*3 évvel a csettintés után*

*Steve szemszöge*

-Nem tudod, Joyce mikor jön vissza? - kérdezem a mellettem ülő Natashát, aki épp az ebédjét fogyasztja.

-Azt mondta, mielőtt visszajön még beugrik Frankhez.

-Mindig egyre tovább van távol - sóhajtok fel.

-Tudod, hogy mindig visszajön - néz rám aggódva Nat. A haja már nem fehér, vagyis az, de csak részben. Az évek során nőtt, így az felül vörös, alul fehér.

-Igen - bólintok rá. - De mindig tovább marad. Tavaly kétszer is elment. És az oké, hogy minden hónapban egyszer elmegy Frankhez, azt megértem. De most is három hónapig volt távol.

-Attól félsz, hogy egyszer majd nem jön vissza? - mondja ki azt a gondolatom, amit eddig féltem magamnak is bevallani.

-Igen - válaszolok pár másodperc hallgatás után.

-Steve átment aggódó apukába - poénkodik Romanoff, mire kap tőlem egy nem túl kedves pillantást. - Ez cuki. De figyelj. Joyce mindig vissza fog jönni, nem hagyna itt minket.

-Tudom - hajtom le a fejem.

-De aggaszt még téged valami.

-Az, hogy nem keresi Tonyt - nézek a nő szemébe.

-Ez érthető - vonja össze a szemöldökét. - Hisz' itt hagyta. Mindannyiunkat.

-Csak élni akar.

-Itt is tudott volna. Velünk.

-Joycenak olyan volt Tony, mintha az apja lett volna - folytatom. - Azt hittem, majd egy idő után keresik egymást. Már eltelt három év és semmi.

-Tony keresi őt - mondja Nat, majd belekortyol a pohár vízbe.

-Hogy? - lepődök meg.

- Szokott neki üzenetet hagyni Péntekkel, de sose válaszol rá.

-Először Pietrot veszíti el, utána azt, akit apjaként szeretett - idegesen megdörzsölöm a homlokom.

-Joyce nem csak rá tekintett apaként - itt feláll, halványan rám mosolyog és átballag a konyhába, hogy elmossa a tányérját. Elgondolkodom Nat szavain, amik nem tagadom, megleptek.

-Ezt most úgy érted, hogy...

-Joycenak mi vagyunk a családja - szól közbe. - Mindannyiunkat szeret és nem akar elveszíteni. De te és Tony mindig is különleges helyet foglaltatok el a szívében.

-Ha ezt most hallaná Pietro - poénkodom, mire Nat halkan felnevet és gyengéden beleüt a vállamba.

-Nem úgy értettem, te lökött!

-Tudom - bólintok egy aprót, majd szomorúan elmosolyodom. - Joyce valahogy mindig is összetartott minket.

-Épp ezért viselte meg annyira az, ami történt - ül vissza mellém Natasha. - Az, hogy szétszakadtunk, ráadásul úgy, hogy ő nem volt ott. A csettintés, majd Tony.

-Ha akkor ott lett volna - gondolkodom hangosan. - Németországban. Szerinted máshogy végződött volna?

-Lehet - hajtja le a fejét. - De ezt már nem tudjuk meg.

-Nem - erősítem meg. - De kíváncsi lennék rá, hogy alakult volna.

-Ki nem - néz vissza rám Nat. A következő pillanatban egy robbanás rázza meg a központot. Itt alig érezni, mert a földalatti laborból jött. Felpattanok és azonnal a lifthez szaladok, megnyomom a hívó gombját, de nem történik semmi. A már mellettem álló Natashára kapom a fejem, aki riadtan néz vissza rám. A lift melletti konzolhoz lépek, majd pár holografikus gombot megnyomva, meghalljuk Bruce hangját.

-Mi történt? - kérdezem idegesen. - Nem működik a lift, nem tudunk lemenni.

-Lekapcsoltam - itt köhög egy sort.

-Miért? - kérdezi Nat.

-Nincs semmi gond - folytatja a tudós. - Csak félre ment valami.

-Jól vagy? - kérdezem.

-Igen. Semmi bajom - itt felnevet. - De azért kell egy új asztal lentre.

-Mit csináltál? - lép közelebb a konzolhoz Romanoff.

-Semmi érdekfeszítőt - itt sziszeg egyet. - Ez éget - morogja az orra alatt, azt hiszi, hogy nem halljuk.

-Hulkkal próbálkozol, igaz? - teszem fel a kérdést, amit pár másodperc csönd követ.

-Össze kell takarítanom - tereli a témát Banner. - Vacsira felérek - azzal a kapcsolat megszakadt. Nattal csak összenézünk, majd visszaballagunk a konyhába. Bruce egy ideje azon dolgozik, hogy szétválassza magát Hulktól. Voltak ezzel kapcsolatban kisebb, nagyobb gondok. Vagyis nem sikerült neki. Mondott olyat is, hogyha szét nem tudja választani magukat, akkor összeolvasztja. De nagyon azt vettük ki a szavából, mikor mesélte, hogy meg akar tőle szabadulni.

*Joyce szemszöge*

-Steve! - kiáltom el a nevét, mikor szembe fordul velem, a nyakába ugrok. Átöleli a hátam, majd felnevet.

-Hazataláltál? - kérdezi poénkodva.

-Nagyon vicces - nézek rá szúrósan, majd elengedem. Pár órája jöttem csak vissza, de már a csarnokba tartunk, hogy megnézzük, mennyire tudom uralni az erőm. Igen, tudom. Három éve már annak, hogy fejlődött, de nem sűrűn használtam azóta. Sőt, az első eset után, több hónapot kihagytunk. Utána szépen apránként fedeztük fel, mire vagyok képes. Bátortalan voltam. De azt viszont nem tudják, hogy amíg a hegyekben vagyok, gyakorlok. Tegnap Franknek is megmutattam, mire jutottunk. Mondjuk most is csak azért, mert már nem bírtam tovább hallgatni, ahogy azt mondja, látni akarja.

A megszokott Foszlány ruhámban állok a csarnokban, a lenövőben lévő kék hajam most ki van engedve. Be kell vallanom, hogy így is tetszik. A kék része már a fülemnél van, így arra is rájöhettetek, hogy a vállig érő hajamat is elengedtem, most már a mellemig ér a hajkoronám. Néha zavar a hossza, de mostanság nem nagyon izgat, mi van vele. Talán majd egyszer levágom és visszafestetem. De egyelőre nekem tetszik, hogy félig kék, félig barna.

-Kezdhetjük? - kérdezi Natasha.

-Naná - mosolyodom el.

-Nem tetszik a mosolya - lép Steve mellé Rhody. - Mintha sunnyogna.

-Lehetséges - von vállat Kapi, majd halkan felnevet, amivel nem nyugtatja meg Rhodyt.

-Felvétel indul - mondja Banner. - Oké Joyce, kezdheted.

Megmozgatom a nyakam, majd pár másodpercre lehunyom a szemem. Mikor kinyitom, tudom, hogy fehérek. A kezem magam mellett van, megmozgatom az ujjaim, majd egy hirtelen mozdulattal megcsavarom az alkarjaim, amik abban a pillanatban fehéren felizzanak.

-Azta - lepődik meg Natasha. Az alkarom és a kézfejem most olyan, mintha fehéren lángolna. A jobb kezem magam elé emelem, átmozgatom az ujjaim, majd egy pillanatra ránézek Brucera, aki kíváncsian nézi a mozdulataim. Eddig mindig eljutottunk, de a továbbiakra már egyikük se számít. Ökölbe szorítom a kezem, majd oldalra tartva kilövök belőle egy fehér sugárszerű erőgolyót. Az nekicsapódva egy dobozhalomnak, felrobbantja azokat.

Ezután sejtelmesen Rhodyra nézek, majd elkezdek felé szaladni. A férfi ijedt tekintettel várja, mit fogok csinálni. Még mielőtt oda érnék, a kezeimet magam mellett kicsit megemelem, majd a föld irányába lököm, aminek hatására fehér fénysáv lövell ki a kezemből, az pedig a magasba dob engem. A falról, amire esek, visszalököm magam és a levegőben átfordulva Steve elé érkezem.

-Nem semmi - mondja döbbenten.

-Lőj meg - nézek mos Natashára.

-Mi? - kérdezi vissza zavartan.

-Lőj meg! - ismétlem meg magam, közben távolodni kezdek tőlük. - Gyerünk.

-Nem - vonja össze a szemöldökét.

-Bízz bennem - ráncolom fel a homlokom. - Gyerünk - Natasha előbb Brucera, majd Stevere néz. Aztán előveszi a pisztolyát, ami mindig nála van, most a kabátja belsejéből. Kilép az asztal mögül, lép előre kettőt, majd megáll. Többlépés távolság van köztünk. Nat kicsit habozva kibiztosítja a fegyverét, majd rám fogja. - Ne aggódj, nem lesz baj - ezt most úgy intézem, hogy csak ő hallja. Bólint egy aprót, majd szorosabban markolja a fegyvert. Az ujját a ravaszra helyezi. Én pedig ebben a pillanatban megfeszítem az izmaim, a kezeim újra fehéren világítanak. Nat ad egy apró jelet, hogy lő. Ezt követően kezeimet úgy fordítom magam előtt, hogy a tenyereim egymásra nézzenek, majd egyiket átvezetem a másik felett ezzel egy vízszintes kört írtam le magam előtt. Abban a pillanatban, ahogy Romanoff meghúzza a ravaszt, kinyújtom magam elé a kezeim, amiből most egy fehér pajzs formálódik elém. A golyó koppan rajta, majd a földre esik. Kezeimet széttárva, majd a fejem fölé emelve a pajzsból egy burok képződik.

-Ez hihetetlen - döbben le Banner.

-Ugye - szólalok meg, már mellette állva. A tudós megijed és ugrik is egyet.

-Jesszus! - kapja a kezét a szívéhez, amit én csak kinevetek.

-Ezt, hogy csináltad? - kérdezi Rhody.

-Képes vagy megtartani a burkot, úgy, hogy nem vagy ott? - kérdezi Bruce.

-Kiteleportáltam - válaszolok előbb Rhody kérdésére, amit Steve kinevet. - És igen - fordulok vissza Banner felé.

-Ennyire unalmasak a hegyekben töltött napjaid, hogy gyakorolsz? - kérdezi mosolyogva Rogers.

-Részben - mosolyodom el én is.

X

-Többet ne kérd, hogy rád lőjek, jó?! - ül le mellém a kanapéra Natasha. Kérésére előbb csak felnevetek, majd halkabbra veszem a tévét. A nappaliban ülök, mivel a szobámban hatalmas a kupi és még nem jött meg az erőm ahhoz, hogy összepakoljak.

-Nem lett semmi bajom - fordulok vissza felé.

-Az nem érdekel - rázza meg a fejét. - Csak, ne!

-Rendben - bólintok rá mosolyogva. - Történt valami, amíg nem voltam?

-Sok minden nem - fintorodik el Nat, majd gondolkodóba esik. - Thor még mindig nem válaszol sűrűn a hívásokra, de legalább már tudjuk, hol van.

-Haladás.

-Tony hagyott neked két üzenetet, míg nem voltál - ezt már kicsit halkabban és szomorúbban mondta.

-Majd meghallgatom - vonom fel egy pillanatra a szemöldököm.

-Nem válaszolsz neki, igaz?

-Nem.

-Miért?

-Még mindig fáj, hogy elment - hajtom le a fejem. - Én megértem tényleg, hogy ez neki nehéz, ahogy mindenkinek. És hogy nyugodt életet akar. De azt a jelen helyzetünkben itt is megkaphatná.

-Hát, ha nyugodtnak nevezed azt, hogy Banner megint robbantott - ráncolja fel a homlokát Nat, mire én felnevetek.

-Mit kellett most venni? - kérdezem még mindig nevetve.

-Most csak egy asztalt - von vállat Nat mosolyogva.

-Muszáj ezt csinálnia? - kérdezem zavartan.

-Szükségesnek érzi.

-Nektek is ezt kéne éreznetek a hajatokkal kapcsolatban - lép a nappaliba Steve. - Rátok férne egy festés.

-Kapd be Rogers! - vág hozzá egy párnát Natasha.

-Nem tetszik? - kérdezem felráncolt homlokkal, poénosan.

-De - bólint rá Rogers. - Nagyon szép.

-Borzalmas vagy - rázom meg a fejem nevetve.

-Hagyd rá, nem érti hisz' férfiből van - súgja ide nekem Nat, de úgy intézi, hogy Rogers is hallja. A Kapitány válasza mindössze annyi, hogy visszadobja Romanoffnak a hozzá vágott párnát.