༒Soyi༒

Jungkook a történtek után még kiadta dühét, hogy mennyire elege van belőlem és abból, hogy Taehyung teljesen megváltozott- amit én ugyan nem látok-, és szélsebesen kiviharzott a kórteremből, amint tudatáig jutott miszerint ezt a legjobb barátját kevésbé sem érdekli. De valójában nem volt így. Én láttam rajta, hogy igenis szíven üti barátja viselkedése, mégsem tettem szóvá. Bármilyen is velem, vagy volt, nem érzem helyesnek ha ugyan azt tenném mint ő. Habár néha legszívesebben agyonütném...

– Minden rendben? – pillant a még lapos pocakomra pár perc után a kis csókcsatát követően.

– Csak óvatosan – motyogom neki nyugodtan, gyengéden segítve, hogy helyett foglaljon az ágyon. Biztosan nagy fájdalmai lehetnek és minden az én hibám. – Kérlek ne aggódj ennyit, mert lassan az őrületbe kergetsz vele. Mindketten jól vagyunk. – annak ellenére, hogy egészen indulatosan kezdtem a mondatot, végére mégis megjelent egy apró kis mosoly ajkaim sarkában, amit minden bizonnyal ö is észrevett, mivel szorosabban fogott derekamra. Nem tehetek róla, talán a hormonok miatt, talán mert ennyire kedves de tagadhatatlan mennyire tetszik ez nekem.

– Nem tudok nem aggódni jagiya – ez volt az első alkalom, hogy ily módon becézett. Rendesen meg is lepődtem. Hihetetlenül jólesett ez az aprócska kis szó, ennek ellenére mégsem tudtam mit kellene reagálnom rá, ezért pár másodpercig meredten bámultam rá, apró pírral orcáimon amit ő kuncogással díjazott. Mintha nem is az a Taehyung ülne itt velem szemben akit megismertem vagy...talán ez lenne az igazi Taehyung, akit eddig mutatott az csak felszín, hogy ne sérüljön többet? Fogalmam sincs, mindenesetre ki szeretném a pillanatot élvezni amíg még lehet.

– Hozok valami ételt és kérek fájdalomcsillapítót is – jelentem ki ellentmondást nem tűrően, amin ugyan meglepődöm, hogy ennyire éles lett a hangom, de próbálom ezt nem kimutatni. Végigsimítok karján majd felállok és elindulok a kórterem ajtajához, amit egy egyszerű mozdulattal kinyitok és kilépek a folyosóra. Könnyed mozdulatokkal indulok a büfé felé, hogy tudja választana valamilyen ételt magunknak, mert egészen megéheztem én is. De alig, hogy tettem pár métert valaki a nevemen szólított.

– Soyi – leszek figyelmes unokatestvérem hangjára – Mi a francot keresel itt? Megmondtam, hogy hagyd őt a francba – ragadja meg a félkarom erőszakosan, ezzel ránk vonva néhány ember figyelmét. Először nem mondtam neki semmit, hiszen nem volt hozzá kedvem, de kénytelen voltam mivel egyre erősebben szorította karom, ami már fájt. – Indulj már – rángatja meg karom, mire felhúzom a szemöldököm.

– Nem megyek sehova Wonshik.

– Süket vagy? Azt mondtam hazamegyünk, igyekezz – ránt egyet karomon, meg sem hallva szavaim. Tulajdonképpen olyan volt mintha nem is mondtam volna semmit, és még azt sem vette figyelembe hol vagyunk. Elképedve néztem fel rá mert Wonshik nem ilyen. Ő mindig is a türelem megtestesitője volt, legtöbbször csendes megfigyelő volt és iszonyat kedves. Azonban aki most áll előttem, az nem a rokonom. Ő biztosan nem Wonshik, hiszen soha nem bántana. Egy légynek sem tudna ártani, azt akit én megismertem. Megrémülve lépek hátra, mire észbe kapva fog kezem után, melyt ezúttal nem hagytam neki. Kirántottam karom fogságából, ami látszólag nem tetszett neki hiszen felhorkantott. – Ne csináld ez Soyi, kérlek. Haza kell jönnöd velem – egy pillanatra ugyan az a Wonshik volt, akivel mindig játszottam a kertünkben de ez hamar elmúlt. Akkor még nem tudtam, miért ennyire fontos az neki, hogy ne legyek együtt Taehyunggal, és bár ne így lett volna.

– Egész életemben hazudtál Wonshik, mégis hogyan higgyek ezek után benned? – tettem fel inkább magamnak a kérdést mint neki. – Szinte ölitek egymást Taehyunggal, el akarsz szakítani tőle és még csak el sem magyarázod miért.

– Őt is kérdőre vonhatod. Ne hidd, hogy olyan szent csak mert felcsinált és kedvesebb – olyan gúnnyal ejteti ki szavait, ami elképzelni sem tudtam, hogy létezik. Egyszerűen nem értettem viselkedését, azt, hogy hova tűnt az a Wonshik, akivel szinte együtt nőttem fel. Legszívesebben felpofoztam volna, de ehelyett nagyot nyeltem és próbáltam eltekinteni attól, amit az előbb mondott.

– Taehyung nem fog a ti problémáitokról beszélni, pontosan azért mert fontos vagyok neki. – meglepte ez a kijelentés, láttam rajta, hogy őrlődik valamin, végül előrébb lépett volna, viszont én tettem hátra pár lépést. – Ne gyere közelebb különben sikítok. Nem szeretnélek többé látni, és örülnék ha hagynád, hogy boldog legyek – keserű mosolyra húztam ajkaim majd megfordultam, hogy elmenjek amiért jöttem, de nem voltam elég figyelmes és félreléptem. Ezzel nem lett volna semmi baj, csakhogy nem volt semmi amiben megkapaszkodtam volna, hogy meg tudjam tartani az egyensúlyt így leestem a lépcsőre, önnét pedig a lépcsősor végéig gurultam. Éreztem, hogy zug a fejem, valószínűleg bevertem az esés során, és látásom is homályos lett, de még ki tudtam venni egy izmos alakot nem messze tőlem.