Délután kettő magasságában járhat az idő. Az eddig felhúzott redőnyök most ismét csattanásig eresztve fedik az ablakot, gondosan figyelve arra, hogy a napfény nehezen törhessen át a réseken. Changbin nem érez magában semmi életkedvet, csupán pislog egyet, ugyanis a szemei lassanként égnek a több órán át tartó értelmetlen képernyőbámulástól; de mi mást tehetne itthon, mint hogy Netflixes sorozatokat néz egy plédbe burkolózva?

Legjobb barátja, Felix egy órája hagyta el a lakást. Minden alkalommal, ha becsukódik utána a bejárati ajtó, a fekete hajúban olyan érzet támad, mintha a fiatalabb fiú magával vinné az összes pozitivitást. Pedig amíg itt van, szinte ragyog a világ, színt visz Changbin mostanában egyhangú és monoton életébe ― szüksége is van rá őszintén szólva, különben belefulladna a semmittevés unalmába. A vörös körül márpedig sosem állhatnak meg a mindennapok, és ez a pezsgés az, ami néhanapján felélénkíti a kisebbet.

Csak a pontatlan szinkronhangok töltik be a sötétséget, meg az a pár szökött fénypötty, ami átbújik a roló hézagjai között, és most gunyorosan pattog a falon, a szőnyegen, vagy éppen a fiatal férfi arcán. Fel kéne kelnie, hogy megigazítsa a sötétítőket, és talán inni valamit, mert a tétlenségben sokszor megfeledkezik szükségleteiről, ám mielőtt véglegesen elhatározná magát, kopogtatást hall a folyosóra nyíló ajtón. Ha most megmozdul, talán a kint álló meghallja, hogy itthon van, mélázik magában. Mindössze lejjebb veszi az ostoba sorozat hangerejét, és várakozik. Addig, amíg a látogatója bele nem törődik sorsába.

Kedvtelen mindenhez és mindenkihez. Ebben a pillanatban egy morcos öregemberhez hasonlítaná magát, ahogyan elvonul a külvilágtól és senkit nem engem közelebb a szükségesnél, sőt, határozottan távol akar maradni tőlük, de legbelül tudja, hogy igenis jót tenne neki a társaság. De mégis kié a vörös fiúén kívül?

Csönd támad. A főszereplő drámai szakítós szövege túl hangosnak tetszik, így végleg lenémítja a laptopot, aztán fülel, vajon a számításai bejöttek-e. Éppen elkönyvelné a sikerét, mikor újabb, már sokkal türelmetlenebb ökölcsapásokat kap. Nem kell egy pillanat sem, és társul hozzájuk egy jól ismert, de vegyes érzelmeket kiváltó hangszín.

― Ha most nem engedsz be, legközelebb kommandósok fognak rád törni!

Hwang Hyunjin, személyesen.

Changbin megforgatja a szemét. Ő úgy gondolta, az ellenőrzések gyakorisága nem lehet olyan elviselhetetlen, biztos szabályozva van, de az idő előrehaladtával inkább vélekedik úgy, hogy a fekete akkor jelenik meg a küszöbén, amikor kedve szottyan hozzá. Hiába a halvány fenyegetés, egy mogorva dörmögés szakad csak ki belőle. Nem hasonló, mint egy invitálás, sőt, maga sem biztos abban, hogy nem szitkokat mormol el az orra alatt, de lényegében mindegy. Az ajtó nyitva áll, Hyunjinnak csak rá kéne jönnie. Azt mondják, a zsaruk nem túlságosan okos lények ― kíváncsi, ebben mennyi igazság rejtőzhet. Átfordul az ellenkező oldalára, még jobban bebújik a takaró alá, és a fallal szemezve fekszik tovább.

Hyunjin minden mindegy alapon a kilincsre fekteti tenyerét. Megunja, hogy odakint bámészkodjon, így megkísérel benyitni, és meglepetten tapasztalja: be tudja engedni magát a lakás előterébe. Értetlenül pislog befelé, azonban a szemét akadályozza a sötétség, ami egészen idáig terjed a nappaliból természetes fény hiányában. Vaktában szabadul meg bakancsától, majd beljebb gyalogol. Fohászkodik, nehogy összeismerkedjen valamelyik bútorral, például a falra szerelt fogassal, ugyanis csúnya barátság venné kezdetét ― imái meghallgatásra lelnek, ahogy gond nélkül belopózik a nappaliba.

Pusztán egy nagy kupacot tud kivenni a kanapén, de abból ítélve, hogy a dohányzóasztalon bekapcsolva pihen egy gép, és a képernyőjén valami agyatlan film pörög hangtalanul, következtethet egyre-másra. Hitetlenül vonja fel szemöldökeit, mialatt elenged egy sóhajtást is. Nem tudja, ezek szándékos játszmák, vagy mondjuk a fiatalabb valóban álomba szenderült, de feleslegesen nem akar gondolkodni, inkább az ablakhoz lép és apránként sötéthez alkalmazkodó tekintetével felkutatja a redőny szíját. Se perc alatt világossággal önti el a szobát. Neki is kellemetlen először, nem még a kisebbnek, aki panaszosan fújtatva fordul vissza eredeti pozíciójába.

― Te nem tartasz attól, hogy valaki elrabol? ― céloz a lezáratlan ajtóra.

― Nem aggódom. Aki ellop, az vissza is hoz holnapra ― jelenti ki.

Szavaiból kiérezni, hogy nincsen magaslaton, de Hyunjin nem az a személy, akit zavarni szokott valakinek a rossz hangulata. A rá jellemző fesztelenséggel dobja le magát a kanapéra, közben lehajítja Changbin lábait, és helyet teremt önmagának.

― Ennyire pocsék társaság lennél? ― Tudja, hogy igazából az ellenőrzés lenne a feladata, mint ahogyan azt is, úgysem fog semmi kivetnivalót találni a lakáson. Szinte értelme sincsen körüljárni a helyiségeket.

Changbin látványosan fújtat. Belső késztetésből megigazgatja szanaszét álló, kócos hajzuhatagát. Durcásan visszapakolja lábait, ezúttal Hyunjin ölébe. A fiatal rendőr ficereg egy keveset kényelmesebb pozitúrát keresve. Észre sem veszi, hogy reflexből kap a fekete lábszárához és húzza feljebb őket, nehogy ismételten lekerüljenek a díványról. Csak a heverészőnek szúr szemet, hogy a másik meleg tenyere továbbra is rajta nyugszik.

― Az attól függ ― von vállat.

― Mitől?

― Általában... a másik féltől. De van, amikor eleve nem szimpatikus valaki ― teszi hozzá. Így kicsit tőle megszokottabban hangzik a mondat, és talán kevésbé érzi feszélyezettnek magát az érintéstől; amelyre akarva sem mondhatná, hogy kényelmetlen, vagy rosszul esik neki.

Hyunjin csupán hümmög válaszként. Lehunyt szemekkel dönti hátra fejét a kanapé háttámlájára. Látszik rajta a kimerültség. Changbinnak lövése sem lehet, mennyit dolgozik, de látogatásai alkalmával folyamatosan álmosság üvölt róla. Nem mondanak semmit, a levegőt betölti a némaság, és most már a napfény, meg egy kis mértékben ― kénytelen elismerni ―, a jobb hangulat. Nem érződik olyan kihaltnak a ház, mióta megint van kihez szólni, mióta elhangzik valami más is keserves sóhajtgatás és új meg új évadok szövege. Groteszk számára, de nem tudja megtörni a csendet, azt a kis időt, amíg őt figyeli. Kénytelen elismerni, milyen különlegesen fest, amint a lágyan hullámos, fekete hajtincsek hófehér bőrrel és hosszú szempillákkal alkotnak ellentétet.

― Csodálom, hogy neked mindig ennyi időd van ― jegyzi meg végül.

Hyunjin félig felnyitja szempilláját, úgy pislog le rá. ― Ki mondta, hogy sok időm van? Sajnos milliónyi dolgom lenne, de azt hiszem, egy dupla műszak után kijár húsz perc pihi. ― Visszafészkeli magát előző helyzetébe, aztán tudat alatt megmozdítja a hüvelykujját Changbin sípcsontja felett. Az alacsony zavarodottan húzza el lábait a másik öléből. Nem megszokott számára, hogy bárki így érjen hozzá a saját neme képviselői közül, furcsának találja a helyzetet, egy kicsit túl bensőségesnek, így összeszedetlenül ül föl.

― Meg egy kávé is ― motyogja, amint a nappalival és étkezővel egybenyitott konyhába vonul.

Ha Hyunjin el is mormol bármit, az már nem ér el hozzá. A kint maradó fiú agyáig épp csak eljutnak a szomszéd helyiségben történő események hangja. Halványan hallja a lépteket, a kávéfőzéssel járó mozdulatok foszlányait, de pontosan nem realizálja őket. Az elmúlt napok adrenalinja, amely eddig hajtotta és ébren tartotta őt, most távozik belőle egy szemvillanásnyi idő alatt, ám minden megmaradt erejével azon van, hogy ne aludjon el.

Momentumokkal később, Changbin apró tálcával a kezei között csoszog vissza. Egy bögre csücsül rajta, meg csoki darabos sütemény, amit ő általában kakaó mellé fogyaszt. Mosolyt vált ki belőle a látvány, hogy Hyunjin majdnem alszik már, de kíméletlenül megszólítja őt. Először normál hangerővel, majd kicsit erőteljesebben, azonban semmi reakciót nem kap. Sóhajtva áll meg a férfi előtt.

― Keljél fel, mert ha megütlek, még egy hónapra bevarrnak ide.

Ez már eléri a kívánt hatást. Hyunjin hitetlen, szórakozott görbét von a szájára. Ebből tudni, hogy legalább már nem az álmok birodalmában tévelyeg, aztán felhalmozza minden energiáját és kiegyenesedik a kanapén.

― Le sem tagadhatod, hogy élveznéd ― szúrja oda. Elveszi a csészét és illedelmesen megköszöni. Egy pillanat alatt, egy korttyal lehúzza a kávé felét.

― Megütni téged, vagy ha kivonhatnám magam még egy kicsit a forgalomból? ― kérdez vissza a kicsi kötekedve. Elképed azon, milyen sebességgel tüntette el vendége a pohár tartalmának nagy részét, és megfordul a fejében, hogy meglehet, szüksége lesz még egy adagra ahhoz, hogy életben tartsa őt.

― Is-is. ― A tiszt mosolyogva figyeli az alacsony mozdulatait. Leül mellé a kanapéra, majd zavartan kezdi piszkálni az ujjait, különösen nagy figyelmet áldozva a körömágya mellett beszakadt bőrnek. Lerí róla, hogy valamitől egy kicsit szégyenlősebbé vált a magas közvetlen közelében, de akárhogyan kutakodik az emlékei között, nem jön rá, mivel adhatott erre okot. Inkább érdeklődve hátradől, és beszélgetést kezdeményez. ― Egyébként mit dolgozol, ha éppen nem részegen bunyózol?

― Hát... ― ejti ölébe ökleit a fekete, s azokat kezdi vizslatni. Sejti, hogy a kérdés amolyan felengedés miatt született, de ez az a téma, amiről minden alkalommal döcögősen nyílik meg. ― Igazából egy óvodában foglalkozom kisgyerekekkel.

― Szereted? ― Hyunjin ledönti a kávé maradékát, aztán a megüresedett csészét a dohányzóasztalra teszi. Teljes testével a beszélő felé fordul, hogy kényelmesebben társalogjanak. Minden figyelmével rá koncentrál, és foglalkozási ártalomként minden egyes mozdulatát kielemzi, ha szükséges, ha nem, mintegy megszokásból.

― Ühüm, igen. Nagyon szeretem a gyerekeket ― bólogat lassan a vele szemben ülő. ― Tök jól működik a csapat is, úgyhogy... tényleg jó.

― Mindig ezt szeretted volna csinálni? ― dönti Hyunjin oldalra a fejét. Még mindig az ujjait figyeli, piszkálja őket. Eddig olyan magabiztosnak látszott, elég nagy szájjal és szabad véleménnyel, most viszont visszabújt egy szégyenlős viselkedésbe, és sokkal inkább tűnik sebezhetőnek.

― Hát, saját gyerekem nem lehet, szóval szerintem emiatt akartam mindig a közelükben lenni ― ismeri be nehezen, tagolva. Nem érti, miért mond el magáról ilyesmiket a fiatal rendőrnek, hiszen ez a téma rettentően érzékeny számára. Valószínűleg élete során ez okozta benne a legnagyobb ürességet.

A másik egy ideig vonakodik reagálni, leolvassa Changbin vonásairól, hogy fájdalmas dologba nyúlt bele és nem szívesen beszél róla, így inkább az óvatos terelés mellett dönt. ― Őket is verekedésre tanítod? ― viccelődik finoman. Meggyőződése, hogyha később ki szeretné fejteni ezt bővebben, úgyis megteszi majd, addig azonban nem feszegeti az ügyet.

― Csak amikor muszáj. Fontos az önvédelem. Nálad jobban ki is tudhatná ezt? ― mosolyodik el az alacsony, emlékeztetve a rendőrt első találkozásukra, mikor is kissé átrendezte az arcvonásait. Kissé felpillant az eddigi szögből, a szemeiben egyfajta hála csillan.

― Még mindig sajog az orrom ― fintorodik el, de ez elég hamar nevetésbe torkollik.

Látja, hogy Changbin ajkának széle is megrándul, ezzel szelídítve az ő jókedvét is. Kezd enyhe sajnálat érzete kialakulni benne, amiért ilyen helyzetbe került. Nyilván tisztában van vele, hogy egyiküket sem lehet hibásnak kikiáltani ebben a szituációban. A fekete tett valamit, amiért neki kötelességét végezve büntetnie kellett; most pedig egymással szemben ücsörögnek a sokadik emeleti lakás nappalijában ― és mosolyognak.

― Utólag már tényleg sajnálom ― ismeri el. Elmélázik azon, mi okozza benne ezt az őszinteségi rohamot, de már nem akarja feltartóztatni, hiszen nem igazán van értelme, nem tud gátat szabni kíváncsiságának. ― És mi újság veled, Hyunjin? Szinte semmit nem tudok rólad.

A kérdés apró meglepetést gördít a fiú elé. ― Hát, nem vagyok egy túl érdekes személyiség ― keresgél szavakat ―, átlagos rendőr vagyok, akire előszeretettel rakosgatnak dupla és tripla műszakokat, mivel nincs ki hiányolna egyedülállóként. Hobbim nem igazán van, szabadidőmben leginkább a kutyámmal vagyok, és ennyi.

― Tehát akkor a kutyus mégiscsak hiányol, amikor duplázol. Szegény ― fűzi hozzá Changbin elbiccentett fejjel. ― Furcsa. Egészen mást néztem volna ki belőled, de... ha már ott tartunk, a kutya klappol.

Hyunjin elmereng egy másodpercig. A másik arcán most gyermeki ábrándokat lát, sötétbarna szemeit oldalról világítja meg a sárgás napfény, s így olyan hatást kelt, mintha a lelke legmélyére látna. Changbin egyszerűen szép, ha beismeri, ha nem, de felesleges volna titkolóznia maga előtt erről, hiszen az első pillanattól kezdve így gondolta ― valójában már akkor, mikor rácsok mögül kapcsolta össze a tekintetüket, s az arccsontján vasrudak kíméletlen, szürke árnyéka hagyott nyomot.

― Mit néztél volna hát ki belőlem?

― Nem is tudom, talán... egy kertes házat fehér kerítéssel, és egy fiatalabb lányt. Szőkét, hosszú hajút. És egy nagytestű kutyát, mondjuk német juhászt a munkád miatt. És lehet, hogy egy gyereket is, de abban nem vagyok biztos.

A magas szemeiben kedves csillogás vet fényt. Pár lassú bólintás közben elgondolkodva szedi össze gondolatait, egyezteti a valóságot a fiú által kreált képpel. ― Kapcsolatom tizenhét évesen volt utoljára, azt hiszem, viszont a kutya mérete és a fajtája is stimmel. Sokszor jött velem munkába, de már kiöregedett a szakmából.

― Ezt nem rossz vizualizálni ― böki ki Changbin. Lelki szemei előtt megjelenik a látvány, ahogy Hyunjin a város egy romosabb környékén egy fiatal kutyával száll ki a rendőrautóból, s az állat egyetlen néma mozdulatára engedelmeskedve elindul az árnyak takarásában teljesíteni a feladatát, azonban a jelenetet hamar szétzavarja a fejében motoszkáló kérdés. Hogy lehet, hogy ilyen munkával, kinézettel és világhoz való hozzáállással szingliként él?

Hyunjin mintha a gondolataiban olvasna, büszkén hátradől. Fél karját a dívány támlájára dobja, s ujjaival a hajába túr, enyhén átmozgatva a szénszínű tincseket. Dús ajkain az a tipikusan hozzá passzoló vigyor ül, majd mikor megszólal, szintén nem hazudtolja meg önmagát.

― Tetszene a látvány, mi?

A kisebb arcán halvány pír terül szét. Reflexből kapja el tekintetét az ellenállhatatlan mosolyról, Hyunjin pimasz szemeiről, ám megembereli magát és azonnal visszájára fordítja a reakcióját.

― Legyünk őszinték, ha tovább folytatom az ámokfutásaimat, van esélyem látni.

― Előfordulhat, de ha nem akarod magad lecsukatni, elég megkérned rá ― hajol előrébb partnere. Ahogy ő Changbin felé, Changbin ijedten hátra mozdul. Próbálja leplezni a kellemetlenségeket, de nem színésznek született, és még a vak is észreveszi rajta, hogy harcolnak benne a saját gondolatai. Összezavarodott, s most igyekszik rendet teremteni, csupán nem megfelelő eszközökkel.

― Igazából, ki... ki tudja. El tudnék még viselni egy kis időt, ha ilyen társaságot kapok ― motyogja. Megerőlteti magát, hogy ne hangozzék olyan gyászosnak, ám semmire sem megy, mindössze megcsuklik beszéd közben.

Hyunjin kisebbet kacag. Visszadől eredeti helyére. ― El sem tudom hinni, hogy komolyan élvezed a velem töltött időt. Általában nem annyira preferálják a társaságomat.

― Gondolkoztál már azon, hogy esetleg azért, mert nem mindenki rajong azért, ha betörsz a lakásába és kiszolgálod magad kávéval és kajával, meg gépeket kódolsz fel? ― vonja fel Changbin fél szemöldökét.

A fiatal rendőr lezseren nyújtózkodik egyet, majd a mozdulatot óvatosan kihasználva társa ölébe teszi a lábait, ahogyan korábban feküdtek. ― Egy árva szóval se mondtam, hogy mindenkivel ilyen vagyok.

― Tulajdonképpen érezhetném magamat furán különlegesnek, de nem fogom. Helyette figyelmeztetlek, hogy ha neked lennék, én a helyedben levenném innem a lábaimat, mielőtt eltávolítom őket.

― Gondolkoztál már azon, hogy esetleg elmenj orvoshoz a hangulatingadozásaiddal? ― pillant rá Hyunjin, de esze ágában sincsen az utalásnak megfelelően cselekedni. Ellenkezőleg, nem veszi el onnan a lábait, hanem inkább finoman meg is simogatja velük a fiú combját. Ezt követően felölti a jól ismert mosolyt, és mellékesen megjegyzi: ― Illetve logopédushoz, ha már ott tartunk. Mindkettőhöz van telefonszámom, ha érdekel.

― Jaj, dehogy, szó sincs kitörésekről, én tökéletesen nyugodt vagyok ― ingatja meg a fejét Changbin. Kényelmesen a támlának dőlve ejti kezeit az ölében nyugvó sípcsontokra, miközben egy átgondolatlan mondatot hoz össze. Ahogy felfogja az elhangzottakat, mélységesen meg is bánja, hogy előbb beszél, mint gondolkodna. ― Logopédusra se feltétlenül szorulok rá, tudom én használni a számat, ha fontos.

Hyunjin képtelen nem felkuncogni, s egyidejűleg megfékezni a vigyorát. ― És mondd csak, mikor fontos? ― csipkelődik szemtelenül, pontosan tudva, hogy a fekete saját magát hozta borzasztóan zavarba.

Changbin arca piros, akár egy nyíló rózsa, és ugyanolyan szép is, de most egész szórakoztatóan néz ki, miközben sötét szemei zavartan járnak körbe a nappaliban a kényelmetlen szituációban feszengve.

― Például nem jön rosszul, ha hajnalok hajnalán betörnek a házamba ― feleli akadozottan. Néhol megcsuklik a hangja, de legalább beszédhibát nem ejt, amibe az idősebb újfent beleköthetne, csupán klasszisokkal gyengébb fellépést hoz. Nem tudja, hová vezet ez az egész beszélgetés, de az egyre sűrűbben előforduló bénázások miatt már igazán nevetségesnek érzi magát, s időnként legszívesebben eltűnne a másik szemei elől.

― Ugye tudod, hogy a betöréseket lehet nálunk jelenteni? ― Hyunjin teszi az értetlent, a hülyét, és szemmel láthatóan élvezi a kialakult helyzetet, a kisebb ügyetlenül aranyos reakcióit. Természetesen pontosan érti, mire gondol, de ez így szórakoztatóbb; számára.

― Mondd már el kérlek, milyen jogaim vannak elítéltként. Kirakhatom a hívatlan vendégeket? Mondjuk az akadékoskodó zsarukat?

A másik vigyora egy sokkal empatikusabban, kevésbé kárörvendő mosolyba olvad. Rövid gondolkodás után kicsit bólint. ― Elméletben igen, de simán mondhatja, hogy akadályoztad a felülvizsgálást. ― Összeszedi magát, és egy fáradt nyögés kíséretében feltápászkodik a díványról. Udvariasan elmossa maga után a csészét, amit Changbin álmaiban sem feltételez róla, majd megszokottan elindul kifelé. ― De értem a célzást, és amúgy is vár rám tárt karokkal a sok-sok papírmunka. Holnap elvileg szabadnapos vagyok, szóval akkor biztosan nem kell számolnod a felbukkanásommal.

Changbin a fejét ingatva konstatálja, hogy ez a srác képtelen levetkőzni magáról ezt a stílusát ― legbelül viszont nem bánja annyira. Nem tudja, mit mondhatna még neki. Nem szeretné, ha úgy festene a dolog, mintha itt akarná tartani, holott valóban egyre inkább képes élvezni a látogatásait. Most is csaknem megfeledkezik arról, hogy Hyunjin egy sanda pillantást sem vetett a lakás többi szobájára, s úgy lépett ki egy integetés után a folyosóra. Csupán beszélgetett vele pár órát, ami akármilyen rosszul érinti, most befejeződött. Megérzései mégis azt súgják, hogy hamarosan újra látni fogja.