Hyunjin nem nevezné túlgondoló típusnak önmagát, de amikor négy nappal ezelőtt rázárta Changbinra az ajtót, majd hazafelé vette az irányt, ismeretlen aggodalom furakodott a mellkasa mélyére. Tudja, mire képesek néhányan egy kapcsolat végeztével, ráadásul a magány megdöbbentő eseteket szülhet ― most pedig, hogy itt áll a sokadik emeleti sokadik ajtó előtt, ez az érzés ugyanúgy visszaköltözik belé. Kopogásra emelt öklével megkocogtatja a bejárat falapját, s udvariasan hátrál egy lépésnyit, hogy ne tűnjön tolakodónak. Hosszabb pillanatokat vár, mint arra eleinte számít, ám lassanként megüti füleit a biztató lábdobogás, ahogy zokniba bújtatott talpak csoszognak szőnyegen, aztán kulcs fordul a zárban és feltárul az ajtó.

Changbin kócosan, láthatóan félálomban ácsorog a küszöb túlsó oldalán. Hunyorog egy picit, hiszen a reggel nyolc órai napsütés egyelőre bántó a szemeinek, de csakhamar összeszedi magát, és össze-vissza ágaskodó tincseibe túrva a magasabbra tekint. Hyunjin munkaruhában feszít előtte, a sötétkék anyag remekül hangsúlyozza elegáns, azonban izmos alkatát és egészen szépnek mondható arcvonásait. Jóval frissebb, mint a kisebbik, aki percekkel korábban kászálódott ki a takaró melegéből.

― Elég szarul nézel ki ― állapítja meg a fekete. Szemérmetlenül méri őt végig tetőtől talpig. Épp csak megállja, hogy ne mosolyodjék el a kinyúlt póló és rövidnadrág láttán, amik jóvoltából még apróbbnak fest a másik.

― Kösz a bókot, és neked is jó reggelt ― zsörtölődik Changbin. Odébb áll, hagy egy kis helyet, hogy hívatlan vendége beljebb kerülhessen a lakásba, holott legszívesebben kiparancsolná a személyes teréből. Lehetőség híján tűri, hogy a nagyobb teljesen otthon érezve magát a fogasra akassza kabátját, következőleg pedig önkényesen sétáljon be a nappaliba.

― Ó, persze, jó reggelt. Megkínálsz egy kávéval? Zombinak érzem magam.

Hyunjin ajkai szemtelen lezserséggel formálják a szavakat, mintha egy könnyű társalgásba csöppent volna, és nem is rutinos ellenőrzést folytatna egy házi őrizetbe tett személy lakásán, ennek ellenére most is munkája az első. Lopva vezeti végig tekintetét a helyiségen, s csöndesen megjegyzi magában, hogy változott a bútorok elrendezése, és az összkép is kellemesebb lett. Talán unalmában nekiállt kipofozni a kérót ― gondolja, de egyetlen hanggal sem jelzi, hogy feltűnnek számára a különbségek.

― Persze, egyértelműen ― szólal meg mögötte a másik. ― Mindjárt sütök palacsintát is, és ha úgy van, megreggeliztetlek. ― Mosolyt von a szája szélére, ami kétségtelen, még a fiatal rendőrben is felébreszt valamit, legalábbis ismét elkönyveli, milyen jól állhatna neki ez a gesztus, amennyiben igazi volna, és nem mesterkélt. ― Nem. Ha kávét akarsz, menj és főzd le magadnak. Különben is, mit keresel itt hajnali nyolckor?

A hangulat megmagyarázhatatlan. Hyunjint mintha mulattatná egy kissé ez a gyenge kirohanás. Tapasztalatból állapítja meg, hogy nem is annyira valós, mint amilyennek a fiatalabb előadja, inkább csupán kényelmetlenül érzi magát, és ez ilyen reakciót kelt, hogy leplezhesse vele a valódi megilletődöttséget.

― Elsősorban, szörnyű vendéglátó vagy, másodszor, nyolc óra korántsem hajnal ― sorolja az idős, miközben átballag a konyhába, hogy elkészíthesse hőn áhított kávéját, s nekiáll kutakodni a szekrényekben a hozzávalók után ―, harmadszor pedig szóltam előre múltkor, hogy lesznek ellenőrzések.

― Vagy úgy. Értem. Szóval egy idő után már kopogni sem fogsz, csak ajtót nyitsz magadnak, beslattyogsz és összeütsz egy villás reggelit? ― érdeklődik tőle a házigazda.

Rövidesen lobban a gáz a tűzhelyen, s a kotyogós kávéfőző helyet foglal az egyik láng fölött. Hyunjin már igazán vágyódik egy fekete után, mert az elmúlt napok rohanósra sikerültek; bár igaz az is, hogy ellenpéldát nehezen tudna említeni. Az eddig mellette álldogáló fiú egy mozdulattal felpattan a konyhapult gránit felületére, s már onnan nézve rá várja a beszélgetés folytatását. A magas szavakba sem lenne képes foglalni, milyen emóciók környékezik meg ekkor, ez a jelenet emlékezteti valamire, viszont figyelmen kívül igyekszik hagyni a fejébe tóduló múltbéli képeket, és egyszerűen a fejük fölé nyúl, hogy a konyhaszekrényből csészéket vegyen elő.

― Ha adsz kulcsot, bármikor. Te is kérsz?

A másik megingatja sötét tincsekkel borított fejét. Tenyereit a combja alá ékeli, azokon ücsörög tovább, és bár nincs jelentősége ezeknek az elhanyagolható mozzanatoknak, az összhatás sokkal ártatlanabb és szelídebb. ― Nem szeretem a kávét. ― Furcsállja, hogy épp a törvény embere, a férfi, aki sarkítva, de megfosztotta a szabadságától, pont ő beszélget vele szinte baráti stílusban, ám az idő előrehaladtával már nem zavarja úgy, ahogy eleinte.

― Milyen ember vagy te? ― borzad el Hyunjin.

Bögréjét szorongatva indul körbe a lakásban. Egyik szobát a másik után fésüli át felületesen, nem kutakodik a polcokon, bútorok belsejében, noha a lehetősége adott volna rá, mégsem feltételezi, hogy akármilyen törvénybe ütköző dolgot lelhetne. Ahogy a rendőrségen sok mindent, emberek testbeszédéből olvasni is megtanult. Világos előtte, hogy Changbin zavarodott vele és önmagával kapcsolatban is, még azt is meg meri kockáztatni, hogy ez a béke pusztán ideiglenes, de akárhogy legyen is, most nincsen kedve a rossz zsaru szerepét felölteni. Eközben az itthon tartózkodó fél saját konyháját veszi vissza. Forró csokit készít magának, s annak társaságában telepedik le a kanapéra, mert úgy ítéli meg, ott nem lesz útban az ellenőrzés szempontjából.

― A hálóban vigyázz a zöld sárkánnyal, ma még nem etettem meg ― szól be kintről.

― Még örülnél is, ha felzabálna ― kuncog bele Hyunjin a pohárba, mialatt átlibben a küszöb fölött, majd ott is körbepillant. Nem időzik sokáig, ennyi éppen elég számára, pár lépéssel ismét a nappaliban terem. ― Úgy látom, minden rendben van, tök precízen eltüntettél minden bűnjelet.

Changbin először mosolyodik el igazán jókedv miatt. Lábait töröküléshez hasonlóan felhúzza a díványon, próbál minél kényelmesebb testhelyzetet felvenni, majd belekortyol az ujjai között tartogatott bögrébe. Forró csokoládé és pillecukor olvadt keveréke cseppen a nyelvére, amitől rend szerint azonnal jobb kedve lesz. Nem véletlenül tartozik az ital a mindennapjaiba.

― Hát azért egy gyilkosságot így elfedni, már ne is haragudj...

― Kell hozzá tehetség, elismerem ― vigyorodik el a magas.

Changbin bátran kijelentheti, hogy most már tényleg nem ért semmit velük kapcsolatosan, mivel egyik pillanatról a másikra változott meg a légkör kettejük között. Váratlan látogatója visszamegy a konyhába, a következő momentumban pedig meglepő dolog történik, nyílik a csap, és a hangok alapján Hyunjin elmosogat maga után. Persze rövidesen fény derült rá, hogy ez egy kellemes tévhit; csupán újabb csésze feketével billeg vissza a sötét hajú fiúhoz, aztán a dohányzóasztal másik oldalára helyezett fotelbe ereszkedik. A házigazda lágy mosolyt tart vissza, miközben látja Hyunjin szemében felcsillanni a kisgyermekekre jellemző örömöt, mihelyst szemet szúr neki a pillecukros zacskó. Előrehajolva csíp hosszú ujjai közé egy darabot, majd félredöntött fejjel a szájába ejti. Még le sem nyeli a falatot, már nyitja az ajkait, hogy kérdezzen.

― Na és mivel töltöd itthon az unalmas órákat?

Changbin vállat ránt. ― Lelket ápolok ― közli szenvtelenül. ― Egyébként tényleg semmivel, halálra unom magam itthon, ha kedvem tartja, átrendezem a lakást, alszom, meg időnként ajtót nyitok a haveromnak. ― Megint eltűnik egy korty a bögre falai közül, míg felsorol minden lehetőséget. Eddig folyamatosan tevékeny volt, eljárt futni vagy sétálni szürkületkor, legtöbbször a napnyugtát is a parkból figyelte, így a szakadatlan bezártság még rosszabbul esik a lelkének.

― Izgalmas ― fintorog gunyorosan az idősebb. Changbin égnek emeli tekintetét, legszívesebben megfejelne valamit, akármit, bármit, többek között Hyunjint magát is. Képtelen kiigazodni rajta, de ugyanez a helyzet önmagával is. Idegesíti a vele egy légtérben tartózkodó férfi, azonban nem annyira, mint szeretné. És ez furcsa. Szerinte csak tömény ellenszenvet kéne táplálnia iránta. Mégis mi ez a hangulat, ami valahogy létrejött körülöttük? ― Nincs valami videojátékod, vagy hasonló?

A kanapén ücsörgő fején több gondolat is átfut. Miért kérdezi? Csak nem itt akar maradni vele még tovább? Vagy szimpla célzás arra, hogy vannak olyan programok, amiket nem vett számításba, de esetleg elűzhetné velük a fölöslegesen sok szabadidőt? Végül tépelődés helyett furcsállva felhúzza szemöldökét.

― Te véletlen nem éppen szolgálatban vagy?

― Kit érdekel, úgyis hívnak, ha kellek nekik ― bizonygatja a másik. Visszadől a fotel támlájára, kényelmes testhelyzetet felvéve, majd egy picit késve hozzáteszi: ― Meg ma az újoncokat tanítják, ahhoz pedig semmi kedvem.

Changbin értően bólint egyet. Megüresedett bögréjét az ölébe ereszti, s egy momentumig elmélázik azon, vajon hogyan képes a rendőrtiszt ilyen lezseren, könnyen kezelni a munkáját, hogy engedheti ezt meg magának, ám nem az ő posztja az efelől való aggodalmaskodás. Nagyot sóhajt és kiegyenesíti eddig szorosan felhúzott lábait. Roppan pár porc a mozdulat hatására, de nem igazán foglalkoztatja a gusztustalan hang, csupán nyújtózik egyet, talpra vergődve magát.

― Ez esetben az lesz, hogy én folytatom a kis rutinom, mintha nem kontárkodtál volna bele ― mondja. ― Elszaladok zuhanyozni, és rendbe teszem magam, mert ha elkerülte a figyelmed, alig vagyok még ébren. Szóval csak nyugodtan csekkold le, mi merre van. Ha nem most, hát később egyébként is megteszed ― fúj ki egy adag nagy levegőt megjátszott panaszossággal a hangjában.

Eltűnik a konyha belsejében, így valamivel halványabban érinti meg a fekete hangja, amint ő is mozgásba lendül.

― Édes, hogy csak nekem kicsíped magad.

Hyunjin egy ideje már szemez a tőle valamicskét távolabb strázsáló könyvespolccal, ezért most kap a lehetőség után, hogy átfussa, milyen témák érdeklik az alacsonyabbat. Felfedez néhány krimit az egyik polcon, ezt pedig egy csöppnyit ironikusnak tartja. Előző beszólása miatt még mindig ott téblábol egy vigyor az ajkain, amely az észrevétele okán sem fakul. Ujjbegyei óvatos határozottsággal rohannak át a kötetek gerincein, mire az egyik jobban megragadja az érdeklődését, s vigyázva kiemeli a sorból. Számára ismert, és kedvelt írótól származó alkotást tart a tenyerében, ami elárul egyet, s mást a kisebb ízléséről. Éppen megfordítja a művet, hogy beleolvasson a leírásba, mikor zoknis talpacskák zaja üti meg a fülét. Vállán hátrapillantva Changbin savanyú, de még mindig attraktív mosolyával találkozik.

― Muszáj. Nem járkálnak nálam minden nap ilyen fontos emberek ― billenti el oldalasan a fejét.

Elülső hajtincsei egy kicsivel hosszabbak a praktikusnál, emiatt majdnem belelógnak a látóterébe, s összeakadnak a szempillákkal, amelyekről Hyunjin nem tud máshogyan vélekedni, mint hogy látványosan keretezik a fiatal srác mély szemeit. Ott áll előtte, csupán fél méter távolság húzódik közöttük, s csak ekkor észleli, hogy visszaszólása alatt Changbin apró tenyere csipkelődően tulajdon mellkasára kúszott. Most is mindössze azért tűnik fel neki az érintés, mert a rövidke ujjak lassanként lecsúsznak az ingjéről, s a vékony karok újra megtalálják eredeti helyüket az alacsonyabb törzse mellett. Mire válaszolhatna valami epés megjegyzéssel, Changbin kihasználja a hallgatagság adta alkalmat, és belép a fürdőbe, maga után bezárva az ajtót. Hyunjin tekintete visszatér a regény hátoldalára, de elméjéből még nem illan el a másik gondolata.

Az alacsony fekete egy gyors zuhanyra vágyódva válik meg ruháitól. Miközben emberi külsőt varázsol magának, saját összezavarodott érzéseit igyekszik kibogarászni. Alapból sem pontos időérzéke újfent csődöt mond, amikor azon kapja magát, hogy csaknem fél órája odabent tétlenkedik, és csupán elmélyülten masszírozza samponnal a fejbőrét. Valamiért nem érzi illendőnek, hogy tovább maradjon külön hívatlan vendégétől ― és persze egy kicsinyke része azt sugallja, hogy nem is bízhat meg benne annyira, hogy egyedül hagyja a lakásában hosszabb távon.

Pár perc elteltével a lábai ismét hűvös járólapot taposnak, hálát is ad magának, amiért vastag zoknikat húzott fel. Fázós típus, és még nem köszöntöttek be a nagyobb melegek. Senkit nem talál a nappaliban számításaival szembemenően, hiszen azt hitte, a rendőr azóta is eredeti helyén ücsörög a fotelban, és valószínűleg a detektívregény lapjait pörgeti, ami megtetszett neki, ám a valóságról nem tudja megállapítani, vajon meglepi vagy felidegesíti inkább.

Hyunjin a konyhában üldögél. Az étkezőasztalon egy tányér pihen két szendviccsel, meg a saját laptopja, amit biztosan kikapcsolva hagyott, mert mindig így cselekszik. Nem fér a fejébe, hogy törhette fel a magasabb, és hogy viselkedhet ennyire önkényesen. Morcosan teszi csípőre kezeit, úgy bámul rá, és bár hangtalanul érkezett, az erőteljes szuggerálás révén a sötét hajkoronás is észreveszi, hogy bizony rajtakapták. Felemeli fejét a következő heti beosztásuk és az e-mailek sokasága közül, ártatlan tekintetet lövellve Changbin irányába.

― Oké, ez mi a kínom? ― Ugyan az alacsony felnevet döbbenetében, ez mégsem az igazán szórakoztatott jókedv.

― Hát éhes voltam ― feleli a másik. Tüntetően beleharap a reggelijébe, és az agya legmélyén megfordul a kérdés, mikor evett utoljára, mivel sokszor megfeledkezik róla, most viszont a gyomra figyelmeztetésére cselekedett. ― Hajszárító luxuscikk? ― szól oda félvállról. Nem tudná megmagyarázni, de nedves tincsekkel egészen máshogy fest a fiú, teljesen különböző hatást vált ki belőle a kinézete.

― Nem akartalak megváratni ― gúnyolódik vele. Szívesen számon kérné, mit képzel magáról, de nem viszi rá a lélek, hanem elengedi a témát és megpróbálja elfogadni, hogy a társa egy kicsit öntörvényűbb, mint azt szokás. Helyette csak annyi csúszik ki a száján: ― Hogy tudtad felkódolni a laptopom?

Hyunjin kijelentkezik a fiókjából, mindent visszaállít az eredeti állapotába, aztán a gépet kikapcsolva lecsukja a fedelét. Nem villanyozták fel azok a hírek, amiket nemrégiben kapott, de igyekszik nem kimutatni a kedve változását. Inkább megmozgatja elzsibbadt tagjait és úgy válaszol, hogy tulajdonképpen ne kelljen elárulnia a teljes igazságot.

― Ó, az igazából semmiség. Elég egyszerű ezeket a cuccokat feltörni.

Changbin nincs maradéktalanul megelégedve ezzel a felelettel, de beéri vele, más választása amúgy sem kínálkozik. Az üres tányért elemeli az asztalról és a mosogatóba pakolja a magának tett megjegyzéssel, hogy ha egyedül marad végre, mosogatnia is kell majd. Nekikezd a konyhában való rendrakásnak, közben elejtve egy mellékes mondatot.

― Legközelebb ajtót se nyitok.

― Tudod, hogy erre esélyed sincs, akkor sosem szabadulnál meg attól a cuki bokalánctól ― nevet fel a másik. Élénk hangja betölti a helyiséget, tovább terjeng a lakás falai között, és még Changbinnak is muszáj elismernie, hogy jó vidámságot tapasztalni a levegőben, ahol mindeddig néma magány honolt. Nyitná a száját, hogy beoltsa a férfit, azonban megakasztja egy ismeretlen zenerészlet. Hyunjin a farzsebéhez kap, a telefonját húzza elő belőle. Egy pillantást elég a névjegyre vetnie, arca máris komorabbnak tűnik, ám teketóriázás nélkül fogadja a hívást és sokkal hivatalosabb hangszínt megütve beleszól. ― Rendben, húsz perc és ott vagyok. ― Semmi mást nem mond, a vonal megszakad. A mobil visszasüllyed nadrágjának zsebébe, ahogy egy mély sóhajtás szakad ki a fiúból. ― Nos, úgy látszik eddig élvezhetted a társaságomat, hív a kötelesség.

― Legjobbkor. Nemsokára hozzák a spanok az anyagot.

Changbin akaratlanul finom mosolyt villant rá. Látja a másik vonásaiban, mennyire kedvtelenül áll az egészhez, és szívesen megtudakolná, minden rendben van-e vele, de valami belülről meggátolja ebben, és a szavak a torkán akadnak. Szótlanul veszi szemügyre a rendőrtiszt készülődését; felveszi a ledobott ruhákat és induláshoz igazodik.

― Nekem is hagyj következő alkalomra egy kicsit ― kéri játékosan. A fekete bólogat. ― Köszönöm a reggelit és a kávét.

Magadnak köszönd ― horkant fel magában a kisebb, de most nem érez neheztelést a másik felé. Nem érez semmit, hogyha őszinte akar lenni, pusztán valami furcsa emóciót, talán egy árnyalatnyi csalódottságot valami idegen okból kifolyólag.

― Vigyázz magadra ― mondja halkan búcsúzóul. Nem is biztos benne egészen, hogy valóban így köszön el, de a magasabb meghallja a motyogást, és elenged egy mosolyt. Dús ajkai valós hálával telt görbét formálnak. Nem mond egyebet. Int, aztán eltűnik a folyosóra nyíló ajtó mögött.