― Én...

Changbin szóhoz sem jut. Mindössze szemeit kényelmetlenül lefelé fordítva figyeli a kulcscsontján szétterülni Hyunjin fekete hajzuhatagát. Önkéntelenül mozdulnak az ujjai, hogy eligazítsanak néhány kuszán álló tincset, majd elgondolkodva vezeti őket közéjük. A pillanat burokba zárja őket. Egy momentum erejéig úgy fest, mintha semmi és senki nem tudná kiszakítani őket a kettejük által teremtett, saját kis világból; ha magukba néznek, mind a ketten rájöhetnek: nem is szeretnének szabadulni belőle.

Megfogalmazhatatlan az, ami a szívük táján zajlik mostanában. Hyunjin lehunyt szemekkel élvezi a nyugalmas csöndet, belefeledkezve a kisebb békét sugárzó aurájába, miközben Changbin elméjét sem a megszokott gondolatok rágják. Akkor és ott letisztul minden, nem marad helye másnak, mint a gyenge kapocsnak, ami két lelket összefűzhet.

Mégis felbugyog a kávéfőző, s a konyhai katasztrófát megelőzendőn, az alacsony eltávolodik a másik közeléből. Nem mondják ki, de voltaképpen szívesen maradtak volna még így tovább, ha ez a véletlen nem ugrasztja szét a gyengéd ölelést. Porcelán és kitöltött kávé, illetve az ing anyagának selymes súrlódása tölti be az ezelőtti némaságot. A fekete hajú nem fordul hátra, amikor meghallja a magas ténykedését, hiszen pontosan tudja, éppen öltözködik, habár már nem akkora gonddal, mint megérkezése előtt, otthon tette. Nincs mit rejtegetnie.

Valójában furcsállja is, hogy azt hitte, Changbin megvezethető. Hogy majd nem lát át egy ilyen ostoba magyarázkodáson. Időnként különös, milyen mértékben hagyja el az emberismerete. Rendőrként ez a képesség egyike a legfontosabbaknak, a fiatalabb környékén mégis sokszor kapja azon magát, hogy kisebb-nagyobb dolgokban téved. Máskor sem mondható összeszedett, rendezett férfinak, ám a házi őrizetbe helyezett szándék nélkül fosztja meg az összes elővigyázatosságától.

A kicsi végre megperdül a saját tengelye körül, és felé nyújt egy csésze feketét. Az eltelt idő hatására pontosan tudja, miképp ízesítse, ezért a fekete nagy mosollyal nyugtázza az összetéveszthetetlen aromát. Most, hogy az előző, Changbin számára furcsamód intimnek számító pillanat elröppent, némileg kínosnak érzékeli a helyiségben megtelepedő szótlanságot.

― És Síva hogy van? Ő is veled ment, nem?

― Neki nem esett semmi komolyabb baja ― kevergeti az italt a másik ―, viszont sántít egy kicsit. Végül a két kutya terítette le azt, aki ránk lőtt. Síva volt az első, aki beérte. Megharapta, amitől lelassult a pali, úgyhogy a társam kutyusa addigra odaért, de talán lerúgta magáról, vagy megütötte. Nem tudom.

Changbin látja rajta, hogy nem igazán akar felnézni a válasz után. Talán szomorú, amiért ez történt, mert ilyen kimenetele lett a bevetésnek, vagy megbánta, hogy elvitte magával az idősödő szukát. Fogalma sincs, mire kéne vélje ezt az arckifejezést, így inkább annyit mond:

― Örülök, hogy aránylag azért mind a ketten egyben vagytok.

― Kedves tőled, hogy aggódsz azért, aki miatt jelenleg ebben a helyzetben vagy ― kuncog fel Hyunjin. Nem lehet meghatározni, vajon tényleg jókedvében teszi-e, vagy csak az általa teremtett hangulat megszüntetése végett, de a kisebb fekete mindenesetre hálás neki.

Changbin nekitámaszkodik az asztalnak, hogy szembe kerülhessenek egymással. Lábait keresztezve áll meg, tenyerét maga mögé támasztja le. Többször, de csupán rövidebb időkre alakul ki közöttük szemkontaktus ― valamelyikük mindig arrébb kapja a tekintetét, mintha a napba nézett volna.

― Sok szempontból változtattál az életemen, pozitív és negatív irányba ― gondolkodik el egy kicsit ―, de azt hiszem, utólag visszatekintve sosem haragudtam rád igazán. Tulajdonképpen nincs más bűnöd, te csak megtetted a kötelességet, miután én valami baromságot csináltam.

― Irigylésre méltó, mennyire jól állsz a világhoz ― jegyzi meg a nagyobb. A másik nyelve hegyén már épp felbukkan egy köszönet, vagy bármi hasonló, mikor keresztülhúzva a számításokat, hozzáteszi: ― Ha nem mehetsz vissza az oviba, talán indíthatnál megtérő tanfolyamot. Gondolj bele, gyakran hívhatnánk téged a börtönlátogatásokra.

Changbin felhúzza a szemöldökét. Hitetlenül mered rá, de érzi, nem állíthatja meg az ajkai szélén éledező mosolygást. Hyunjin arca is vidámságot sugall, és képtelen elsiklani a tény fölött, mennyire jól néz ki ezzel a fogvillantós vigyorral ― ahogyan afölött is, mekkorát dobban a szíve ennek láttán.

― Hyunjin, megcsaplak! ― fenyegeti.

― Csak nyugodtan, ma nem vagyok szolgálatban, nem szabhatok ki rád még egy hónapot.

A jókedve nem apad. Minden buta viccet és próbálkozást megér, ha előcsalogathatja Changbin felszabadult és laza oldalát. Rég találkozott olyan személlyel, aki ennyire megragadta volna a figyelmét, csupán az ezekhez hasonló tulajdonságokkal vagy pici szokásokkal. Mondjuk, ahogyan félrebillenti a fejét, ha valamiben kételkedik. Ahogy nevetés közben kisebbre szűkülnek a szemei.

― Nem is tudtam, hogy élvezed az ilyesmit ― veti oda a fiatalabb.

Hyunjin fölényesen ránt vállat, tudva, megint belekeveredtek egy helyzetbe, ami kifejezetten zavarba ejtő lehet a másiknak. Mókásnak tartja, hogy folyamatosan itt kötnek ki, noha egyikük sem szánt szándékkal tereli a beszélgetést.

― Csak bizonyos személyektől.

― Egészen megtisztelve érzem magam ― forgatja meg barna szemeit az alacsony. Eddigi testtartása megváltozik; zavartalanságról árulkodó pozícióját a tarkójához kapó kezek hazudtolják meg, hogyha az almácskákon elterülő rózsaszínes pacák önmagukban nem lennének eléggé szembetűnőek.

― Igyekszem a legjobbat kihozni magamból ― nyugtázza Hyunjin. ― Na, és mit fogsz csinálni, ha majd letelik a házi őrizeted? Hiányozni fogok? ― teszi le maga mellé a kiürített csészét. Tenyerein a háta mögött támaszkodik meg, picivel hátrébb dőlve, mint ahogy az előbb ült. Talán munkájából adódóan sajátította el a hang nélkül való kommunikálás csínját-bínját, de Changbin számára a vele közvetített hetykeség egyenesen idegesítő; kár, hogy nem tudja tagadni, milyen attraktív.

Most ébred rá, hogy mindössze két hét maradt vissza a bezártságból. Pedig éppen kezdett beleszokni ebbe az újfajta rendszerbe, de nem mondhatná, hogy nem vágyik vissza a mindennapokba. Fél belegondolni, milyen jövő vár rá ezek után ― nem tűnik nagy dolognak, amit tett, egyesek szerint egy kis kaland pusztán, ám tart tőle, milyen munkalehetőséget kap egyáltalán, mekkora mértékben alakul át az élete.

― Nem. Nem fogsz ― ingatja meg a fejét végül. ― Szabadnapos vagy, de mégis eljöttél hozzám. Ha letelik az őrizet, látni foglak még.

― Csak akkor, ha te is azt akarod ― javít bele mondandójába sebesen a magasabb. ― Ma csak azért jöttem szabadnapon, mert szinte egy teljes hetet kihagytam, és valamikor pótolnom kellett a lemaradást.

Changbin megrázza a fejét. Koponyája körül fekete hajtenger hullámzik a másodperc törtrészéig, majd a szemöldökét megrántva a férfi felé bök az állával.

― Utálod a papírmunkát. Ha lemaradást akartál volna pótolni, akkor jössz, amikor egyébként bent kéne unatkoznod, és csak meg akarsz lógni az irodából. ― Halkan felkuncog. ― Zsaru vagy, de elég szarul hazudsz.

― Az igazságot kell szolgálnom, nemde bár? ― kacsint felé Hyunjin egy félmosoly kíséretében. Az alacsonyabb hitetlenül szemet forgat, de mosolyog. Ő is. ― Túl jól kiismertél az elmúlt idő alatt. Talán egy cseppnyit titokzatosabbnak kéne lennem.

Changbin gúnyosan-bátorítóan elmosolyodik.

― Próbálkozz csak nyugodtan ― mondja. ― Bár... egészen kedvelem, ha itt vagy. Egymagamban üres a ház. És tulajdonképpen szeretek veled lenni.

― A társaságra én sem panaszkodom.