*A csettintés után hat évvel*

December 24.

Békesség. Szeretet. Isteni mézeskalács illattal telítődött szobák. Vidám nevetések. Sokadszorra is elmesélt történetek. Rokonokkal és szerettekkel telizsúfolt lakások, családi házak. Ez a karácsony, egy normális háztartásban az év vége felé közeledve.

De ki mondta, hogy az én családom normális?

Egy távoli, elszigetelt családi ház sötét szobájában egy fiatal húszas évei végén járó nő áll az ablak előtt és a messzeségben ragadt tekintetével a távoli vidéket szemléli, közben aprót kortyolgat a kezében lévő isteni forrócsokit tartalmazó bögréjéből. Még finom arcát csak a telihold vakító fénye és az ablakpárkányra felszerelt karácsonyi izzók időnként fel-felvillanó színkavalkádja világítja meg. A késő téli éjszakában nincs semmi különös, odakint csönd van, a nyugodt levegőt csak a finoman szállingózó hópihék szelik át és öltöztetik újra a kinti tájat fehér színbe. A ház előtt egy nagyobbacska hóember áll, arccal az útra néz. Mosoly kanyarodik a fiatal nő arcára, majd el is tűnik. A hóembernek nincs kit néznie, vagy várnia. Nincs több ház erre, csak az övé, az út csak hozzájuk vezet. De ez így is van jól. Kell a nyugalom, az idő, hogy mindent fel tudjon dolgozni. 

Töprengő arckifejezéssel bámulja tovább a lakatlan és csendes útszakaszt. Megannyi átélt - sokszor inkább épphogy csak túlélt - pillanat jut az eszébe, eme szép ünnep estéjén. Ez van akkor, ha nem tudod feldolgozni az elmúlt éveket, ha ilyen sok idő után is még élénken él benned minden. Az első csettintés, a kudarcok, a gyász, a reménytelenség, a félelem és az a mérhetetlen nagy űr, ami akkor keletkezett benne. Amit azt hitte, sose fog neki betölteni újra senki, hogy sose lesz már minden olyan, mint régen. Az igazat megvallva, nem is lett.

A fiatal nő, cseppet sem átlagos, kék színű haját az ünnepekre való tekintettel most laza kontyba tűzve viseli a feje tetején.

-Mi a baj? - érkezik a szelíd kérdés a háta mögül, miközben két erős kar simul hátulról a csípője köré, majd húzza jó szorosan az ölelésébe. Ismerős érintés. Nyugtató férfi illat. Mindezek hatására a nő kiszabadul a távoli táj fogságából és a biztonságot és nyugalmat nyújtó kar ölelésébe bújik. 

-Semmi... - súgja maga elé. Időközben kiürült bögréjét az ablakpárkányra helyezi, majd óvatosan belefordul az ölelésbe és karjait szerelme nyaka köré fonja. Ahogy oly sokszor, most is elveszik az előtte álló férfi szeretett és gyönyörű pillantásában. Sose unja meg, imádja ahogy ránéz. Ajkaira önkénytelenül finom mosoly kúszik. Engedve a csábításnak lábujjhegyre emelkedik és egy finom, de annál sokatmondóbb csókot lehel a férfi ajkára, mely után a nyakába hajtja a fejét.

-Már percek óta figyellek és látom, hogy valamin nagyon elgondolkoztál...Héj, nézz rám - emeli fel finoman az állánál fogva kedvese arcát a férfi. - Biztos minden rendben?

-Persze – hazudja. De a férfi tudja, hogy ez nem így van, amit a nő is érez rajta, így folytatja. - Csak tudod, így karácsonykor... eszembe jutott, hogyan töltöttem az elmúlt 5 év karácsonyait. Igazából sehogy - nevet fel keserűen. - Egyszerűen eszembe jutott az a sok fájdalom, magány, egyedüllét. Tudod, akkor azt hittem, a csettintés után, hogy már soha többé nem lehetek boldog - tart pár másodperc szünetet, hogy ne sírja el magát. - Elvesztettem a barátaim egy részét, a vőlegényem és aztán széthullott a csapat is. Őszintén, akkor éreztem magam először tehetetlennek. Már majdnem elvesztettem a reményt is, 5 év az nagyon hosszú idő. Próbáltam nem így állni a dolgokhoz, az elején még Natashának is segítettem valami megoldást keresni - vesz egy mély levegőt. - De aztán nem tudtam hogy feldolgozni a történteket, több év elteltével sem. Így elkezdtem eljárni. Először csak rövid időre, majd egyre hosszabb ideig voltam távol. De megértették - a férfi csak szótlanul hallgatja kedvesét, tudja, hogy nehéz volt neki az az idő, és borzalmasan érzi magát, hogy nem lehetett ott vele. - Az elején hittem, hogy visszahozhatunk mindenkit. Már majdnem feladtam, mikor jött a fordulat. Tisztára, mint a filmekben - nevet fel ismét keserűen, amit most a férfi is halványan megmosolyog, majd letörli a kósza könnycseppet a nő arcáról. - Jött Scott, majd a megoldás, az időutazás és a végső nagy csata...és jöttél te is - pár pillanatra lehajtja a fejét, majd mikor késznek érzi magát a folytatásra, újra a férfi szemébe néz. - Kicsit még furcsa nekem, hogy ismét érzek és boldog vagyok, van, aki újra törődik velem és úgy tűnik, nincs több gonosz, akinek szét kell rúgni a seggét.

-Erről még sose beszéltél nekem!

-Nem szeretek erről beszélni, szerintem érthető okokból - szomorú mosoly ül ki az arcára.

-Persze, kicsim, de ugye tudod, hogy velem mindent megbeszélhetsz? - simította végig gyengéden a nő arcát a férfi.

-Igen, elvégre a férjem vagy - itt a férfi felnevet. - Köszönöm!

-Mit? - kérdezi, majd szorosabban magához húzza a nőt.

-Hogy kihúztál ebből az egészből. Hogy kihúztatok - szívét most melegség tölti el a többesszámot használva. Mindkettőjüknek hihetetlen még, hogy már nem csak ketten vannak.

-Sajnálom, hogy nem tudtam akkor veled lenni - mondja szomorúan a férfi, majd nyom egy puszit a nő homlokára.

-Nem kell - mosolyog rá kicsit már vidámabban. - Ennek így kellett lennie, bár bevallom nem ilyen jövőt kepzeltem el. De mivel velem vagytok, ezt semmire nem cserélném el. Akkor sem, ha visszahozhatnék a halálból olyan valakit, akit nagyon szerettem - újabb homlok puszit lehet a nő homlokára, ezt hallva, mert tudja mekkora fájdalom ez neki. - Így kellett történnie.