*5 évvel a csettintés után*

-Nem nagyon beszéltünk, mióta itt vagyok - ül le Nebula az egyik bárszékre. Épp a konyhában ügyködök. Úgy döntöttem, összedobok vacsira egy kis Barton-féle palacsintát, amit csak nekem tanított meg eddig. - A nevemet azért tudod?

-Nebula - válaszolom, majd visszafordulok a serpenyőhöz.

-Nem sokat tudok rólad, és ez nem tetszik - folytatja. - De felteszem te se rólam.

-Ebbe beletrafáltál - mondom nevetve. - Mire vagy kíváncsi?

-Rád - válaszol egyhangúan. - Nem mindenre, csak hogy mire vagy képes.

-Mutáns vagyok - kezdek bele. Végül is velünk van, miért ne mesélhetnék neki. - Képes vagyok teleportálni, mentálisan összekötni embereket és amikor ezt csinálom, a szemem fehérré színeződik.

-Szép lehet.

-Kinek mi - válaszolom úgy, hogy nem mozog a szám, majd Nebulára nézek.

-És tényleg az - reagálja le.

-Emellett Szirén sikolyom van - folytatom már hangosan. - Ezt láthattad is a múltkor, mikor lejöttél a csarnokba - itt bólint. - Amit nemrégiben fejlesztettünk tovább.

-Azt is láttam.

-Ez a sikoly amolyan Banshee- félévé tesz engem, annyi különbséggel, hogy én nem megtalálom a halottakat, hanem megálmodom a halálokat.

-Ezt, hogy képzeljem el? - kérdezi felvont szemöldökkel.

-Úgy, hogy az álmomban minden stimmel - itt felé fordulok és nekidőlök a konyhapultnak, majd keresztbe fonom magam előtt a kezem. Nebula érdeklődve hallgat tovább. - A helyszín, a halálozások oka, csak a személy nem.

-Az, hogy lehet? - kérdezi zavartan.

-Nem tudom - vonom meg a vállam. - Először a saját halálom álmodtam meg, de az álmaimban sose magamat láttam, hanem a csapatot. Mindig mást. Majd a bátyám halálát álmodtam meg, akit én öltem meg. Majd részben a Wakandai csatát, azt hiszem.

-Láttad, hogy elporladnak?

-Azt nem - rázom meg a fejem. - Csak éreztem, hogy valami szörnyűség közeledik.

-Érdekes - vonja össze a szemöldökét. - Thanos érthetően csinálta veled azt, amit Wakandában.

-Hogy érted? - kérdezem felvont szemöldökkel, majd a szám szélén lévő apró heghez teszem a kezem. Mikor Thanos rám varázsolta a szájtapaszt, az felsértette a szám szélét. Nem volt kellemes érzés.

-Erős vagy. Nagyon - kezd bele. - Thanosnak sose volt olyan ellenfele, akitől félt volna. De rád valamiért szájzárat tett, hogy ne tudj sikítani.

-Azt ne mond, hogy félt tőlem - nevetek fel.

-Azt nem mondanám - von vállat. - Csak tudta, mire vagy képes, tudta, hogy erős vagy. Vagytok páran, akik kifejezetten erősek közületek.

-Például? - vonom fel kérdőn a szemöldököm.

-A Maximoff lány és az Asgardi - mondja. - És te is köztük vagy - itt közbe akarok szólni, hogy kétlem, hogy olyan erős lennék, mint Wanda vagy Thor, de nem hagyja. - Most már.

-Most már?

-Az, amit múltkor a csarnokban csináltál, nem volt semmi - azzal feláll a bárszékről és elindul fel a szobája felé.

-És te mit tudsz? - kiáltok utána.

-Kitűnő harcos és gyilkos vagyok - fordul vissza, majd elmosolyodik. Válaszul csak halkan felnevetek, majd hagyom, hogy elmenjen. Ezután visszafordulok a gáztűzhelyhez és szomorúan konstatálom, hogy a palacsinta, ami a serpenyőbe van, odaégett. Szuper.

X

A vacsi mindenkinek ízlett. Igaz, szerintem nem sikerült teljesen olyanra, mint Clinté szokott lenni, de finom volt.

A zuhanyzóból kilépve gyorsan megtörölközöm, majd felkapom magamra a pizsim. Úgy döntök, hogy befonom a hajam estére, nem annak érdekében, hogy göndör legyen, csak most így van kedvem aludni. Középen ketté választom a félig kék félig barna hajam, majd parkettába fonom. Miután végzek, átsétálok a szobámba és leoltom a nagy villanyt, így csak a függönyre felhelyezett kék karácsonyi égősor világítja be a szobát. Elsétálok az ágyamig, majd belevetem magam. Betakarózom és hagyom, hogy magába szippantson az álom.

*ÁLOM*

-Joyce - hallok egy nagyon ismerős hangot magam mögül. A Bosszúállók központ udvarán állok, testemet a Foszlány ruhám fedi el. A nap süt, gyönyörű kék az ég, azonban sehol senki. - Joyce - hallom ismét a hangot, mire már megfordulok. A szemem azonnal könnybe lábad. Az arcomhoz kapom a kezem, majd lehúzom az azt eltakaró fekete kendőt.

-Wanda? - kérdezem remegő hangon. - Tényleg te vagy az?

-Nincs sok időnk, Joyce - mondja szomorúan.

-Miről beszélsz? - kérdezem zavartan.

-Itt az idő - folytatja. - Van esélyünk, csak meg kell találnod.

-Kit? - a szememből ekkor megszökik egy könnycsepp.

-Azt idővel megtudod - szomorúan elmosolyodik. - Adj még neki egy kis időt, utána keressétek fel! Nem fog belemenni, de ő oldja meg az egészet.

-Kicsoda? - össze vagyok zavarodva. - Kiről beszélsz Wanda? Mit fog megoldani?

-Van esélyünk.

-Mire? - kérdezem könnyes szemekkel. - Visszahozhatunk titeket? - pislogok egyet és Wandának hűlt helyét találom. - Wanda? - körbe fordulok a tengelyem körül, de sehol sem látom a Maximoff lányt. - Wanda!

-Nem a te hibád - újabb ismerős hang. Megpördülök és Lokival találom szembe magam. - Én akartam így.

-Úgy sajnálom - hangom remeg a feltörni akaró sírástól. Közelebb lépek a csínytevések istenéhez, meglepetésemre ő nem lép hátra. Jobb kezemet óvatosan felemelem és megérintem vele a nyakát, amin szinte semmi nem látszódott. Lefolyik az arcomon egy könnycsepp, mikor eszembe jut, mit csinált vele Thanos. Loki ekkor megfogja a kezem és mélyen a szemembe néz.

-Figyelj rám, Joyce. Nagyon - halkabbra veszi a mondandóját. - Nem könnyű most itt lennem, ahogy Wandának se volt az.

-Hogy jutottatok ide, hiszen meghal...

-Erre nincs időnk - vág a szavamba, azonban hangja még mindig halkan és lágyan cseng. - Meg tudjátok csinálni, csak ne kapkodjátok el. Megmentitek őket.

-És téged? - vágok a szavába. - Téged is megtudunk?

-Ez most nem fontos.

-Már hogyne lenne az! - kiáltok fel. El akarok lépni tőle, de mivel fogja a kezem, nem tudok.

-Joyce! - gyengéden megszorítja a kezem, jelezve, hogy nyugodjak meg és figyeljek rá. - Fejlődött a képességed!

-Igen, ezt tudom - nézek rá zavartan.

-Nem az, hanem... - ennél a pontnál egy hatalmas villám csapódik mellénk a földbe, ami messzire repít minket. Loki hamarabb ugrik talpra, így felsegít a fűből. - Itt van.

-Ki? - kérdezem ijedten, majd elkezdek nézelődni a telken. Mikor visszafordulok Loki felé, meglátom, ahogy Thanos ismét a kezében tarjta. - Loki! - kiáltok fel, közben szememből megszökik egy könnycsepp. Nem fogom még egyszer hagyni neki! Azzal rohanni kezdek feléjük. Thanos felém tartja a kesztyűs kezét és ismét egy vasszájzárat varázsol rám. Olyan erővel csapódik a fém az arcomnak, hogy a hátamra esek. Nem fetrengek sokáig, felugrok, de már nincsenek előttem. Arcizmom megfeszül, és egyben leszek ideges és ijedt. Nem, nem, nem!

-Most hagy csináljam én, jó? - ismét az ördögi és mély hang felé fordulok. Thanos arca fogad, amint megfordulok. Reagálni sincs időm, hatalmas kezét a fémre teszi, majd egy határozott és erős mozdulattal letépi azt a számról. Fájdalmamban felordítok és oda kapom a kezem. A szám most hosszabban szakadt fel a jobb oldalt, majdhogynem az arcom közepéig. A kezem és az arcom is csupa vér lesz a sebtől. - Ne figyelj rájuk! Vesztettetek!

Azzal a sötétség magába szippant. Mikor kinyitom a szemem, egy romos helyen vagyok. Mintha valami csatatéren állnék. Nem ismerek fel semmit, nem tudom, hol vagyok. Az arcomon lévő seb eltűnt, mintha az, ami az előbb történt, meg se történt volna. Betondarabok vannak mindenhol, hatalmas a por és itt-ott tűz is lobog. A távolban egy hatalmas hajót látok az égen. Majd felismerem. Ez Thanos hajója, az, amivel az Asgardi hajót is megtámadta. Mikor újra megfordulok, már nem vagyok egyedül, A semmiből ide került Tony. Távol vagyunk egymástól és nem is felém néz. A földön térdel. Ám ami ennél is jobban meglep, azon kívül, hogy az egyik páncélja van rajta, ami elég viharvert, az arca pedig véres, az az, hogy amikor felemeli a kezét, felkúsznak rá a végtelen kövek. Elkerekedik a szemem, mikor az kövekkel járó erő fájdalmat okoz neki. Oda akarok menni, de a lábamat mintha bebetonozták volna. Mikor lenézek rájuk veszem csak észre, hogy rajtam a Foszlány ruhám van, ami néhol ki van szakadva, több sebből is vérzek, illetve a bal lábam és kezem a Tonytól kapott páncél borítja. Valaki letépte rólam a páncélt. Tony mond valamit, de nem hallom tisztán. Mikor megint ránézek látom, ahogy csettint, majd fehér fény villan.

Ezután egy hatalmas hegy szélén állok, a hajamba belekap a hideg szél, amibe beleborzongok. Itt már jártam, egy másik álmomban. És igen. Két hatalmas kőszerű oszlop magasodik előttem, a hegy szélére sétálva pedig egy mély szakadék fogad. Azonban most tovább időzök itt, mert látok valakit lent feküdni. Hunyorogni kezdek, hogy jól lássam a lent fekvő tetemet. Először egy zöldbőrű lányt látok, miután pislogok egyet Pietrót, egy újabb pislogás után Natashát, majd Mattet.

-Az a sorsom, hogy mindenkit ismerjek - jön mellőlem egy rekedtes, mély és egyben fájdalmas hang. Megfordulva ismét a lebegő, csuklyás alak áll. Most annyi különbséggel, hogy látom az állát, ami vörös.

-Mi ez az egész? - kérdezem kétségbeesetten. Azonban nem mond semmit. - Válaszolj! Miért láttam több embert lent?!

-Ha elmondanám, nem válna valóra - ezt nem a vörös alak mondta, hanem Strange. Körbe fordulok, de sehol se látom. Mikor visszafordulok a lebegő fickóhoz, az már előttem áll, majd egy könnyed mozdulattal lelök a hegyről. Zuhanok, azonban nem csapódok be.

A semmiben lebegek. Mindenhol csak a feketeség. Semmit se látok, azonban hangokat hallok.

-Nem a te hibád - hallom újra Loki mondatát.

-Én vagyok Vasember - rögtön az ugrik be, mikor Tony azon a sajtókonferencián felfedte magát. Akkor mondta ezt.

-Akkor hamarosan - üti meg a fülem Nat izgatott hangja.

-Biztonságban vagyunk - mondja Pepper, azonban valamiért úgy érzem ezt hallva, hogy ő szomorú. Nagyon.

-Győztünk, Mr. Stark - ezt tutira Peter mondja. Győztünk? Nem. Hisz' Thanos csettintett, a kövek megsemmisültek. Mi ez az egész? Ezeket a mondatokat még sose hallottam!

-Igen - mondja boldogan Pietro. Mi igen?

-Minden megváltozott - utoljára pedig Steve hangját hallom.

*ÁLOM VÉGE*

Sikítva ülök fel az ágyamban. A számat elhagyó hanghullámok betörik az ajtómat, amit követően a szám elé kapom a kezem, megakadályozva, hogy tovább sikítsak. A szememből patakokban folyik a könnyem, remegni kezdek. Nem telik bele fél percbe, Steve szalad be a szobámba, ügyet se vet az ajtómra, ami darabokban hever a folyosón. Nem gondolkodik sokáig, hozzám siet, leül mellém és szorosan átölel.

-Css! - próbál csitítani és nyugtatni, kezével a hajam simogatja. - Semmi baj. Itt vagyok.

X

-Szóval - ül vissza mellém az ágyra Steve, majd a kezembe nyom egy bögre forró teát. - Mit láttál?

-Beszéltem Wandával és Lokival - nézek rá könnyes szemekkel.

-Hogy? - kérdezi döbbenten.

-Beszéltem velük - ismétlem meg. - Az nem álom volt. Vagyis nem tudom. Nem a jövőt és nem is a múltat láttam. Lokit meg is érintettem - itt lefolyik egy könnycsepp az arcomon. Steve próbál nyugtatni, miközben elmesélem neki azt, amire emlékszem. Mikor befejezem, egyszerűen nem találja a szavakat, amit meg is értek.

-Mit érthetett Wanda az alatt, hogy Itt az idő, meg hogy Adj neki időt? - kérdezi értetlenül.

-Fogalmam sincs - hajtom le a fejem szomorúan. - De mind a ketten azt mondták, Wanda és Loki is, hogy meg tudjuk csinálni, meg hogy ne kapkodjunk. Tudnak valamit.

-Nem tudsz valamelyikükkel újra kapcsolatba lépni? - kérdezi reménykedve Steve.

-Kétlem, hogy képes lennék ilyenre - rázom meg a fejem. - Loki azt mondta, hogy nehéz volt ott lenniük velem. Vagyis ők kerestek meg.

-Miért most? Miért nem kerestek meg korábban? És miért most kezdtél újra álmodni, az elmúlt 5 évben nem álmodtál semmit - vonja össze a szemöldökét. - Ez nagyon különös.

-Jön valami - bámulok magam elé.

-Tessék?

-Nem véletlenül kerestek meg most - nézek Steve szemébe. - Üzenni akartak, hogy most kell cselekednünk. Meg kell keresnünk majd valakit, csak adnunk kell még neki pár napot, lehet ő keres meg minket.

-Stark?

-Nem tudom - rázom meg a fejem. - Lehet. De van egy olyan érzésem, hogy csak most kezdődik a végjáték.