! Ettől te jobban fogod érezni magad, bár rám nem fogsz hatást gyakorolni.

- Engem bánthattál volna – mondta egyszerűen a fiú. – De őt nem bánthatod!

Safia legyintett.

- Már jó ideje csak Willával törődsz. Miatta hozol olyan döntéseket, amilyeneket, miatta akarsz visszamenni Angliába, miatta csinálsz mindent!

- Mert szeretem – felelt Stanley lassan. – Azt hittem, te is kedveled.

- Ez lényegtelen. Nem az a szerelem, hogy mindenben csak az ő érdekeit tartod szem előtt...

- Ez nincs így, de természetesen törődöm azzal, hogy neki mi a jó – emelte fel a hangját Stanley. – És te mióta tudod, hogy mi a szerelem? Minden szabad percedet azzal töltöd, hogy másokat kritizálj...

- Menj a francba, Stanley – dörzsölte az arcát a lány. – Már semmi nem érdekel, csak az a lány. Azért vontam ki őt az egyenletből, hogy magaddal tudj törődni!

- Ne döntsd el helyettem, hogy mi a jó nekem – csattant fel Stanley, és hátrált pár lépést. – És Willa nincs kivonva semmilyen egyenletből. Akármekkora káoszt is okoztál, ki tudunk keveredni belőle, mert együtt vagyunk, és nem döfjük hátba a másikat úgy, mint egyesek.

- Haragudj nyugodtan – tárta szét a karját Safia. – Kötve hiszem, hogy Willa ellen tud újra szegülni a végzetének, de ha mégis, a kapcsolatotok akkor sem fogja túlélni, és akkor majd jöhetsz vissza hozzám, hogy igazam volt és...

- Ez nem fog megtörténni – vágott a szavába a fiú, és még hozzátette azt a cifra káromkodást, amit Willától hallott a minap.