༒Jungkook༒

– Ez az én hibám – motyogja Wonshik orra alatt fel alá járkálva a terem előtt, ahova pár perce bevitték Soyit. Szegény, amilyen ütést kaphatott csoda ha még életben marad. Teljesen véletlenül lettem a történésnek a szemtanúja. Éppen hazaindultam, mikor hallottam Ravi hangját. Azok után amit tett, a fegyverem után nyúlva indultam el a hangforráshoz, és mikor már készültem volna előhúzni a fegyvert, megütötte a fülem egy ismerős női hang. Bár egyáltalán nem kedvelem Soyit, sőt, viszont kíváncsivá tett, miért ennyire ideges a rokona hangja, hiszen tudtommal mindentől védi őt egész kicsi kora óta. Főleg ettől a borzalmas élettől. Ezért halkan a fal mögé bújva végighallgattam a veszekedésüket. Igen, megakadályozhattam volna ezt a balesetet, de érdekelt mi lesz a vége ezért nem avatkoztam bele. Meg aztán, hogy őszinte legyek, nem bánnám ha eltűnne végre az életünkből Soyi. Fel dühit a tény, hogy teljesen olyan mint Ő volt. Tisztában vagyok a hasonmás fogalommal, de nem létezhet olyan, amiben mindketten teljesen pontosan ugyan olyanok, kívül belül. Én nem hiszek ebben, és kezd nagyon dühítő lenni a lány ittléte. – Mi a retkes életért kell folyton visszajönnöd hozzá? Mégis mi az oka ennek? – még megijedek a fiatal férfi dühös hangjától, ahogy a gondolataimba mélyedtem. Persze furdalt a kíváncsiság és amint megbizonyosodtam róla, hogy nem fog észrevenni senki, utánuk mentem és most ismét a falmentén lapulok.

Óvatosan az irányába nézek, mivel nem tudtam elképzelni mi volt ez a zaj. Wonshik valószínűleg feldöntötte a széket, mivel az a földön hevert.

– Mégis mi az, hogy gyermeke lesz attól a szörnyetegtől? – itt viszont már figyelmesebb leszek, hiszen tudd a babáról mégis úgy tesz mintha ellenkezőleg lenne. Kissé összezavar ez, de voltaképp az ö dolga ha ennyire nehezen foga fel a dolgokat. Az is benne van a pakliban, hogy most adja ki magából az eddig visszafogott dühét. Megmosolyogtat ez, mivel anno is folyton ilyen volt. Egyfolytában harcoltak hyungal, tulajdonképpen a semmiért, de őszintén, ezek baráti civakodások voltak egy bizonyos szintig. Mindketten szinte egyszerre kaptuk fel a fejünket, ahogy kinyílt az ajtó, rajta pedig az orvos lépett ki. Wonshik egyből elé állt és kérdezgetni kezdte Soyi hogylétéről, amikor pedig a baba elvesztését említette, megfelelőnek találtam a pillanatot, hogy közbe szóljak.

– Szerintem jobb ha mész. – jelentem ki elé lépve viszont hátat fordítva. Undorodom tőle, azok után amit tett, még ha nem teljesen szándékosan is.

– Mégis mit képzelsz magadról? Soyi az unokatestvérem, jogom van itt lenni – elképedve pislog rám, majd tenne felém egy lépést, fogalmam sincs mit téve, ám én gyorsabb voltam. Egy egyszerű mozdulattal megfogtam a gallérját és a falhoz szorítottam, mosolyogva nézve szemeibe.

– Szerintem baj van a felfogásoddal. Azt mondtam jobb ha mész, különben itt az orvos előtt fogom szétloccsantani az agyad – vigyorodtam rá betegesen, mire csak elhúzta a száját – Nem érdekel az a szuka, a gyerek elvesztése meg főleg nem, viszont a legjobb barátom annál inkább, és nem fogom hagyni, hogy egy ilyen pöcs ezúttal is tönkre tegye az életét – csak úgy pöröm szavaim az arcába, nem gondolva a következményekre, de őszintén nem is érdekel. Valóban így érzek, és nem fogom hagyni, hogy ismét összetörjék hyungot, kerüljön bármibe is. Egy utolsót még taszítok rajta, majd megfordulok és belépek a kórterembe. Nem volt egyedül a lány, egy nővér éppen ellenőrizte a z infúziót majd rám mosolyogva magunkra hagyott. Nagyot sóhajtva foglaltam helyet a most védtelen lányt nézve. Hihetetlen mennyire hasonlít rá. Mintha Ő feküdne ezen az ágyon, ami egyszerre feldühít ugyanakkor boldog is vagyok elvégre hyung igenis boldog mellette, bármennyire is mondom az ellenkezőjét. Azért vak én sem vagyok. Nem sok időm volt a gondolataimba merülni, mivel pár perc elteltével Soyi mocorogni kezdett, majd lassan kinyitotta szemeit.

– Elveszítetted – nem így akartam elmondani, tényleg nem de ahogy ránéztem, eszembe jutott Ő miatta milyen helyzetbe került hyung és akaratlanul is elhagyták a szavak az ajkaim.

– T-tessék... – suttogja maga elé meredve, miközben idegesen tördelni kezdi ujjait.

– Hallgatnod kellett volna rám és vállalni az abortuszt. Meg kímélhettél volna ettől a fölösleges rohangálástól – ezúttal én is halkabban szólalok meg óvatosan az említett lányra pillantva. Látom rajta mennyire bántják szavaim, s bár nem így akartam megnyilvánulni, ezt láttam a legjobb megoldásnak.

– De ő...ő csak egy kisbaba. Nem tehetett semmiről Jungkook – motyogja ide-oda kapva tekintettét, - gondolom-, hogy ne sírja el magát, miközben lassú mozdulattal a lapos hasára helyezi karját. Ebben nagyon is igaza volt, valóban nem az az ártatlan lélek tehetett a szülei hibájáról, sajnálom is érte de talán így volt a legjobb. Ezért percekig hozzá sem szóltam, csupán hallgattam a szinte már halk zokogását. Hiába nem akarta a picit, attól még az édesanya lehetett volna, sőt lehet nagyon is szerette őt, csak éppen nem ilyen apát szánt neki.

– Nem szeretném ha továbbra is hyung közelében lennél. – töröm meg a csendet kis idő múlva, és még mielőtt bármit is mondana folytatom – Hálás vagyok amiért megmentetted őt, de soha nem felejtem el, hogy miattad került majdnem életveszélybe. Mindketten tudjuk, hogy hyung éppen ezért nem fog rajtuk ütni, hiába lesz megannyi lehetősége rá, sőt nagyon sok üzletről mondott le csakugyan miattad, ami akár a bukásunkra is mehet – először nem képes felfogni az információkat, mivel hirtelen rázúdítottam, talán még a gyász is rátesz egy lapáttal, de már megesz a fene ha nem mondhatom ki, mit érzek. – Szóval kérlek, tűnj el Taehyung életéből.