Hyunjin fintorogva foglalja el helyét ismételten a rendőrautó belsejében. Tagadni sem tudná, hogy valóban fáj az orra azon a ponton, ahol a kisebb férfi könyöke megütötte ― ezt bizonyítja a csakhamar beköszöntő orrvérzés is. Szitkozódva nyúl a kesztyűtartóhoz, hogy zsebkendőt rángasson elő belőle, miközben lopott pillantást vet a visszapillantó tükörre, s abban felfedezni véli a hátsó ülésre lökött alakot.

Mostanra lenyugodott, csupán tömény értetlenség játszik a tekintetében ― a rendőrtiszt meg meri kockáztatni, talán az alkohol hatása is tisztulni kezd, és lassanként teljesen eloszlik felőle az ittasság köde. Összekötött csuklóit kényelmetlenül feszegeti a háta mögött, hiszen így nem talál megfelelő pozíciót a kocsiban. Hyunjin nem sokat törődik vele, mert az őrstől nem választja el őket hosszú út, utána pedig lekerül róla a bilincs; cserébe viszont néhány órára elkerülhetetlenül vasrács mögé csücsülhet.

A beálló csend furcsán éri, hiszen ilyenkor megszokott esetben Yeosang fecsegését hallgatná, ám a másik ezúttal nem tart vele. Valószínűleg felhívja majd egy kollégájukat, hogy fuvarozza el őket a kapitányságra, ugyanis kellemetlen kitérőt kényszerülnek tenni a kórházba az általa elfogott férfival ― nem mindenki olyan szerencsés, hogy pár lila folttal megússza az estét, amint az Hyunjinnal történt. Minden bizonnyal megrepedt egy bordája, mikor az alacsonyabb hasba térdelte.

Mialatt a kerekek hangtalanul végigsuhannak a főút most is élénk betonsávján, s a szegényes környéket felcseréli egy sokkalta barátságosabb, a magas srác izmai elkezdenek felengedni. Távozik belőle az eddig őt feszítő adrenalin és izgatottság, illetve a néhány órával korábbi mérhetetlen unalom ― ugyan a papírok kitöltéséért nem rajong, mégis várja, hogy visszaérjenek a munkahelyére. Valahol, nagyon mélyen még az is érdekli, ezúttal milyen történetet vehet jegyzőkönyvbe, de számít arra, hogy most sem kap értelmes válaszokat.

Gondolkodás helyett egy utolsó, futó pillantást lövell a mögötte ülő irányába, aztán kiteszi az indexet. Ott fent, a domboldalban már látja is a rendőrség épületeit.

― [ : : ] ―

Changbin mogorván zötykölődik a rendőrautóban. Még nem értette meg egészében az elmúlt egy óra történéseit, azonban úgy tűnik, bőven lesz rá ideje a ma éjszaka folyamán ― legalábbis minden jel erre mutat.

Ismeri a rendőrség épületét, de még nem volt oka itt járni, főleg nem bilinccsel a csuklója körül, ezért a dombtetőre épített kapitánysághoz érve egyre idegesebben konstatálja, hogy a kocsi lassulni kezd, majd az előtte ülő férfi leállítja a motort. Elsőként ő száll ki, aztán pillanatokon belül kinyitja a hátsó ülés melletti ajtót, és betekint a sötét utastérbe.

― Mozgás! ― Utasítása nem árulkodik semmiféle érzelemről, leginkább ridegnek nevezhető, de hatásosnak tetszik, hiszen az alacsonyabb kikászálódik a helyéről.

Mielőtt bármi történhetne, a magasabb hirtelen fonja ujjait a letartóztatott felkarja köré. Az érintése fáj Changbinnak, ugyanis keményen rántja meg őt, szavak nélkül rendelve el, hogy kövesse az épület felé, ő pedig szédülve, bukdácsoló léptekkel próbál felzárkózni mellette a durva kaviccsal megszórt úton. Még koránt sem illik rá a józanság jelzője, és bár az elfogyasztott alkohol tisztul a szervezetéből, mégis ügyetlenül mozog. Keresztülhaladnak a sötét udvaron, majd az épület főbejáratán is. A folyosókon már bántó világosság van, nem csak az alacsony fiú számára. Egy pillanatra az őt vonszoló férfi is megdörzsöli a szemét, ahogy betoppannak a falak közé, de egyéb jelét nem mutatja a kényelmetlenségnek, csupán céltudatosan gyalogol előre, fel nem hagyva a fiatalabb erőteljes cibálásával.

― Ne rángasson már, a kurva életbe! ― fakad ki, mikor már sokadszorra botlik meg saját lábában a kapkodó iram végett. Eddig úgy érezte, rendben van, valóban nem szabadott volna azt tennie, amit, de legfeljebb bent tölti az éjjelt, másnap kivágja magát a helyzetből és mindannyian elfelejthetik ezt az esetet, ám ez a bánásmód az agyára megy.

Nem tudja eltűrni, hogy valaki ennyire önfejűen kezelje őt, így újabb kísérletet tesz lerázni magáról a rendőr fogását, nem meglepő módon viszont elszámítja magát. Mindössze egy hűvös pillantást kap a másiktól.

― Épp, hogy el nem törte az állkapcsom. Szerintem van jogom rángatni ― jegyzi meg. A szavai ellenére, mintha kicsivel óvatosabban vezetné végig a folyosón.

Changbin arckifejezéséről lerí, mennyire nem tartja szimpatikusnak a fiatal rendőrtisztet. A természete miatt nem emlékezteti magát, milyen szituációban vergődik jelenleg, holott fontos lenne, mert az idősebbről egyértelműen sugárzik, hogy nem alsó rangú beosztott, akivel nyugodtan kikezdhet.

― Ne aggódjon annyira, az összképen nem sokat rontana ― böki oda félvállról, akár ha nem a szabadságával játszadozna.

Megjegyzését fagyos csend követi, nem hall semmilyen zajt az egész épületből önnön, és fogva tartója lépésein túl. Fogalma sincs meddig sétálgatnak az üres folyosók között, míg végül megtorpannak egy ajtó előtt, ami ránézésre irodának ígérkezik, s a kilincset lenyomva kiderül, nem tippelt rosszul. Odabent szegényes a berendezés, csupán a legszükségesebb bútorok fellelhetőek, többek között egy íróasztal két szék társaságában. A fiatal rendőr lenyomja Changbint az egyik ülőalkalmatosságra, aztán helyet foglal a kijárathoz közelebb esőn. Az asztal fiókjaiban kezd kotorászni, s röviddel ezután előszed egy mappát, belőle fehér lapokból álló nyomtatványokat.

Az alacsonyabb megállapítja az arcvonásairól, hogy egyáltalán nem fűlik a foga az esettel járó papírmunkához, de kötelességtudóan vesz magához egy tollat is a tárolóból. Kelletlen levegőt vesz, s kisebb sóhajjal pillant fel, egyenesen a mozdulatait figyeli fekete szemekbe.

― Lássuk csak, van magánál bármiféle irat? Mondjuk személyi?

― Persze, mindjárt előrántok egy fél levéltárat ― bólint Changbin. A lelke mélyén reméli, hogy a törvény sem bünteti szigorúan, amit elkövetett, mivel minden egyes pillanattal növekszik benne a vágy az iránt, hogy lefejelje a vele átellenben ülőt.

― Nagyon vicces ― morran fel.

Inkább nekilát azokat a részeket kitölteni, amelyekre egyedül is tud válaszolni, az elfogott kérdezgetése nélkül. Percekig tartó némaság ülepedik az irodahelyiségre, csak a toll papíron való sercegése és a bilincs csilingelése szolgáltat alapzajt. Az ő idegei játszi könnyedséggel veszik a hasonló, frusztráló helyzeteket, nem okoz nehézséget teljes szótlanságban dolgoznia. Pontosan tudja, a mellette ülő hogyan reagál majd ― feszengeni kezd, kényelmetlenül érzi magát, és nem sokáig bírja a tehetetlen mozdulatlanságot. Egyikük sem bírja.

Changbin számára idegtépő a hangtalanság. Feszengve csörgeti a kezére tekeredő láncokat, miközben azon agyal, mennyire furcsa az élettől, hogy órákkal korábban még önmagáról sem tudott, mostanra viszont kijózanodva ücsörög valahol máshol; habár igaz az is, hogy ezelőtt sosem rángatták be a kapitányságra.

― Mikor engednek el? ― kérdi váratlanul.

A másik lassan felemeli a fejét a lapok közül. Alaposan áttanulmányozza a kisebb vonásait, szinte látja átáramlani rajta a feszültséget, és ez önkéntelen vigyort fakaszt belőle.

― Megsértett egy közszolgálati személyt, három nap, viszont ha tovább hátráltatja a munkámat, akár egy hét is lehet belőle ― dől hátra a széken önelégült mosolyt villantva. ― Szóval? Megválaszolja a kérdéseimet normálisan, vagy itt marad velem?

A szemtelen görbületre Changbin nem képes megfelelően reagálni. Megfeszített állkapoccsal nyel egyet, hogy legyűrje a belülről őt mardosó idegességet.

― Igazán kellemes társaság ― vetít felé végül egy gyönyörű mosolyt, azonban a tekintetéből egyszerűen üvölt, milyen szívesen verné bele a rendőr fejét az asztallapba. ― Tulajdonképpen egészen érdekfeszítő témákat hoz fel ― mondja szemkontaktust tartva, egyfajta utalásként, mennyire nem érdekli az erőfitogtatás. Ugyanúgy hátrébb dől a szék támlájának, mintha nem volna érdekelt a szituáció végkimenetelében, habár a józan gondolkodása apró jelekkel látja el, hogy ideje visszafognia magát.

― Rendben, nekem az egy hét sem probléma ― dobja le tollát a papírhalmazra a magas. Felkel és elindul az ajtó felé, hogy hozzon magának egy kávét az automatából. Megáll a küszöb előtt, s még egy momentumra hátratekint. ― Ha kísérletet teszel a szökésre a következő két percben, el fogom intézni, hogy egy hónap legyen a letöltendő.

― Mégis hova a búbánatba szökjek ezekkel az istenverte vasakkal?

― Nem tudom, de akadt már rá példa.

A tiszt vállat von, egy pillanattal később pedig nyikordulnak a sarokvasak, és kattan a zár is, jelezve Changbin számára: innen se ki, se be többet. Hazudna, ha azt állítaná, meg sem fordul a fejében, merre lelhetne menekülést, de a realitás hamar felébreszti. Így is nyakig van a pácban, de egy szökésre tett próbálkozással tényleg maga alatt vágná a fát. További gondolkodás helyett körbehordozza a pillantását a szobában. Semmi személyes tárgy nem kelti fel a figyelmét ― mondjuk egy bekeretezett fénykép, vagy hasonló ―, emiatt arra következtet, hogy valószínűleg nem az elfogója saját irodájába hurcolták be.

Nincs ideje sokáig mélázni ilyesmiken. Újból kattan a zár kulcsok csörgésétől kísérve, és visszatér a szívének rettenetesen kedves zsaru is. A kezében papírpoharat forgat, illat alapján minden bizonnyal kávé lötyög benne, mellette pedig egy félliteres ásványvizet cipel. Visszaül oda, ahonnan pár perccel ezelőtt felugrott, és ismét kézbe veszi az íróeszközt, miközben odatolja a kisebb elé a vizet.

― Kezdjük elölről, Hwang Hyunjin vagyok, te?

Az alacsonyabban valóban felébred a kíváncsiság, hogy vajon átgondolta-e ezt az italhozós témát, ugyanis bilincsbe fogott csuklókkal szépen szólva sem megy sokra vele. Összeráncolt szemöldökkel néz a bemutatkozott férfire, s utalás gyanánt minden tudását összekaparja, majd az asztalra dobja a palackot, hogy az megálljon a talpán.

― Seo Changbin a nevem.

Hyunjin megérti őt, s az üveghez nyúl, felbontja és visszahelyezi elé. Úgy fest, elégedett a válasszal, amit kapott.

― Látja, lehet emberek módjára is kommunikálni ― állapítja meg. ― Születési dátum?

― '99 augusztus tizenegy ― felel a fiatalabb. Nem szívleli ezt a közeledést, hiszen nyilvánvalóan nem tervez barátkozni, sokkal inkább működik együtt, hogy ne keveredjen ennél nagyobb bajba.

― Remek. Innentől már meg foglak találni a rendszerben. ― Hyunjin lefirkantja az utolsó adatokat is. Felemelkedik és a felkarjánál megragadva álló helyzetbe húzza Changbint is, aztán a folyosón elindulva magyarázni kezd. ― Az éjszakát bent tölti, ha szerencséje van, ma már nem hoznak be senkit, úgyhogy lenyugodhat reggelig. Akkor kiderül a végleges döntés. ― Mialatt ismerteti az eljárást, átvezeti a kicsit a raboknak kialakított részlegre.

― Eldönti még ma, hogy tegezel vagy magáz? ― kérdez rá Changbin ugyanilyen stíluban. Kezdi zavarni, hogy a másik egyfolytában ugrál a két megnevezés között, és még mindig nem jutott dűlőre vele kapcsolatban.

A magasabb tettetett nemtörődömséggel vonja meg vállait. Lepattintja a bilincset az előtte álló karjáról, bevezeti a csöppke helyiségbe, ahol átmenetileg az éjszakát tölti, s hagyja, hogy alaposan szemügyre vegye.

― Bosszantom vele, szóval nem hiszem, hogy mostanában abbahagyom.

― Kár, hogy ezt elmondtad, mert innentől nem fogom felvenni öntől a piszkálódást ― bólint semlegesen az apró fekete. Alig bírja visszafogni magát, hogy ne vessen még oda egy „pöcs" jelzőt. Valamiért gyűlöli, hogy a rácsok túloldalán állónak ekkora a magabiztossága. Szabaddá vált csuklóit azonnal megmasszírozza, mert a kemény vasak előzőleg kellemetlenül kidörzsölték.

― Ha szerencséje van, többet nem kell látnunk egymást ― játszik Hyunjin a bilincs láncaival, míg az újdonsült rab felfedezi az időszakos helyét. ― Feltehetek egy kérdést?

Changbin éppen azt veszi sorra, hogy van berendezve a pici zárka; csupán egy keskeny ágy, valamiféle szék vagy asztal szolgál bútorként. A hangra visszanéz, és érzelemmentesen megvonja a vállát, jelezve, neki aztán édes mindegy.

― Min tudtatok így összeverekedni, hogy egy embert kórházba juttattatok? Mi volt annyira dühítő, hogy valakinek kockára kellett tenni az életét?

A rendőrtiszt igyekszik elrejteni a hangjában bujkáló lenéző tónust, de ő is sejti, hogy ez korántsem megy gördülékenyen. Sosem volt képes ép ésszel felérni, miért lelnek az emberek örömet az erőszaktevésben, miért bántalmazzák egymást, ölnek, csalnak, hogy miért kell rendszeresen ittas, verekedést generáló embereket behozni. Reméli, hogy Changbin egyfajta kivétel lehet, hogy ő el tudja magyarázni neki a lehetetlent.

Az alacsony felvonja szemöldökét. Természetesen Hyunjin is félreértette a történteket, amiért nem ítélheti el, a helyében valószínűleg ő is így csinálna.

― Részeg voltam. Fellöktem valakit, aki elesett, emiatt beverte a fejét, vagy valami ilyesmi. Nem én ütöttem először, de azt hiszem, az egyértelmű, hogy másodjára nem hagyom, hogy más tegye meg. ― Ismételt vállvonás. Changbint ténylegesen nem érdekli, mit gondol róla az idősebb, ezt bizonyítva hozzáteszi: ― Nem kell nekem hinnie. Mondja, hogy maga szerint ez csak alibi.

Hyunjin a rácsoknál támaszkodik. Mintha csalódott mosoly játszana az ajkain, ahogy újfent felnéz és a tekintetük összeakadtával beszélni kezd. ― Itt nem azzal van a probléma, hogy hiszek-e vagy sem, úgysem én fogom eldönteni az ítéletet, de mindannyian ezt mondják. Részeg voltam, azt sem tudtam ki vagyok, nem érdemlek büntetést. Maga szerint jogosan van most itt? Volt okom behozni, vagy úgy gondolja, hogy tök rendben van, ami történt?

A szavak záporozása felesleges a kisebbnek. Megértette elsőre is, hová szeretne kilyukadni a másik, és nem állíthatja azt sem, hogy ne sikerült volna neki. Kész volna beismerni, hogy hibázott, ugyanis ez feketén-fehéren igaz, mégsem felel nyíltan, hanem közelebb lépdel a rácshoz, és a hideg vasra kulcsolt ujjakkal szemkontaktust teremt. Fekete tekintete elmélyül a magasabb férfi kávészínű íriszeiben.

― Akkor mondja meg maga, miért tettem. ― Hangjából kiérezhető egy kevésbe kihívó szándék, amely fölött Hyunjin nem haladhat el. Felkelti az érdeklődését, s nem ereszti addig, amíg újból szóra nem nyílnak Changbin rózsaszínes ajkai. ― Vallatott már, igaz? Hát olvasson belőlem. Gyilkolni akartam? Lopni, esetleg pénzhez jutni?

A rendőrtiszt most először érzi magát furcsán a nála fiatalabb társaságában. Van abban valami, ahogyan a fém rudaknak támaszkodik, s tőle alig harminc centi távolságban, szinte suttogva formázza a betűket. Lepislog a markában tartott bilincsre. Röpke pillanatokig gondolkozik, végül összeszedi magát, és korábbi fellépéséhez hűen válaszol.

― Valami zavarja, igaz? ― tapint rá a lényegre finoman félredöntött fejjel. A fekete szemöldökei még épp észrevehetően araszolnak közelebb egymáshoz. ― Észre sem vette, hogy eltűnt a pénztárcája, mivelhogy a nagyra becsült úriember, akivel verekedett, magához vette. Szerintem pár órája az sem igazán mozgatta volna meg, ha félholtra verik, és maga kerül be a kórházba. Valószínűleg csalódott, de... miben?

― Látja? Megy ez önnek ― bólint aprócskát Changbin, mielőtt választ tudna adni. Nem érzi úgy, hogy kötelessége lenne minden részletet megosztani, de egy bizonyos határvonalon túl már mindegynek tartja a dolgot. ― Nos, úgy mondanám, hogy többet vártam egy négy éves kapcsolattól. A párom, fogalmazzunk finoman, talált magának egy jobb lehetőséget.

Megválogatja, mit ejt ki a száján, holott a valóság ennél kevésbé árnyalt. Nem akarja azt mondani, hogy a barátnője egész egyszerűen megcsalta egy szállodalánc tulajdonosával, mert valóban szerette őt, és ez a forma kegyetlenül közönségesen hangzik. Még nem sikerült kivernie a fejéből összepakolt bőröndjeinek látványát, ahogy egymás mellett sorakoznak a lépcsőház folyosóján, de erőteljesen hiszi, hogy nemsokára túljut a kapcsolaton, a szakításon, és minden egyes hátramaradt emléken, hogy újrakezdhesse az életét.

Hyunjin elhúzza telt, barackszín ajkát. Először nem tudja, mit szabadna mondania ilyenkor, de a tépelődés végén halkan kinyögi: ― Sajnálom. Tényleg. ― Ő is tudja, hogy hasonló körülmények között maga sem hinne el ilyet, de a szíve mélyén ezt érzi. Eltávolodik a faltól, és megértően a túloldalt raboskodó férfire néz. ― Véleményem szerint már holnap reggel szabadlábra helyezik. Addig pihenje ki magát.

Changbin pusztán bólint. Ujjait egyesével fejti le a rácsról, lassan, hiszen nincs hová sietnie. Nem tudja elképzelni, hogy aludjon ezen a helyen, ezen az ágynak nem nevezhető valamin, egy börtön kellős közepén, így egyértelmű, hogy értelmetlen önostorozással tölti az időt reggelig. Nem mond egy árva szót sem, amikor a magas alak távolodni kezd a folyosón, befordul a sarkon és véglegesen eltűnik a szeme elől. Hang nélküli sóhajtást ereszt el, beljebb lépked a helyiségben és letelepszik a fekhely szélére, tarkóját megtámasztva a fehérre meszelt falon.

Hosszú, gyötrelmes órák elé néz. 

heyy babák, ez bazi lassan született meg, de készen van, és elégedett is vagyok vele

nem tudom bárhol mondtam-e, hogy hyunjin idősebb a történetben, felülről üti az egy nyolcvanat, binnie pedig alig van egy hatvanöt vagy valami olyasmi lol

jaaaaa és (amúgy itt mindig sokat beszélek, bocsi)

szabcsi se rendőr, meg én se annyira, szóval ez az egész eljárás kicsit ilyen összecsapott, ebből senki ne tájékozódjon ilyen igazságszolgáltatási ügyekben, plusz ha valamit nagyonnagyon rosszul írtunk, sajnáljuk sksksksk

_Hopeless_Destiny_ puszi még egyszer haha