Changbin elméje zavarodott. 

Valójában nem igazán fogja fel a körülötte végbemenő történéseket, hiszen az érzékszervei lassúak és tompák. Ő tehet erről, talán kapott hozzá egy kis külső behatást is, azonban egyedül magát okolhatja mindenért. Az utca sötét, csupán a lámpák pislognak nagy lelkesedéssel, tovább zavarva a látását. Elmosódva látja a betonra vetülő árnyékát is ― hosszú és megnyúlt, mintha nem is az övé volna. 

Bódultan áll az utca közepén. Alig érzékeli, hogy felrepedt szemöldökéből lomhán csordulnak elő az arcbőrét bíbor csíkokkal szennyező vércseppek, ugyanis a gyengélkedő lámpák fénykörében mindössze önnön zihálása cseng vissza a fülében. Tőle nem is olyan messze idegen srác támaszkodik a falnak ― egyedül annyit fog a jelenlétéből, hogy a ruháját vérfoltok tarkítják, s időnként keserves hangokat nyöszörög. Lábai megremegve tartják őt guggolásban, miközben a háta kemény és omló téglafalnak préselődik; Changbin számára nem is magától értetődő, miért került oda. 

Nincs ideje elmélázni. A sarkon sietős léptek csattannak, majd egy nyúlánk alak fordul be, aki láthatólag céltudatosan érkezett. Körbepillant, majd meglódul az alacsony srác felé, s Changbinnak tulajdonképpen esélye sincs. Öntudatlanul, már-már beletörődötten készül a következő verekedésre ― valahol Szöul elhagyatott  bulinegyedeinek egyikében. 

―  [ : : ]  ―

Hyunjin elmondhatja magáról, hogy egész nyugalmas hetet tudhat a háta mögött. Egyenesen gyanús a csend, amely a városra ül ― máskor telefonhívások tömkelege érkezik a rendőrség számára, s az emberek a legapróbb nézeteltéréseket is botránnyá nagyítják, ezzel szemben lassan négy napja eseménytelenségben tengődnek az irodában töltött órák. 

Éjfélt meghaladva nincs mivel foglalkozzék. Megszámlálni sem tudná, hányadik csésze kávét készíti a munkaideje kezdete óta, ám rutinszerűen újra és újra a konyhában álló kávéfőzőnél köt ki. Elgondolkodik rajta, hogy talán a koffeinfogyasztás is csupán megszokott pótcselekvés, amit a tehetetlenség miatt alakult létszükségletté, ám most már nem tud nemet mondani a sokadik bögre forró italra. 

Átmeneti némaság honol a kapitányságon, pusztán a szomszédos szoba nyitott ajtaján át szűrődik ki az egyenletes, sietős klaviatúracsattogás, amely jelzésként sugallja neki, hogy a társa még most is az elmaradott adminisztrálást igyekszik bepótolni. Ha valamit, Hyunjin a papírmunkák vége-nincs rendezgetését is gyűlöli ― lehet, hogy mégiscsak volna mivel lekötni magát ahelyett, hogy hosszas perceken át tanulmányozza a sarokban kókadó szobanövényt ―, azonban a tudatalattija folyamatos ösztönzése ellenére sem mozdul el a konyhapult mellől. 

Élvezi, hogy az éjszaka fekete leple ilyen megnyugtatóan terül el az ablaküveg másik oldalán. Szereti megfigyelni a késői órák életét. A város fényei, és az autók világításának sebesen közlekedő pettyei összeolvadnak egy megnyugtató látvánnyá, ami innen, az őrs dombra felhúzott épületéből különös békességgel tölti el. Hyunjin ― szokás szerint ― elfelejt cukrot mérni a kávéba, de fáradtsága miatt beletörődik a hibába, s keserű kortyokat nyel.

Minden nyugalmas ― épp jókor zavarja meg a telefon fülsiketítő csengése. Másodperceken belül el is vágják, ahogy a szomszédos helyiségben ülő kollégája felemeli a vezetékes eszköz kagylóját, s rendőrökre jellemző szigorral beleszól a vonalba. Hyunjin kezdeti álmossága egy csapásra oszlik el, ahogy figyelmesen hallgatja munkatársa szavait. A beszélgetés rövid és lényegretörőnek tetszik, aztán csattan a telefon, s mire a fiatal férfi letenné csészéjét a pultra, a boltív alatt megjelenik a másik is.

― A kilencedik kerületben megint verekedés van. ― Unott sóhajtással közli a tényeket. Yeosang, a szintén éjszakára beosztott társa sem csattan ki boldogságától, hiszen ezek az ügyek nem sorolhatók a kedvenceik közé, azonban valakinek rendet kell teremteni a város ezen részén. 

Hyunjin bólint, és vegyes érzelmekkel iramodik meg a kijárat felé. Tisztában van vele, hogy most ő vezet, így kapkodva rántja fel a kocsiajtót. Habár az ügyhöz nem fűlik a foga, valami okból kifolyólag a rutinfeladat ellenére izgalommal hajt végig az utcákon. Tulajdonképpen szereti hallani a sziréna mások szemszögéből idegesítő zaját, s akárhogy hangzik ez, elhivatottan kedveli a munkáját is. A szélvédőn keresztül látott kép folyamatos változáson megy át. A félreeső környék lassanként felcserélődik modern épületekre, azok pedig szegényesebb, kevésbé igényes negyedbe torkollnak. Ez a hely meglepően sokszor bukkan el a jegyzőkönyvben; olcsó bárok, törvényszegő alakok és illegális tevékenységek központja. 

Hyunjin elfintorodik. Itt járva már a közlekedési lámpák sárgás fénye is undorítóan pislákol és rebeg, a különböző szórakozóhelyek neonfelirata pedig giccses tükörképet vet a betonon összegyűlő víztócsák felszínén. Elvétve lát csupán embereket. Sötét ruhákba burkolózott személyek ballagnak a járdán ―  néhányuk gyanúsan behúzódik a sikátorok óvó rejtekébe, mikor a rendőrautó fehér foltja átrohan a keskeny utcán. Hyunjin nem állhat meg, hogy minden feltűnő tettet ellenőrzésnek vessen alá, azonban szívesen megtenné. Nem buta fiú, s végképp nem világtalan; olyan helyeket járt meg, ahová embert vinni kegyetlenség. Pontosan tudja, mibe csöppennek bele minden alkalommal, valahányszor erre kanyarodnak. 

A megadott utca egyre közeledik, majd alig másodpercek elteltével megtéveszthetetlenül kibontakozik előttük a sablonos látvány. Néhány részegnek látszó figura dulakodik a félreeső úton. Első pillantásra két férfit fedez fel, viszont csakhamar kiszúrja a harmadik résztvevőt is: a fickó ellenfelének nyakára szoruló ujjaitól fuldoklik. Alacsony, alig lehet talán százhatvan centi magas, s a téglából emelt falnak préselve nem is súrolja cipője hegye a járdát. 

Yeosang felszisszen az anyósülésen. Keze már a kilincsen pihen, s minden lehetősége megvan, hogy a verekedőket figyelje. A kocsi hirtelen megjelenése miatt az eddig nem balhézó férfi feltápászkodik, s botladozó lépteivel ellentmondón meglepő gyorsasággal veti magát a sikátorok labirintusába. Hyunjin tekintete átsiklik rajta. Véleménye szerint kapott eleget, ha sántítva és szemmel láthatólag véresen menekül el a színtérről, s sokkal inkább a másik két jelenlévőre figyel. Egyelőre semmit nem fog fel a szituációból, azonban pont időben ugranak ki az utastérből. Az alacsonyabb, fekete fürtös srác összeszedi minden megmaradt erejét, s védekezésként az ellenfele gyomrába térdel. Ugyan a fájdalomtól felszabadul a torka, mégis fájón horzsolja le hátát a durva falfelületen, majd kimerülten próbálna kihátrálni a továbbiakból.

Yeosang gyorsabban reagál. Megragadja az alkalmat, hogy immár nem nekik kell szétválasztaniuk az egymásnak eső ellenfeleket, s határozottan távolabb rántja a magasabb férfit. Egyiküknek sincs kedve finomkodni ebben a helyzetben, Hyunjin pedig nem is koncentrál másra, csak hogy a magáról nem tudó kisebbet megakadályozza bármiféle ellenszegülésben. Fél szemmel követi le az eseményeket, így tudja, hogy kollégája elhurcolja a másik tagot, azonban túl elfoglalt ahhoz, hogy bámészkodjon. 

A vele szemben álló alig lehet fiatalabb nála. Szemeiben zavarodottság köde szállingózik, s egyértelműen nem képes megkülönböztetni Hyunjint az előbbi férfitól, aki csaknem megfojtotta őt. Remeg a keze, mialatt félig falnál támasztja magát, s a rendőr szavai sem jutnak el az agyáig, melyekkel együttműködésre akarja rábírni. Hyunjin nem egy ilyen esetet kezelt már, de még mindig megvetéssel viseltetik iránta. Mégis óvatosan fog rá a másik karjára, hogy magával vezesse az autóhoz, viszont nem számít a megjósolhatatlan mozdulatra. A kis termetű fiú könyöke keményen vágódik az állkapcsának ― nem rajong ezért a viselkedésért. Az ellenkezés minden formája felidegesíti, s most nem is kontrollálja magát; elszállt aggyal rúg rá az alacsonyabb térdhajlatára, aki azon nyomban elterül a flaszteron. Mivel világosan látja, hogy a fiú kész vérző bütykökkel, felrepedt szájjal és elborult elmével felkelni onnan, hogy folytassa a dulakodást, tétovázás nélkül térdel le mellé, vállát keményen tartva lent a talajon.

Az idegen hátrafeszített csuklójára villámgyorsan pattan bilincs. Hiába vergődik, a magasabb biztosan fogja le, s várja ki, míg némileg lecsillapodik. Nincs szüksége arra, hogy még az autóban is idegbeteg módjára viselkedjen. Reszelősen fújja ki a levegőt, s  sziréna megszakítatlanul vijjogó háttérzaját áthidalva lehajol a másik füléhez.

― Ugye tudja, hogy hatalmas bajban van? 

―  [ : : ]  ―

nos, asszem ide is elértünk.

imádom az ötletet, de eddig semmi energiám nem volt belekezdeni, most talán össze tudom szedni magam egy kissé, és legalább belevágok. remélem, hogy szeretni fogjátok, ugyanis én teljes szerelemben vagyok ezzel a témával kapcsolatban. szabcsinak köszönöm, hogy türelmes és cuki szerepíró, és mindig segítségemre van. nagyon szeretlek, ugye tudod?

csók mindenkinek <3