༒Taehyung༒
Amint kinyitottam a szemem az első dolog, amit láttam az Soyi volt, ki békésen alszik mellettem. Az egész testemmel felé fordulva megérintettem óvatosan arcát, nehogy felkeljen, majd mosolyogva néztem ahogy édesen összehúzza érintésemre az orrát. Mindig ezt csinálja ha alvás közben megérintem az arcát, ami igazán aranyossá teszi őt, egyben megnyugtat engem, így pár pillanatig nem csináltam semmit csak néztem alvó valóját. Annyi mindent tett értem... amíg a kórházban voltam, ott volt mellettem lesve minden kívánságom. Soha nem fogom ezt tudni meghálálni neki. Bár nem volt szándékomba felkelteni őt mégis, ahogy nézem képtelen vagyok visszafogni magam, így a legóvatosabban ahogy csak telik tőlem, arca felé hajolok, majd apró leheletnyi csókot hintek édes ajkaira. Soyi csak még jobban összehúzta apró orrát, majd ő is teljesen felém fordult testével. Nagyot sóhajtottam majd lassan felálltam, vigyázva nehogy felkeljen és az irodámba indultam. Becsukva az ajtót az íróasztalhoz léptem, ahonnét az alsó fiókot kinyitva vettem ki belőle a rég őrzött kis dobozt, amit már rég el kellett volna dobnom. Helyet foglalva a székemen vettem ki a doboz tartalmát majd az arcom elé emeltem kicsiny ékszert.
– Életben van – motyogtam orrom alatt az ékszert nézve, amit azon a tragikus napon szerettem volna oda adni neki. Kiengedtem ujjaim közül az ékszert és egy hirtelen mozdulattal tenyerembe zártam. Mindent megadtam neki, mégse volt elég. Keserü mosollyal ajkaimon, helyeztem vissza a dobozba majd a fiókba tettem. Majd később foglalkozom ezzel, most viszont szeretnék kicsit kimenni friss levegőt szívni, azonban arra nem számítottam, hogy nem leszek egyedül.
– Taehyung – szólított meg Namjoon továbbra is az eget kémlelve.
– Namjoon – biccentettem köszönésképp helyet foglalva a kis dohányzó asztal másik felén.
– Elfelejtetted őt? – kérdezte ezzel megtörve a pár perces beállt csöndet. Mivel egészen sokszor szoktunk ide kiülni a fiukkal, és ilyenkor rendszerint sojut iszunk, nem volt meglepő, hogy mindig volt egy üveggel az asztalon. Így tehát töltöttem mindkettőnknek egy keveset.
– El. Magam se hittem, hogy ilyen hamar el lehet valakit felejteni, főleg ha arról a személyről van szó, akivel szívesen leélnéd az életed de, tudtad, hogy élek Namjoon, mégse kereset – ittam bele italomba, barátom példáját követve, néztem fel az égre.
– Ezt miből gondolod?
– Te nem láttad a tekintettét. Egyáltalán nem volt meglepve, hogy életben lát. Te mégis mit gondolnál? – fordítottam felé fejemet. Először nem szólt semmit, csupán a poharat forgatta kezében, majd hirtelen rám kapta tekintetét.
– Nem tudhatod biztosan Taehyung.
– Nem, valóban nem, de igazából már oly annyira nem érdekel. Itt van nekem Soyi, aki mindent megtesz értem, akár képes lenne az életét adni értem, amire Ahri soha nem lett volna képes – lassan, kimértem ejtettem ki szavaim, mintha csak egy rajtaütést közölnék a csapattal, amit Namjoon figyelmesen hallgatott – Soha nem is volt őszinte velem, sőt ki tudja hányszor csalt meg – sóhajtottam egy újabb kortyot nyelve le – Te tudod az egyik legjobban mennyi mindent adtam volna fel érte.
– Figyelj Taehyung, nem azért mondom, hogy elbizonytalanítsalak csupán nem akarom, hogy tovább szenvedj. Igazán megérdemled a boldogságot – tudtam ezzel mit akar mondani, ám nem hagytam, hogy befejezze. Elegem volt abból, hogy folyton megkérdőjelez.
– Tudom, mit akarsz mondani Namjoon, de nincs igazad. Igen, nagyon rossz irányba változtam miután megtudtam, hogy Ahri meghalt, túl kegyetlen voltam mindenkihez, mert úgy éreztem vele együtt mindent elveszítettem – vallom be csendesen a pohár szájával játszva – Azonban jött Soyi és mindent olyan hirtelen megváltoztatott. Sokáig dühös voltam rá, mert Ő rá emlékeztetett, azt hittem Őt látom benne de igazság szerint egyáltalán nem olyan mint Ahri – kedves mosolyra húzom ajkaim, a kis harcias énére gondolva. Titokban mindig is imádtam, mikor ellenkezett nekem. Végre nem olyan volt mint a többi, nem törődött bele sorsába, küzdött a végsőkig ami igazán imponált nekem. Csak barom voltam ezt magamnak is bevallani, nemhogy másnak. – Soyi különleges mert küzd önmagért és azért ami fontos számára, és ezt tisztelem benne Namjoon. – harapom be alsó ajkamat mintha csak félnék a válaszától. Mindig fontos volt számomra, különösen az ö véleménye, ezért is van, hogy így reagálok, de ennek ellenére eldöntöttem, hogy bármit mond, kiállok az igazamért és Soyiért.
– Én ezt megértem de… – és igen, itt volt az a pont ahol már nem bírtam visszafogni magam.
– Nincs semmi de. Ahelyett, hogy folyton kételkedsz bennem, vegyél vissza kicsit és bízz bennem, az kurva életbe is – emeltem fel a hangom a poharat egyre jobban szorítva, míg az végül megadta magát és széttört tenyerembe. Ezzel nem lett volna semmi baj, ha nem fúródik bele húsomba. Erre persze Namjoon ijedten állt fel velem együtt majd közelebb lépett hozzám.
– Kórházba kell mennünk – pillant egyre vérző tenyeremre de én csak fejem rázom, hogy bizony nem megyek sehova, azonban ő csak nem akart elhallgatni.
– Mondom, hogy nem – fordulok felé, de szinte azonnal földbe gyökerezik a lábam amint meglátom ki van barátom háta mögött. Ezt látva Namjoon is megfordult, és gondolom hozzám hasonlóképp meredten bámul a lányra. Egészen csinosan volt felöltözve, sőt élénk vörös miniruhát vett fel, tudván ez volt a kedvenc darabom régen rajta, ami csak még jobban feldühít.
– Mit keresel itt? – szinte ki kell préselnem a szavakat a fogaim közt, annyira nehezemre esik beszélni vele.
– Mi történt a kezeddel? Hadd nézem – lépett közelebb hozzám, mit sem törődve az előbbi kérdésemmel, majd már közre is fogta volna említett testrészem ha nem húzom el.
– Kérdeztem valamit – hátrálok egy lépést kimérten nézve le rá, mitől megilletődik.
– Beszélni szeretnék veled – nyel egy hatalmasat, lassan rám emelve tekintettét de szinte azonnal le is süti amint észreveszi mennyire hidegen nézek rá.
– Nekünk nincs miről beszélnünk. Számomra rég halott vagy – jelentem ki kimérten az igazságot. Érzem, hogy nem esik valami jól neki és nagyokat nyel nehogy elsírja magát, de nem tud érdekelni. Kikerülve őt, indulnék a házba, hogy fertőtlenítsem a kezem mire Ahri megállásra késztet.
– Hát elfelejtetted ami köztünk volt? – bár csendesen ejti ki szavait, mégis tisztán hallom. Magam se tudom miért, de annyira felbosszantott viselkedése, hogy megfordultam és erősen megragadtam az állát.
– Az a múlté, amit rég eltemettem – szorítottam kicsit jobban állára, annak ellenére hogy már szinte zokogott – Őt év...őt kibaszott éved volt ide jönni megbeszélni a dolgokat, de nem tetted. Tudomást sem vettél rólam, és örülnék ha ez továbbra is így maradna, mert számomra halott vagy – emeltem fel a hangom az utolsó két szónál, majd nagyot taszítva rajta, fordítottam hátat és indultam az otthonomba. Mindenek után még van pofája ide merészkedni.