― Egyszerűen szóhoz sem jutok! ― forgatja meg Changbin színpadiasan sötét szemeit. Talán a fiatal rendőrtiszt jelenléte vagy a bohókás beszélgetések tehetnek róla, fogalma sincs, de a kedve sokkal jobb, ha nem egyedül van, ráadásul benne megfelelő társra talál egy kis viccelődéshez. ― Gyönyörű bók volt, bennem rekedt a levegő! ― fintorog poénkodva, aztán mintha a gondolatai között átszaladna valami. Arcára is kivetül a pillanatnyi töprengés, de Hyunjin nem zavarja meg az érdeklődésével. Nem is szükséges. Az alacsony nemsokára megszólal: ― Mi lenne, ha akkor már legalább kihasználnánk a szabadnapodat? 

Kérdéssel kérdésre válaszolni illetlenség. Ezt már kicsi korukban megtanulják a gyermekek, épp ezért a mindig tudatosan kommunikáló Hyunjin is tisztában van vele, mennyire udvariatlanul beszél, ám Changbin mellett nem érzi kényelmetlenül magát miatta.

― Mit forgatsz a fejedben? ― Valójában mindegy. Akármit is javasol a kisebb, ő örömmel bólint majd rá, ez biztos, de a személyisége egy része arra kényszeríti, hogy ne játssza a könnyen kaphatót; azt, ami ő maga igazából, hogyha Seo Changbinról van szó. 

A kisebb ― már nem takargatva az énjét, melyet cseppet sem lehetne a kemény és férfias jelzőkkel illetni ― elmélázva néz a másik szemeibe.

― Mondjuk úgy, hogy legutóbb félbehagytam a Szépség és a szörnyeteget, mert elálmosodtam. Plusz, ha maradsz, nem egy főre csinálok ma ebédet ― von vállat semlegesen. 

― Jaj, az a mese olyan édes! ― Hyunjin hangjában és hirtelen vigyorgásában őszinte lelkesedés csillan meg. Ha magába néz, szereti ezt is. Hogy nem kell elrejtenie ezt a gyermeki oldalt, ami kitartóan él benne tovább az évek előrehaladtával is, és hogy a magas benne van a hasonló ötletekben. ― Láttam már vagy tízszer, de örökzöld. ― A kisebb növésű halkan felkacag, meglepettséget váltva ki a másikból. ― Ez tetszik. Többször kellene nevetned.

Changbin leírhatatlan érzést tapasztal a mellkasában. Mintha a szíve kihagyna egy ütemet, de rögvest sokszorozott tempóban folytatná a dobogást; illetve abban is biztos, hogy almácskái mostanra vérrózsáktól díszítve piroslanak zavara okán. Noha apró bókot kapott, amely nem tekinthető nagy dolognak, úgy viselkedik, mint egy szende diáklány. Hogy valamit csináljon is, és elfedhesse vele ezt a kellemetlenséget, az egyik konyhaszekrény felé nyújtózik, s lekap belőle egy zacskó pattogatott kukoricát. Míg nagy figyelmet fordít a mikróba juttatására, magát feddi hangtalanul. Képtelen volt még komolyabban szembenézni a gondolattal: vajon miért gyakorolhat rá ekkora hatást egy férfi? Azonban egyre sürgetőbbnek tűnik a kérdés, amelyet rendbe kell tennie önmagában. 

― Na, akkor megbeszéltük a programot! ― jelenti ki. A hangja saját füleinek is rezgőbb a megszokottnál, de hajlandó eltekinteni fölötte, s inkább nem tudomást venni róla.

― Nem is sejtettem, hogy ilyen csodás napom lesz ― villant hatalmas mosolyt Hyunjin. Mint aki otthonosan mozog már a kis lakás minden helyiségében, a mosogatóhoz lép és szivacsot ragadva elöblögeti az általa használt bögrét. ― Hol tartasz egyébként?

Changbin éppen a másodperceket számlálja. A mikró kijelzőjén megjelenő időzítő szerint még egy perce és négy másodperce van találni egy elégséges méretű tálat, amibe beleöntheti a kipattogott kukoricaszemeket, azonban ― önnön dolga megnehezítésére ― túl magasan vannak. Az egyik sarokban álló pici széket használja, hogy a hiányzó tíz centit pótolja, és megkaparinthassa az edényt; Hyunjin szelíd mosollyal figyeli tevékenykedését, az aranyosnak minősíthető ügyetlenkedést. Ha megkérné, természetesen egy mozdulattal levehetné a másiknak a tárgyat, ám ennek hiányában inkább bamba és bugyuta mosollyal szemléli őt. 

― Nagyon hamar bealudtam. Arra a jelenetre emlékszem utoljára, ahol a farkasok rátámadnak Belle-re az erdőben ― magyarázza. Felszakítja a zacskót és a szemeket áthelyezi az üvegtálba, majd egy az egyben a rendőr markába nyomja őket, biccentve a nappali irányába. 

Együtt vonulnak ki, s míg a házigazda megkeresi a filmet a laptopján, Hyunjin királyi kényelembe helyezi magát a kanapén. Magas termetével elnyúlik rajta, ráadásul közvetlenül a szélén teszi. Changbin kénytelen átverekedni magát fölötte, hogy az üresen hagyott fal felőli oldalra érjen. Mivel nem tartott olyannyira a mese közepén, most újfent elölről kezdik. Nem számít, hányszor rágták már magukat át ezen a rajzfilmen, egymás társaságát élvezve, folyamatos beszélgetés közben teljesen különböző az élmény. 

A percek múlásával a kellemes légkör ellenére is feltűnik Changbinnak valami apróság. Inkább csak érzésként jelenik meg, gondolkodnia is kell egy darabig, mire ráeszmél, mit csinálhatnának máshogy: ha Hyunjinra néz, a fiú távolinak tetszik a heverő másik felén ücsörögve. A gondolatai ismét megtöltik agyának minden eddig szabad köbcentijét. Zsibongva vitáznak vele és egymással arról, mi lehet a szíve mélyén ez a hirtelen jövő, ám annál erősebb fellángolás. Néha örülne, ha találna magán egy gombot, ami segítségével be- és kikapcsolni volna képes az elméjének folytonos hangoskodását. Most azonban elérkezik a pillanat, amikor tettekkel veszi rá őket, hogy némaságba fulladjanak ― addig helyezkedik, míg sikerül közelebb araszolnia a feketéhez. Lábait felhúzza, így a térde Hyunjin lábára, feje pedig a vállára nehezedik. 

Hyunjin igyekszik pillantását szigorúan a kedves jeleneten tartani, ami épp lejátszódik előttük. Mindig ez volt  kedvence az egész meséből; ahol Belle és a mogorva szörnyeteg együtt hógolyóznak, s lassan, bizonytalan lépésenként mégis egymásba szeretnek. Changbin nem látja, mert másfelé néz, de a rendőrtiszt íriszei mélyén felismerés szikrája gyullad. Egyetlen másodperc elég ahhoz, hogy úgy érezze, az egész teste lángokban ég miatta, ahány ponton csak érintkezik a testük ― ez a szerelmi történet kísértetiesen emlékezteti valamire, amiben ugyan csak reménykedni mer, mégis úgy látszik, apránként szirmot bont.

― Már csak Síva hiányzik innen ― jegyzi meg Changbin fakó hangon.

― Legközelebb már ő is velünk lesz ― biztosítja a magasabb. Halkan beszél maga is, köszönhetően részben annak, hogy nem szeretné megtörni a nyugodt pillanatot. Élvezi, hogy nem utasítja vissza a pici fekete. Mintha végre valóban történne egy aprócska áttörés. 

A házi őrizetben tengődő fiú ― habár nem a sérült vállon pihen ― kényesen figyel a mozdulataira. Nem szeretne fájdalmat okozni, merő véletlenségből kifolyólag sem. Épp ez az oka annak, hogy eszébe jut egy igenis fontos, őt foglalkoztató kérdés.

― Még ilyenkor is bemész majd dolgozni?

A nagyobb ijesztő gyorsasággal válaszol. Újból meggyőződik afelől, milyen komolyan kezeli a munkáját. Akár ha ez állna az élete középpontjában ― és nem zárható ki, hogy ténylegesen így is van. ― Persze. Nem kell velem finomkodni, semmi bajom nincs.

― Ja, most hogy mondod, csak ellőtték a válladat ― fűzi hozzá mintegy emlékeztetőül epés hangszínen, melyből kivehető a nemtetszése.  Arcát felé fordítja, árgus szemekkel figyeli a mellette ülő rezdüléseit. Nem tudná megindokolni, miért viseli ilyen nagyon a szívén, mi történik a másikkal, de valahol enyhe felháborodást vált ki belőle ez a nemtörődömség. 

― Emberhiány van. Így is kihagytam majd' egy hetet, nem engedhetek meg magamnak többet ― veszi fel vele a szemkontaktust a férfi. Tekintete ezután kicsivel feljebb vándorol, egy kósza, fekete hajtinccsel szemez, mielőtt érte nyúl és finoman a helyére igazítja. Tapintása sokkal puhább és selymesebb, mint ahogyan az a képzeletében élt, ezért nehezére is esik elengedni, s nem játszani velük tovább. 

Changbin vékony vonallá préselt ajkakkal nyugtázza a szavakat, amik elhagyják a száját. A kellemes érzés után szemhéjai öntudatlanul csukódnak le. ― Akkor csak reménykedek, hogy egy ideig nincs bevetés.

Hyunjin lágy hangon igyekszik jobb belátásra téríteni. ― Rendőr vagyok ― mutat rá a nyilvánvaló tényre ―, akár ma is behívhatnak, ha szükségük van rám. Hiába vagyok betegszabin. ― Érzi a fekete hajú idegessége mögött rejlő, mélyen álcázott törődést és aggodalmat, viszont nem ő volna, ha egy lehetőséget elszalasztana a viccelődésre. ― De ne félj, még holnap felíratom a nevedet a közeli hozzátartozóimhoz. Hogyha bevetés közben talál rám a kaszás, a kártérítés a tiéd!

Ízléstelen poén, a világ hallott már ennél jobbakat is tőle. Ezt ő is tudja, de csak megerősíti Changbin felfújt arcocskáinak látványa. Még egy kisebb ütésszerűséget is kiérdemel a mellkasára. Nincs benne erő, nem okoz fájdalmat ― mindössze figyelmeztetés, hogy előbb kéne gondolkodnia, mintsem szavakat formálni.

― Baszd meg, Hyunjin!

― Ugyan Binnie ― becézi le korlátok nélkül a fiatalabbat. ― Nem tudsz te rám haragudni. 

Az csak a gondolatai között úszva, mély aggodalmakba burkolózva von vállat. Hyunjin karja átfonja a vállát és közelebb húzza magához. Már szinte az egész felsőtestük fedi a másikét, kitekert, de egyelőre nem kényelmetlen pózban ücsörögnek, a helyzet bensőséges mivolta ellenére pukkansz félmondatot ejt ki a száján.

― El fogod érni.

― Az előbb még aggódtál értem, most már nem félted az életemet? 

A fiú sokszor túllő a célon azzal, hogy szemtelen viccekkel dobálózik és kéretlen megjegyzéseket tesz, de az alapból is érzékeny lelkű fekete szemében ez igazán különös érzelmi masszát alkot. Megbántottságot és szemernyi dühöt vél magában felfedezni, ami természetesen nem oktalan, de túl szépnek indult ez az egész filmezés ahhoz, hogy ilyen befejezést akarjon adni neki.

― Tíz perce még azon gondolkodtam, hogy megkérdezzelek, nem akarsz-e ideköltözni addig, amíg ilyen állapotban vagy. ― Mintha varázsszavakat mormolt volna, Hyunjin viselkedése egy csapásra gyökeres változáson ment át. A pimasz tréfálkozás helyébe meglepettség és érdeklődés került, ahogy némileg távolabb húzódva nézett a másik arába.

― Komolyan gondolod vagy csak húzod az agyamat?

― Őszintén? Nem tudom... ― nyögi ki elbizonytalanodva a kicsi. Nem arról van szó, hogy ne örülne a társaságának, de több dolgot kell rövid idő alatt megemésztenie, s ehhez pillanatnyilag úgy gondolja, főként egyedüllétre és a másiktól való távolságra van szüksége, ha egyszer s mindenkorra rendet szeretne teremteni a lelkében. ― Összezavarsz.

― Sajnálom. ― Hyunjin távolabb húzódik, majd lefejti róla felsőtestét ölelő karjait. A levegőben lóg, hogy ez valaminek a vége, itt és most megszakad az idill. Sejtése beigazolódik, mikor a kanapé ellenkező része megüresedik, s a magas álló helyzetből pislant le rá.

― Ne sajnáld, csak... kell egy kis idő ― leheli Changbin. Szemeit lesüti, már most, ebben a pillanatban bánja, hogy kimondta ezeket a szavakat. A fiú még el sem ment, de egyből hiányolja a közelségét, az ostoba szócsatákat és a szemtelen flörtjeit, amelyek konstans kétségbeesést és bizonytalanságot szülnek benne. 

Hogyha körbejárja a témát, valószínűleg megállapíthat néhány dolgot. Többek között, hogy nem képes dűlőre jutni saját magával, ami egyfolytában kérdéseket vet fel benne és zavarja, emellett pedig minden lehetséges módon aggódik Hyunjinért. Hiába nem esett szó arról, pontosan mit akarna, mit várna tőle, a házi őrizet miatt felszerelt kamerák mindent rögzítettek, ami a lakás falain belül játszódott le, ahogy például a telefonját is lehallgatják. A férfi nem kevesebbel játszadozik, mint az állásával ― végig azt kockáztatta a közeledésével.

― Azt hiszem jobb, ha én most elmegyek ― dönti el a fiatal rendőr. 

Talán legbelül tart tőle, hogy nem lesz elég erős ehhez az elhatározáshoz, így azon nyomban megindul az előszoba irányába. Az alacsony meg sem próbálja feltartóztatni, marasztalni. Csupán elkíséri odáig és szemügyre veszi, miként rángatja magára a fogasról leakasztott szolgálati kabátot és a nyúzott bakancsokat. Mindössze az ajtó előtt képes megszólítani őt, mikor a tenyere már a kilincsen fekszik.

― Vigyázz magadra, jó? Várni foglak. 

Hyunjin pedig nem felel, legalábbis egy hang sem jön ki a torkán. Puszta mosoly, amit az összezavarodott kisebb felé intéz, aztán feltárja az ajtólapot. Egy utolsó, mélyre hatoló szemkontaktus kíséretében lépi át a küszöböt, melybe addig temetkezik, míg a csukódó bejárat miatt többé már nem látják egymást. Kattan a zár, Changbin makulátlan bőrén pedig lecsorog egy szökevény könnycsepp. Hevenyészve letörli onnan ― mégis miért sír? Fogalma sincs róla. Az imént lejátszódott öt perc múltán új megvilágításba kerül minden, és egyedül az világos számára: ezt elrontotta.

sziasztok!

régen jelentem meg, de most egy magamhoz képest hosszú résszel leptelek meg titeket. bocsánat, most indult be igazán a sztori, innentől még idegesítőbb és nyálasabb és bizonytalanabb és még mindenebb lesz a történet, de remélem nem veszi el a kedveteket az olvasástól ^^ 

szabcsinak köszönöm, hogy ilyen jó ötletet adott a szépség és a szörnyeteggel, bízom benne, hogy a leírásokból átjött, miért érzem tökéletesen passzolónak ezt a mesét a srácok filmezéséhez, haha

nagy ölelés mindenkinek, nemsokára jövök!

luca