-Újra kell találnunk valami életcélt - mondja Steve a körülötte ülőknek. Egy kis teremben vannak, ha jól látom vele együtt nyolcan. Én az ajtóban állok, Steve nekem háttal ül, így nem látja, hogy itt vagyok. Az álmom után két hét telt el és még nem jöttünk rá, kiről is beszélt nekem Wanda és Loki, ami kezd már kicsit kiborítani. Szürke pulcsim kapucnija fel van hajtva, a hajam pedig hátul összekontyolva, hogy az itteniek ne ismerjenek fel. Csak állok nekitámaszkodva az ajtófélfának és hallgatom őket. Steve szavain még a szemem is könnybe lábad. - Én a jégbe fúródtam, miután megismerkedtem életem szerelmével - halványan elmosolyodom, majd pár másodpercre lehajtom a fejem. Peggy Carter. - És hetven év kimaradt. Tovább kell lépnünk - tart egy kis szünetet, majd megismétli és lehajtja a fejté. - Tovább kell lépnünk... - még ő se tudta feldolgozni. Ahogy a megmaradt emberekből senki sem. Ezt nem is lehet. - A kezünkben van a világ, hiszen ránk maradt. Hát kezdjünk vele valamit. Mert különben semmi értelme, hogy még élünk.

Azzal vége lett a kis ülésnek. Az ott lévők szépen elszállingóztak, majd Steve elkezdte visszapakolni a székeket az asztalok tetejére. Nem vette észre, hogy ott vagyok, így mellésétáltam és elvettem egy széket.

-Joyce - kapja rám a fejét meglepetten, majd boldogan - már amennyire egy ilyen után az tud lenni - rám mosolyog. - Hát te? Azt hittem, még a hegyekben vagy.

-Nem bírtam tovább három napnál - válaszolom, majd felteszem a széket az asztalra. - Megőrülök, hogy még semmi sem történt.

-Azt mondták, várjunk - tesz fel egy újabb széket ő is az asztalra, majd megy a következőért. Én neki dőlök az egyiknek, majd karba fonom a kezem. - Úgyhogy várunk.

-Mielőtt ide jöttem, hazamentem - váltok témát. Közben Steve az utolsó széket is felteszi az asztalra. - Nat azt mondta, lassan egy hete nem voltál ott - Steve lehajtja a fejét, majd lassan szembe fordul velem. - Mi történt?

-Nem tudom.

-Steve - erre a szemembe néz, már amennyire tud a kapucnitól. Ezt látva, lehajtom azt, ezzel felfedve az apróbb csikarást a szemöldök csontomnál.

-Mi történt veled? - kérdezi aggódva.

-Lavina - mondom, majd halkan felnevetek. - De most nem ez a lényeg - nézek rá komoran. - Történt valami?

-Sok minden - válaszolja, majd elindul a kabátjáért.

-Azokon kívül - forgatom meg a szemem, majd utána indulok.

-Csak az, ami veled is - itt kérdőn felvonom a szemöldököm. Steve ezt látva felnevet, majd kisétálunk az épületből. - Kezdek megőrülni.

-Akkor legalább nem jutok egyedül a diliházba - Steve ismét felnevet, aminek hallatán már elmosolyodom. - De viccet félre téve, ha te nem hagyod, hogy én megőrüljek, akkor én se fogom hagyni neked. Várunk. Ahogy azt te mondtad és minden jó lesz.

-Fura, hogy most te mondod azt, hogy várjunk, mikor az előbb nekem kellett ezt mondanom neked - néz rám csípősen.

-Vicces vagy - öltöm ki rá a nyelvem.

-Jössz? - néz rám homlokráncolva, majd fejével a motorja felé bök.

-Egye fene - vonom meg a vállam. - Már úgyis rég ültem mögötted - azzal felpattanok mögé, felveszem a bukósisakot és még mielőtt elindulna felteszek egy kérdést: És hova megyünk?

-Haza - válaszolja pár másodperc csend után, amit hallva halványan elmosolyodom.

X

Mikor visszaérünk a bázisra még elcsípjük Natasha és Rhody beszélgetését. Rhodes most Mexikóban van, jelentése szerint hullákat talált, akiket valószínűleg Barton ölt meg. Ezt hallva akaratlanul is félrekapom a fejem és összepréselem a szemem. Stevenek pedig megfeszül az állkapcsa. Tudjuk, mennyire fontos Nat számára Barton, és el sem tudom képzelni, milyen rossz lehet neki ezeket hallani, és hogy még mindig nem találtuk meg.

-Felajánlanám, hogy főzök vacsit, de így is eléggé padlón vagy - szólal meg Steve.

-Összegyűlt otthon a szennyes - csipkelődik Nat is. Én csak megforgatom a szemem, elsétálok Steve mellet, adok Natashának egy puszit, majd leülök mellé.

-A barátomhoz jöttem - válaszolja Rogers.

-Mint látod a barátod jól van - jön a válasz a mellettem ülő nőtől, ám a szemében csillogó könnyek és remegő hangja nem ezt tanúsítja.

-És a barátod elég rosszul hazudik - nézek ráncolt homlokkal Stevere, aki csak halkan felnevet, majd elveszem a tányéron lévő fél mogyoróvajas szendvicset és beleharapok.

-Hé! - néz rám Romanoff.

-Még ott a másik - mondom teli szájjal, mire ő csak elmosolyodik.

-Láttunk egy csapat bálnát, mikor áthajtottam a hídon - mondja Rogers.

-A folyóban?

-Kevesebb a hajó, tisztább a víz.

-Figyu - kezd bele Nat. - Ha most azzal jössz, hogy nézzem a jó oldalát, akkor fejbe doblak egy mogyoróvajas szendviccsel.

-Én nem - szólok közbe. - Én éhes vagyok.

-Bocs a szokás hatalma - reagálja le Steve, majd leül Natashával szembe. - Mindenkinek azt hajtogatom, hogy lépjen tovább és éljen. Van, akinek megy. De nem nekünk - az én szemem, ahogy Natasháéi is könnybe lábad.

-Ha továbblépek, ki csinálja ezt? - kérdezi Nat.

-Senki - mondom.

-Lehet, hogy nem is kell csinálni - mondja Steve.

-Regén nem volt semmim - Nat rekedtes hangja tölti most be a helységet. - Aztán jött ez. Ez a csapat. Akár egy család - megfeszül az állkapcsom és legördül az arcomon egy könnycsepp. Nem csak Nat szavait hallva, hanem mert teljesen átérzem a helyzetét. - Belőlem meg sokkal jobb ember lett. És bár ők már nincsenek, még mindig jobb akarok lenni.

-Megoldjuk - fogom meg Romanoff kezét. - Valahogy.

-Ezt hajtogatjuk már öt éve - néz könnyes szemével az én könnyes szemembe. - És nem jutottunk sehova.

-A megoldás váratlanul fog jönni - válaszolom. - Nem adhatjuk fel.

-És nem is fogjuk - süti le pár pillanatra a szemét Nat. - Bármennyire is tűnik lehetetlennek a dolog.

-Talán élnünk kellene az életünket - mondja szomorúan Steve.

-Te kezded - mosolyodik el szomorúan Natasha. A következő pillanatban megjelenik egy holografikus hívás Nat előtt, amit egy mozdulattal elhúz, ezzel megnyitva a kamerát.

-Hé! Hahó! - halljuk a hangszóróban a hangot. - Van itt valaki? - mindannyian a kép felé fordulunk. - Én vagyok Scott Lang. Pár éve találkoztunk, a reptéren, Németországban - arcunkra egyszerre ül ki a döbbenet és a meglepettség. - Én voltam, aki óriásira nőtt - Steve feláll a székből, hogy jobban megnézhesse a kamera képét. Őt Nat, majd én követem. - Volt rajtam sisak is, talán azért nem ismertek fel!

-Ez egy régi üzenet? - kérdezi Steve.

-Ez ki? - teszek fel én is egy kérdést, ugyanis én nem voltam ott Németországban velük, én nem ismerem ezt a fazont.

-A Hangya! - mondja tovább a kapuban álló férfi. - Ezt biztos nem felejtettétek el.

-A kapuban áll - mondja Nat.

-Muszáj beszélnem veletek! - teszi még hozzá Scott.

X

-Foglalkoztatok már kvantumfizikával? - kérdezi Scott, miután abbahagyta a körülbelül tíz perces fel s alá járkálását motyogással.

-Néha elcsevegünk róla - válaszolja Natasha. Ezt követően Scott elmagyarázza, hogy öt évvel ezelőtt, azaz Thanos előtt, a kvantumvilágban, azaz egy mikroszkopikus világban volt, mikor Thanos csettintett, így ő ott ragadt. Ledöbbenünk, mikor azt mondja, számára nem volt hosszú ez az öt év, mivel neki ez csak öt óráig tartott. Elmondja, hogy a kvantumvilág más szabályok szerint működik, hogy az idő ott másképp működik. Majd felveti, hogy mi lenne, ha tudnánk benne utazni. Hogy megoldanánk, hogy egy adott időben be-, majd kilépjünk. Ergó időutazás.

-Tudom, ez őrültség - mondja Scott.

-Scott - szólítja meg őt Romanoff. - Egy mosómedvével emailezek. Lassan már semmin se lepődök meg.

-Kivel tudunk erről beszélni? - kérdezi Lang. Ezt követően összenézek Stevevel, és én már tudom, kire gondol.

-Jó utat - mondom, majd elindulok, ki a szobából.

-Velünk kell jönnöd - fordul utánam Steve.

-Nem akarok - fordulok vissza. - Nem tudnék szembe állni vele. Még nem.

-Szükségünk van rád is, Joyce - néz most rám Nat. - Tudod jól, hogy szeret, és tudjuk, hogy te is őt. Öt év telt el. Készen állsz.

-Egyszer se jött vissza - rázom meg a fejem, amin legördül egy könnycsepp.

-Ez igaz - helyesli Steve. - De nem egy üzenetet küldött neked.

-Aminket te nem néztél meg - teszi hozzá Nat.

-Te galád - szól közbe Scott, mire mind a hárman ránézünk. - Oh. Ez rosszkor jött. Bocsi. Inkább befejezem a szendó evést. Folytassátok csak - azzal tényleg elkezdi tovább enni Nat szendvicsét, amin akaratlanul is halkan felnevetek.

-Elmegyünk hozzá - mondja Steve. - És te is jössz.

-De előbb hallgasd meg az üzeneteket - hajtja le a fejét pár másodpercre Nat. - Csak, hogy ne érjen meglepetés.

-Meglepetés? - kérdezek vissza csodálkozva.

X

A szobámban ülök a kanapén és sírok. A dohányzóasztalomból felvetül egy holografikus hangsáv, szóval sejthetitek, mit csinálok. Öt évnyi üzenetet hallgatok. Sose küldte őket rendszeresen. Van, hogy egy hétig mindennap küldött, de volt olyan, hogy két hangfájl között eltelt fél év. Már az elsőnél elsírtam magam. Vannak hosszabb és rövidebb üzenetek, boldogak és szomorúbbak is. Mindegyikben kérdez felőlem, mikor egy idő után már tudta, hogy nem hallgatom meg őket. Már az utolsót hallgatom, amit körülbelül három hete küldött.

-... lassan négyéves lesz - mondja boldogan. - Egyre jobban hasonlít rám, aminek azért annyira nem örülök. Sokat van a garázsban, játszik a szerszámokkal - itt halkan felnevetek, majd megtörlöm a könnyes arcom. Tony itt tart egy kis szünetet. - Tudom, hogy nem hallgatod meg - itt összepréselem a szemhéjaim. - De picit jobban érzem magam, hogy üzenek. Na jó. Semennyire se érzem jobban magam. És teljesen megértem, hogy ezt csinálod. Sajnálom - itt keserűen felnevet, majd tart pár másodperc szünetet. - Sokat meséltem neki rólad - itt felkapom a fejem meglepettségemben. - A nővérének becéz, és elég sokszor kérdezi, mikor találkozhat majd veled - több könnycsepp hagyja el a szemem ezt hallva. - Mikor azt meséltem neki, hogy kék a hajad, eldöntötte, hogy ő is olyat akar. Venni kellett neki egy kék parókát, mondanom se kell, hogy Pep nem örült neki - itt halkan felnevetek. - Nagyon látni akar... ahogy én is - csend. A háttérben hallok valamiféle hangot, majd ahogy Tony sóhajt egy nagyot. - Mennem kell. A kis Morgan most épp csuromvizesen szaladgál és el kell kapnom egy törülközővel - ismét felnevetek. – Remélem, egyszer meghallgatod ezeket, és válaszolsz! Vigyázz magadra!

Azzal a felvétel véget ért, és a hologram is szertefoszlott, mivel már nincs több üzenet. Lehajtom a fejem és utat adok a könnyeimnek.

-Jól vagy? - jön a kérdés az ajtóm felől, arra kapva a fejem meglátom Natashát.

-Te tudtad - törlöm meg az arcom és a szemem. - Igaz?

-Igen - beljebb jön és leül mellém a kanapéra. - És már láttam is.

-Milyen? - kérdezem remegő hangon.

-Gyönyörű - mosolyodik el szomorúan. - És tuti olyan lesz, mint Stark - itt mind a ketten felnevetünk.

-Miért jöttél? - kérdezem.

-Mindjárt indulunk - paskolja meg a térdem. - Szóval szedd össze magad, és tíz perc múlva találkozunk az egyes garázsnál!

-Rendben - mondom szomorúan.

-Ha lesz alkalmad négyszemközt beszélni vele - néz rám. - Beszéljetek.

-Rendben.

-Már, ha a kis Morgan nem fog folyton a nyakadba csüngni - mondja nevetve, majd feláll és elindul ki. - És ha lehet, ne pizsamába gyere.

-Ez nem az - akadok ki, majd felnevetek.

-Ezt senki se hiszi el - azzal rám kacsint és kimegy.