Hyunjin lelkében bűntudattal fűszerezett izgatottság kavarog, miközben a szokásos utat teszi meg a lépcsőházban felfelé. Nehezen mozog ugyan, ám még önmagát is meglepi azzal, milyen hamar odaér a lakás ajtaja elé. Már meg sem próbálkozik a rendszeres kopogással, helyette kérdés nélkül felhatalmazza magát a belépésre. Legelőször furcsának véli a nagy sötétséget, ami belepi az előszobát és a nappalit, ám csaknem azonnal ráeszmél: a kisebb valószínűleg legkedvesebb szenvedélyének hódol ― ami nem más, mint az alvás művészete.

Átlagos látogatás ― állapítja meg ezek után, hiszen valóban így kezdődik a legtöbb találkozásuk, habár igaz, hogy ezúttal legalább nem sokadmagával érkezett. Besettenkedik a hálószobába. A redőnyök csattanásig eresztve lógnak, a szőnyegen eldobálva hever pár nadrág és póló. Amolyan agglegény szoba hatást kelt a helyiség, amelynek szélén álló ágyára most leteszi magát. Mellette nagy halomnyi takaró és párna pihen, valahol a közepén egy kicsi, fekete hajú férfivel.

― Megérkeztem, drága ― szólal meg kedves hangon. Óvatosan betúr a textíliák alá, s kitapogatja Changbin vállait, aztán kibontja őt a paplan burkából. Úgy fest, mint hogyha a másik gerince mentén átrohanna a hideg, mert egy momentumra megborzong és reflexből kezd kutakodni a puha anyagért.

― Ideje volt ― válaszol félálomban. Arccal a párnába temetkezve épp csak ahhoz van elég ereje, hogy minimálisan megemelje a törzsét, és elfordítsa a fejét, amely így Hyunjin combján köt ki. Mivel még nem sikerült visszasodródnia az ébrenlétbe, tudatlanul pislog pár laposat, míg hallgatja, amit a rendőrtiszt mond.

― Sajnálom, kicsit sűrű volt az elmúlt hét ― szabadkozik.

Changbin agyáig el sem jut a mondanivalója. Kezd kiszabadulni az édes álmok utóhatásából, s mikor érzékszervei élesedésbe fognak, már gyanússá válik számára, miért fekszik egy plusz személy a matracon ― nem beszélve arról, hogy Hyunjin hangján szól hozzá, ráadásul az illata is megegyező vele. Nagy sóhajtással pillant fel az idősebbre.

― Tíz másodpercet kapsz kivonszolni magadat a személyes teremből.

― Hiszen az előbb még előszeretettel bújtál hozzám ― kuncog fel a sötét hajú. A kérésnek eleget téve mégis inkább kicsúszik az ágy szélére.

Changbin kócosan, kómásan és felettébb álmos hangulatban tápászkodik fel először könyökére támaszkodva, mígnem sikerül felülnie a takarók szoros ölelésében. A magasabb csupán tippelni tud, hogy egyébként is ilyen-e a reggeli arckifejezése, vagy ez az életunt mimika egyedül az ő látogatásának szüleménye? Akárhogy is, az ujjai szinte bizseregnek azért, hogy kényszeresen megigazgasson pár hajszálat, amelyeket rendszertelenül csavarognak a fiú homloka előtt.

― Mindenki követ el hibákat ― szögezi le a kicsi. Arcát enyhén felfújja, szempillái legyezőszerűen csapkodnak. Egyelőre úgy néz ki, sikeres igyekezeteket tudhat magáénak, mivel nem dől vissza a párnára. ― Mi történt? Sokára jöttél.

― Ne haragudj, sok dolgom volt ― ferdít egy picit a valóságon Hyunjin. Attól függetlenül, hogy nincsen miért eltitkolnia, valami furcsa módon nem szeretne beszélni arról, hogy rosszul sült el a munka, nem akarja tudatni a feketével, hogy megsérült és az elmúlt napokat zömmel felépüléssel töltötte.

Changbin csak fáradt, azonban nem vak, ezért egyből észreveszi, hogy valami nem kerek, azonban a faggatózás nem lenne az ő stílusa. ― Végül is, nem teheti meg mindenki, hogy egyhónapos szünetet teremtsen magának ― bólint egy kisebbet. Kimászik a takarórengeteg alól és nyíl egyenesen a konyha felé indul, hátratekintve a válla fölött: ― Kávét?

― Tudod, mivel vehetsz le a lábamról ― biccent elismerően a fiatal tiszt. Tenyerével felnyomja magát eddigi ülőhelyéről, és követi az előtte haladót.

Ha őszinte szeretne lenni, az első pillanattól kezdve otthonos, kellemes légkörnek tartja Changbin lakását. Azon kívül, hogy szívesen jön ide, valami megnyugtató hangulata van a szobáknak. Nem jött még rá, hogy a társaság vagy az épület tehet róla, de ahogy elhelyezkedik a kicsi konyha pultjára felpattanva olyan érzés keríti hatalmába, mintha egy picit ő is idetartozna. Mozdulata hatására azonban éles fájdalom nyilall a vállába. Nem okoz neki különösebb nehézséget elnyelni a panaszos hangokat, amik reflexből szöknének ki a száján egy nyögés vagy szitokszó formájában ― mindössze nagyobbat szusszan az átlagosnál, és igyekszik elterelni a figyelmét róla, gondolatait pedig a maga mögött hagyott mai napról.

Changbin hátat fordítva kotorászik a polcokon. Az őrölt kávé zacskója utáni kutatás közben enyhén lábujjhegyre kell emelkednie, hogy jobban hozzáférjen a kívánt termékhez. Amint megkaparintja azt, és visszafordul vendége irányába, ajkain önkéntelen, cinkos mosollyal jegyzi meg:

― Muszáj volt elsajátítanom egyet, s mást.

Hyunjint is vigyorgásra készteti ez a gesztus, azonban félúton nem tudja kontrollálni arcizmai rezdülését, s egy töredékmásodpercig láthatóvá válik a száján áthúzódó keserves grimasz. Mielőtt elrejthetné, az alacsonyabb fekete már fel is figyel rá. Összerakja a kávéfőzőt és a gázláng fölé állítja. Ujjai éppen lángra lobbantják a gyufaszálat, aztán azt elfújva rákérdez: ― Minden oké?

A fiatal férfi kis csellel próbálkozik. Félrebiccentett fejjel engedi el magát, minthogyha semmi gondja nem lenne.

― Persze, mi baj volna?

Egyetlen dolgot nem vesz figyelembe; hogy mind a ketten emberekkel dolgoznak a munkájuk során. Changbin épp ugyanúgy otthon érzi magát a kommunikáció rejtelmeiben, ebből kifolyólag afölött sem siklik el, milyen furcsává válik Hyunjin teljes viselkedése.

Közelebb lép hozzá. Tüzetesen szemügyre veszi őt, azonban első pillantásra egyáltalán nem látja, mit talál olyan különösnek. Nem tudná megfogalmazni miért, de egy megérzés által a fekete vállára tekint. A másikban olyan érzés támad, mintha a ruhái alá látnának sötét szemei.

― Hyunjin, miért nem jöttél eddig? Mi történt?

― Dolgom volt. Ennyi az egész. ― Enyhén megrázza a fejét. Changbin halkuló, kicsit talán számon kérőnek vehető hangszíne kevésszer tapasztalt emóciókat indít el benne. Feszengeni kezd, hiszen az igazságról nem akar okvetlenül beszámolni, de most kényelmetlen helyzetbe juttatja a hazugság. ― Emlékszel, hogy múltkor miért mentem el? Az az ügy több munkát halmozott fel, levegőt venni sem volt időm ― próbálkozik apró füllentés mögé tolni a valóságot, de legbelül már tisztában van vele, mennyire felesleges erőfeszítés; lebukott.

― Gondolom egyhetes melót és fájdalmakat okozott ― helyesel szkeptikusan. Csak azért is közelebb lép egy belső kényszer hatására, majd saját térdeivel szétválasztja Hyunjin pultról lelógatott lábait, ezzel helyet adva önmagának. Nem is gondolkodik, amikor kezét a férfi ingjének gallérjához emeli, és nem agyalva azon, mit is tesz, kicsúsztatja a legfelső gombot a helyéről. Darabonként tárja fel a fiú mézárnyalatú bőrét, s minél nagyobb felületet szabadít fel, annál gyorsabban virágoznak fel az orcáját borító vérrózsák.

― Changbin... ― suttogja finoman. Annyit számít, mint halottnak a csók; a kisebb szorgalmasan dolgozó ujjbegyei végigfejtik a ruhaanyagot, így annak két oldala már az idősebb bordái mellett csüng lefelé. Először pislognia kell párat a látványtól, hiszen nem képes hinni az érzékszerveinek, ám nem tűnik el, mint ahogyan remélte. Hyunjin felsőtestén ténylegesen átível egy vastag gézkötés. A tiszt végig a vele szemben álló arcát figyeli, mely most keserű grimaszba fordul. Tenyerét gyengéden ráfekteti a vékony csuklókra, s elhúzza a kicsi öklöket a szegycsontja magasságából. ― Hé, nem jövök ki jól az ajtófélfákkal ― igyekszik egy kis viccel lekerekíteni a helyzetet.

Az alacsony ― ha momentán nem lenne lekorlátozva kezeinek szabadsága ― legszívesebben felpofozná őt, amiért ilyenekkel poénkodik. Mindössze ijedten nézi helyette a kötést, amiről fogalma sincs, mit rejthet, és egy árva hang sem hagyja el a torkát. Mivel a ledöbbenés erőteljesen hat rá, egy percre kibillen az egyensúlyából, Hyunjin viszont inkább lecsúszik a konyhapultról, és helyet keres az asztal mellett álló székek egyikén. Óvatosan combjára vonja a sokkolt fiút, és csendben várja a következőket. Csupán egy egyszerű utasítást hall. ― Mesélj.

― Biztos vagy benne, hogy hallani akarod? ― érdeklődik a biztonság kedvéért. Changbin kissé homályos íriszekkel pislog fel rá, de érti a kérdést, és válasz gyanánt bólint is. A magas nem kezd bele egyből. Átkarolja a másik törékeny mivoltát. Alkarja a dereka ívén nyugszik, míg az állát, ha merné, kényelmesen ráfektethetné a vele egyező magasságban lévő kulcscsontra. ― A környéken vannak kerületek, ahol sok az illegális ügy. Minden a tervek szerint ment, legalábbis azt hittük. Tévedtünk, mert egy lépéssel előttünk jártak. Nem szeretnék belemenni a részletekbe: a tásam veszélybe került, én pedig nem hagyhattam. Neki van három egészséges, gyönyörű gyermeke. Ha nem csinálok valamit, ezt a golyót ő kapja. Lehet, hogy meghalt volna, nekem viszont csak a vállam bánta ― vázolja fel tömörítve az eseményeket. ― Sajnálom. Nem akartam, hogy aggódj.

Changbin még vajmi kevéssé tud eltekinteni attól, hogy Hyunjin tényleg megpróbálta megvezetni őt, de jobban aggasztja a helyzet. Egyben mégis hihetetlen elismerés lappang benne, amiért ennyire elhivatottan végzi a munkáját. Olyannyira elmereng, hogy szinte el is felejti a tényt, miszerint a rendőr meztelen mellkasán nyugszik.

― Bátor dolgokat teszel, de nem szabad az életeddel játszanod ― mondja elhalóan. ― Ugyanúgy értékes vagy, ahogyan a kollégáid. Nem teheted kockára magadat.

― Nem érzem úgy, hogy féltenem kellene az életemet ― motyogja a másik. ― Ezért féltem inkább az övéket. Nekik hatalmas dolog tölti be azt a szerepet, amit elveszíthetnek ― magyarázza. Míg ezek a szavak elhagyják az ajkait, ujjvégei lágy mozdulatokkal kelnek útra Changbin derekán, remélve, hogy ezzel megnyugtathatja egy kissé.

― Mindenkinek van valami oka, hogy féltse az életét. Mindannyiunknak akad veszítenivalója.

Leginkább elsuttogott mondatokból áll az egész beszélgetés. Changbin igyekszik figyelmen kívül hagyni a kellemes érintéseket, ami valamiért megborzongatja. Idegen érzés, hogy így reagál, azonban sejti, mire megy ki a játék, és még neki is el kell ismernie, hogy valóban hatékony módszer; gyakorlatilag megszűnik az idegessége.

― Lehet, hogy én ezt a veszítenivalót csak most találtam meg... ― suttogja Hyunjin, homlokát erőtlenül döntve a kisebb vállára.

egyébként nem tértem vissza, csak kínos, hogy így eltűntem a platformról lol
de azért sok puszi minden mezei kolbásznak, aki továbbra is itt van <3