A cipősdoboz finoman rázkódik Hyunjin lépteitől. Akármennyire figyel rá, félő, túl nagy lendülettel közlekedik az oly jól ismert épület körül. A rendőrautót lent hagyta egy terebélyes koronájú platánfa alatt, a megszokott helyén, majd megszokott mozdulatokkal nyúl a bejárat kilincséért. Csukott szemmel is végigsétálna az útvonalon ― tudja, mert bohóckodásai alatt előfordult már ―, ám most túlságosan ideges ezekhez.

Néhány nap telt el csak azóta, hogy legutolsó alkalommal kitette a lábát a valahányadik emeleti lakásból, s ezzel elköszönt Changbintól határozatlan időre. Pusztán négyszer ment le azóta a Nap; minden esetben keserűen konstatálta, hogy még mindig furcsa fagy kristályosodik kettejük közt. Ezúttal is különös érzések marakodnak benne. Egyrészt korainak érzi az érkezését. Mi van, ha Changbin nem kíváncsi rá? Ha több időt szeretne a gondolatai társaságában tölteni, nélküle?

Azonban a szíve mélyén tisztában van vele, hogy ha a fekete hajúnak nem is feltétlenül, neki magának bizonyosan szüksége van a viszontlátásra. Talán csak egy leheletnyi motivációt akar meríteni belőle, hogy újból meggyőződhessen arról, igenis érdemes olyan álmokat kergetnie, amik egyelőre töméntelen badarságnak festenek.

Túl sok ideje szerencsére nincs gondolkodni. Hosszú lépteivel eléri a lakás bejáratát. A rá jellemző vehemenciával már be is eresztené saját magát, de eszébe jut, mennyi minden változott. Most nem gondolná illendőnek, ha egyszerűen begyalogolna a fiú életterébe. Tőle szokatlan udvariassággal kocogtatja meg a falapot szemmagasságban, aztán feszülten várakozik. Mikor gyötrelmesen elnyújtott másodpercek után sem hall semmiféle motoszkálást odabentről, kezd előtörni a faragatlanabb énje. Épp a kilincsre helyezi szabad kezét, mikor feltárul az ajtó és egy alacsonyan ülő, sötét szempárral találkozik.

― Szia, Binnie ― köszön a fiúnak becézve.

Ő láthatóan nem tudja, miképp reagálja le a helyzetet. Lehetetlenül nagy pulóvert visel, Hyunjin megtippelni sem tudná, hány X szerepel a címkéje méretezésénél, de úgy néz ki, kényelmesen van benne. Lábfejét vastag, szivárványszínű zokni takarja ― talán emiatt jár ilyen hangtalanul ―, és összességében nyúzott, meglepett arckifejezést látni rajta. Pislog néhányat, mint aki az érzékszervei igazát tesztelgeti, majd apró fejrázás kíséretében halvány mosolyt vesz a szája szélébe. Nagyobbra tárja az ajtót, hogy a keletkezett nyíláson át beinvitálja vendégét az előszobába.

― Szia, Hyunjin. Megleptél. ― A kijelentése rövid és tömör. Hyunjin hiába szeretne, nem képes leolvasni róla semmit, ahogy a szavaiból sem vesz ki több jelentést. Egyedül annyi szúr neki szemet, hogy a másik tekintete egy töredékmásodpercre megállapodik a különös dobozon, ami a kezeiben ring.

― Ajándékot hoztam ― jelenti ki a magas. Ügyetlenül előretolja a csomagot, jelezve neki, hogy vegye el tőle nyugodtan, és ahogy cserélnek, Changbin egyre értetlenebb. Persze kedves gesztusnak tartja az idősebbtől, de ötlete sincs, mivel próbál a nagyobb örömet szerezni neki. ― Nemleges választ nem szeretnék elfogadni, nem utasíthatsz vissza!

A kisebb kíváncsian fél kezére helyezi a dobozka súlyát, a másikkal pedig pár mozdulattal felbontja a gyenge kis ragasztócsíkot az oldalán. Mikor feltárja a tetejét és meglátja a valódi meglepetést, döbbenetében megszólalni is elfelejt, csupán valami nyüszítésszerűség tör fel belőle. Sietve belenyúl és a papírdobozt letéve karjaiba költözteti a kicsi, vörös macskakölyköt, aki szemmel láthatóan boldog a friss levegő és a zötyögés abbamaradásának hírétől.

― Édes Istenem, tényleg kaptam egy kiscicát? Jaj...

Meglehetősen összeszedetlen. Hyunjin viszont észreveszi a sokkoltság mögött megbúvó hihetetlen örömöt, ami szikrák formájában terjed szét az alacsonyabb lelkében. Mintha ekkor törne meg a jég közöttük, a furcsa, merev hangulat elpárologni érződik.

― Gondoltam, hozok neked társaságot. Hogy ne legyél olyan egyedül.

― Nem is tudom, mit mondjak... ― hebeg Changbin. A meghatottság finom hullámokban itatja át a hangulatát, szinte sírni támad kedve, noha nem szomorúságtól. Óvatosan az állatka nyakához dugja az ujjait és kellemes cirógatásba fog. Halk dorombolás jelzi az ezt követő elégedettséget. ― Én... köszönöm, hogy gondoltál rám. Boldoggá tettél vele. ― A szavak vége suttogásba hajlik, de a lényeg érthető marad. Egy csapásra elfelejti azt a leírhatatlan csöndet, ami hosszú napokon át kitartott köztük, mintha már egyáltalán nem számítana. És meglehet, hogy ebben a pillanatban minden más fontosabb ennél; hogy együtt vannak újra, hogy hiányoztak egymásnak és örülnek, amiért szemtől-szemben állnak. Ismét.

Egyetlen lépés távolságra vannak a másiktól, mellkasuk közé szinte csak a kismacska törékeny teste ékelődik. Hyunjin nem képes megfékezni magát és a kezét, amely egy mosolytól kísérve tudat alatt simít bele Changbin egyre hosszabb hajtincseibe. Csak akkor állítja meg a mozdulatot, mikor tenyere már a fiú tarkóján mintáz pici vonalakat. Szürreális az egész szituáció, de egyikük sem foglalkozik vele sokat.

― Szerettem volna kedveskedni valamivel, ha már miattam vagy bezárva ― vallja be Hyunjin. A hangjából kihallható egy kis vidámság is, ami egyértelműen a sikernek szól. ― Kicsi kandúr. Be van oltva, de a papírjaiért holnap kell visszamennem a dokihoz. Hozom majd őket. Menhelyről választottam neked, bíztam benne, hogy az ő kis életét is megmentjük ezzel. Mindent elrendeztem ilyen téren, de ha bármire szükséged van, szólj bátran.

Changbin a végére már nem tud rendesen odafigyelni a mondanivalójára, mert az agyába beférkőzik egy gondolat. Miközben így néz rá, az állát enyhén megemelve, a lélegzetük egymás puha bőrének ütközik. Látja maga előtt, ahogyan a rendőr kicsivel lejjebb hajol és óvatosan megcsókolja őt, finoman, mintha simogatni akarná csupán ― amilyen hirtelen éled fel benne a vágy eziránt, épp olyan sebesen csapja arcon a felismerés: valóban ezt szeretné. Nem tud róla, de a szemei valamivel kerekebbre nyílnak, mint általánosságban, míg távolabb lép egy hangyányit. Ebből a távolságból kényelmesebbnek gondolja a párbeszédet és képes összekapni magát valamennyire.

― És a neve? Hogy hívják? ― kerít másik témát rögvest, hogy leplezze a benne lezajlott folyamatot.

Hyunjin úgy tesz, mintha nem vette volna észre a tekintetébe ülepedő rémületét, a menekülést a mozdulataiban, mialatt kiszabadult az érintése alól és odébb került tőle. Hagyja, hogy kedvére távolodjon tőle. Nem kap utána vagy teszi szóvá, amit csinál. Megértette a maguk mögött hagyott négy nap során, hogy megfelelő időt kell hagynia mindkettejük számára.

― A te macskád, nem nevezhetem el én ― jelenti ki magabiztosan. Kikerüli a fiút és a cipőit lerúgva a konyha felé indul. ― Van kávéd, ugye? Dupla műszakom volt és olyan érzésem van, mintha leeshetne a fejem a nyakamról.

― Persze, minden a helyén. Nehéz műszakod volt?

Ugyan hallani képtelen a bohókás, színes zoknik miatt, ellenben szerencséjére látja a szeme sarkóból, amint a fekete hajú követi. Alkarján még mindig lusta elégedettséggel dorombol az apró macska. A magas nekiáll kutakodni a konyhaszekrények bonyolult rendszerében. Hamarosan előássa a szükséges dolgokat és nekilát, hogy szétcsavarja a kotyogós kávéfőző két fő elemét, s a tartályt megtöltse illatos darálékkal.

― Nem engedtek terepre, csak kihallgatásokat végeztem. Bizonyos szempontból ez az én idegrendszeremmel nehezebben bírható, mint egy egésznapos kemény gyakorlati munka ― von vállat lezserül. Egyből meg is bánja, ahogy egy pontból indulva végigterjed az éles fájdalom minden kis porcikáján, nem kímélve a kulcscsontja és a gerince irányát sem. ― Francba vele! ― morran fel türelmetlenül. Nem az első alkalom, hogy szertelenséggel okoz magának fájdalmakat, de nem is az utolsó; legalábbis erre tippelne. A küszöbön álldogáló srác szemöldöke összeszalad. Mellé lép és a kezébe nyomja újdonsült barátját.

― Ülj oda le, megcsinálom! ― utasítja határozottan. Hyunjin bólint egy rövidet és helyet foglal az asztal melletti székek egyikén, amit úgy fordít, hogy rálásson a házigazda tevékenykedésére. ― Ahogy ismerlek, mennél te terepre nagyon szívesen, de valahol örülök, amiért nem engedik. Még nem vagy jól.

Szófogadó letelepedésével egyidőben a fiatal férfi már válaszol is: ― Hülyeség. Jól vagyok.

Changbin tiszta gúnnyal, értőn bólogat, mialatt az asztalra teszi a kávés csészét ― mint beszélgetéseik visszatérő motívumát. Vendége hálás sóhajjal nyúl érte egyből és kicsiny kortyokban kezdi iszogatni, kiélvezve a koffeines ital kellemes ízét. Az ölében pihenő vörös szőrgombóc önállósulásba fog és ügyetlenkedő mozdulatokkal felkapaszkodik a bútor tetejére. Enyhén megrángatja a terítőt, így Hyunjin erősen rászorítja a tenyerét, nehogy lehúzza a helyéről. Együtt figyelik, amint a kis állat körbeszaglássza a gyümölcsöstálban rejtőzködő gömbölyded narancsokat, megunva őket pedig lehuppan a padlóra és odalent folytatja garázdálkodását.

― Találtál neki valami nevet?

― Még nem, de idővel csak akad szegénykémnek. Olyat szeretnék, ami passzol hozzá.

A rendőrtiszt hümmögéssel felel rá, végig vonásait vizslatva. A fiú tekintete vigyázóan követi a kölyök minden lépését, ezért zavartalanul legeltetheti rajta a szemeit. Pillái egyre súlyosabban húzzák lefelé a szemhéját, nehezére esik nyitva tartani őket. Hiába a tisztességes mennyiségű koffein, a fáradtság kérlelhetetlenül rétegeződik rajta. Nem csoda, hiszen a dupla műszakot követően egyenesen ide rohant, ahelyett, hogy kipihente volna magát. Annyi éberen eltöltött munkaóra után most ütközik ki rajta az utóhatás. Minden porcikája az ágya és takarója kényelméért sikolt, de nem tudja ráveni magát a távozásra. Nem akar hazamenni. Changinnal maradna, otthon pedig nincs Changbin.

― Álmos vagy ― állapítja meg a gondolataiban forgó személy. Fel sem tűnt neki, mikor nézett félre a cicáról, már csak arra emlékszik, milyen látványt nyújt Hyunjin kimerült ábrázata. ― Maradsz éjjelre?

A felajánlás meglehetősen váratlan a fiatal férfinek. Fáradt agyában hamar elkezdődik a sebes gondolkodás, miszerint mit kéne tennie? Nagyon szívesen maradna, de több ellenérvet is említhet, amiért mégsem volna célszerű. Nem csupán Síva miatt, aki magányosan várja otthon, hanem mert például napokig szünetet tartottak a találkozóikban. Meglehet, nem kellene már ma nála aludnia, de ez a lehetőség igazán ritka ― amúgy sem fűlik hozzá a foga, hogy elszakadjon a feketétől. Hiába húz ide, a kedves kis lakáshoz és Changbinhoz a szíve, megembereli magát és fejet ingat.

― Nem lehet. Síva hiányol, plusz útban lennék. Összeszedem magam és hazavánszorgok, csak kell egy kis idő hozzá ― mondja. Úgy sejti, ezzel teljesen elhárította az itt alvás esélyét, ám az alacsonyabb, aki mostanra bebizonyította, hogy valóban ő a meglepetések mestere, újból előrukkol valamivel.

― Én szeretném, ha maradnál ― hangsúlyozza ki a mondat első felét, félreérthetetlenné téve ezzel. Össze kellett szednie magát, hogy ki merje bökni ezt a pár szót, kis híján eltántorodott a visszautasítás végett, ráadásul első gondolatával azon agyalt, talán nem a többi ok járul hozzá a másik döntéséhez. Talán miatta nem szeretné. Csakhamar eszébe jutnak viszont a racionális érvek, amelyek nem ezt támasztják alá; különben is, ebben az állapotban nem ülhet volán mögé.

Minden jel arra mutat, hogy Hyunjin is ezen morfondírozik. Az ég jócskán feketébe hajlik, néhány erőtlen csillag is megjelenik rajta. Sötétben még veszélyesebb a vezetés, nehogy elnyomja az álom útközben.

― Elalszom a kanapén ― határoz végül. A fiatalabb jóváhagyva bólint, térdére hosszú ujjak simítanak. ― Köszönöm! ― A másik halvány mosolya egészen megmelengeti a szívét, tulajdonosa pedig örül, amiért ezúttal nem húzódik távolabb az érintésétől. Viszonozza a mosolygást. Maga sem tudná megmondani, miért kínálta hellyel a házában, azonban a lelke mélyén nem is firtatja az indokot. Felállva magával viszi a csészét és kiskanalat, hogy elöblögesse a mosogatónál.

― Adok ruhát, elmehetsz fürdeni, míg ágyazok.

Noha sokkal szűkebb darabokat hord, a szekrény előtt állva Changbin igyekszik olyan pólót és boxert keríteni, ami még a vendége számára is kényelmes lehet pizsamának. Hosszas kutakodás során a kezébe akad néhány, amiket megfelelőnek gondol, így a mosógép tetején hagy egy friss törülközővel együtt. Mikor Hyunjin beveti magát a fürdőszobába és zuhanyozni kezd, már ágyneműk cserélődnek a kezei között.

Noha a rendőr válla sérült és mégiscsak úgy volna illendő, hogy ne ő éjszakázzon a kanapén, makacsul ragaszkodott ehhez a verzióhoz. Kevés győzködést követően a fekete elfogadta ezt, és már csak azon fáradozik, hogy minél kényelmesebbé tegye takarókkal és párnákkal a másiknak. Miközben belerázza a paplant a huzatba, gondolatok sokaságán töpreng. Különösen fesztelen a hangulat kettejük közt, pedig akármerről közelíti meg a helyzetet, most elég kérdéses szituációban vannak.

A vörös szőrgolyó folyamatosan láb alatt van. Bárhová megy, szorgalmasan követi ― néha persze elcsatangol és percekig nem kerül elő, de az esetek többségében valóban igazi kis társnak bizonyul. Épp egy egyedüli pillanatban tart, magában rendezgeti a párnákat a kihúzott kanapé felszínén, mikor a fürdőajtó kinyílik, rögtön utána meglepett hang szólal meg.

― Szevasz, Kis Pamacs, te mit keresel itt?

Néhány másodperccel később Hyunjin ténfereg be a nappaliba. Nyúzottnak tűnik továbbra is, de egy fokkal frissebb a megjelenése. Mintha hajat is mosott volna; legalábbis tincsekbe összetapadó, félnedves fürtjei erről árulkodnak.

― Holnap korán kelek. Remélem nem foglak felébreszteni ― mondja. Viszonylag halkan beszél és lassan ereszkedik le a kanapéra. Most, hogy ilyen alacsonyan ül, jócskán felnéz Changbinra, hogy megmaradjon a szemkontaktus

― Ne aggódj, jó alvó vagyok ― nyugtatja meg a kisebb. Egy utolsó mosolyt küld neki, mielőtt elindulna a fürdőszoba felé, nyomában az apró kiscica fürge tappancsaival.

Hyunjin bebújik a takaró alá és kényelmes pozícióba helyezkedik. Azt megelőzően, hogy lekapcsolná a feje mellett lévő lámpát, ami a kanapéhoz tartozó kis polcocskán áll, még odaszól a feketének.

― Jó éjszakát, Binnie!