A ruhásszekrényem előtt állok és nézem a benne eluralkodott katasztrófát. Mintha egy tornádó söpört volna végig. Az elmúlt egy hónap mozgalmas volt a költözés végett, így nem tudtam rendet tartani. Ma azonban nincs programunk, nagyjából mindennel végeztünk, apróságok vannak már csak hátra. Úgy döntöttem, ma rendet rakok ebben a kuplerájban. Vannak még kipakolatlan dobozok is elszórva a szobában. De először a szekrényemet szeretném rendbe szedni.

Kiveszem az első darabot, ami a kezem ügyébe kerül. Egy fekete kötött pulóver. A szekrény mellé az imént idehúztam a dohányzóasztalt, így erre tudok majd pakolni. Gondosan összehajtom a kezemben lévő pulóvert és megkezdem az első kupacot az asztalon. Épphogy lerakom az asztalra, kopognak. Az ajtóhoz sétálok és kinyitom. Aggódó pillantással találom szembe magam. Steve az.

-Szia Wanda! - köszön kedvesen. - Beszélhetnénk?

-Szia! Persze, gyere beljebb - invitálom a szobámba. - Ülj le valahova, ahol helyet találsz! - elég nagy a kupi, így sok választása nincs. Az ágy egyik sarka üres, ahogy a kanapén is egy kis rész. Visszaballagok a szekrényhez és folytatom a hajtogatást. Most egy farmer akad a kezembe.

-Aggódok miattatok - szólal meg nagy nehezen, miközben leül az ágyamra. Nem válaszolok rögtön.

-Te vagy az egész csapat? - egy pillanatra találkozik a tekintetünk, majd ismét hátat fordítva neki a szekrényemet figyelem. Meg is van a következő ruhadarab, amivel talán nem indítom meg a lavinát. Egy újabb pulóver.

-Mindenki - nagy sóhajtás keretében válaszol. - Több, mint két hónapja már annak, hogy Joyce elment - nem a meghalt szót használja. Gondolom, így nem tűnik annyira durvának. Az elment tényleg kellemesebben hangzik. De ez semmit sem változtat a mondat lényegén és az azt kiváltó érzelmeken. - Sokunk úgy ahogy, már feldolgozta. Téged nem sűrűn látunk, szinte csak az edzéseken, és ha te vagy a vacsi felelős, de akkor sem eszel velünk.

-Sokan nem ülnek olyankor az asztalhoz - vágok vissza, próbálok kedves hangnemet megütni. Nem nagyon jött össze. Mióta Joyce nincs, nem volt olyan pillanat, hogy az egész csapat együtt lett volna.

-Nem is beszélgetsz velünk - megfeszül az állkapcsom. - A bátyáddal sem - megáll a kezemben a póló, amit épp hajtogatok. Ez Stevenek is feltűnik. - Ő még annyit sem jár ki, mint te. Szinte nem is látjuk - levágom a pólót az asztalra idegességemben. Nem tudják, de Pietro nem is mindig van itthon. Gyors és furfangos, könnyű szerrel ki tud szökni. Esténként főleg.

-Mindenki máshogy gyászol, Steve.

-Ezzel tisztában vagyok.

-Azzal is tisztában vagy, hogy Pietro szerette Joycet? - pördülök meg. - És hogy ez most milyen lehet számára?

-Tisztában vagyok vele, hogy szerette - vesz egy mély lélegzetet és feláll. - De két hónap, nagyon hosszú idő Wanda - megáll előttem a szavakat szinte leheli. Könnyek gyülekeznek a szememben. - Nem kellene egyedül végig mennie ezen! - rázza a fejét. - Itt vagyunk neki! Beszélnie kellene valakivel!

-Tudom - fojtom belé a szót. - Én próbáltam vele beszélni! De nem hagyta! Nem csak egyszer próbálkoztam. Szinte mindennap. De ellökött magától! - könny gördül végig az arcomon. - Nem akartam, hogy egyedül csinálja ezt végig! - hangom remeg. - De ellökött. A saját bátyám! - könnyeim megállás nélkül potyognak, kezem megremeg a dühtől és a fájdalomtól. Steve magához von és jó szorosan átölel. Finoman simogatni kezdi a hátamat, állát a fejem búbjára teszi.

-Minden rendben lesz - próbál nyugtatni. - Tudom, hogy nehéz, de ne add fel! Próbálj még vele beszélni! - eltol magától és a szemembe néz. Megtörlöm könnyes arcomat. - Szerette és elvesztette. Több időt kell neki adnunk.

-Igen - bólintok.

-Jól vagy? - lágy hangjától elönt a nyugodtság.

-Megleszek - bólintok. - Ne haragudj, hogy így neked rontottam!

-Ugyan, nincs semmi gond! - lágy mosolyra kanyarodik az ajka. - Csak aggódsz a testvéredért. Ezért nem kell bocsánatot kérni! - körbe pillant a szobán. - Egyébként szépen berendezkedtél - szúrós pillantást vetek rá. Ez a kupi minden csak nem szép.

-Hát azt azért nem mondanám - felnevet, amit megmosolygok.

-Annyira nem rossz a helyzet - piszkál. - Mit gondolsz a helyről?

-Ahhoz képest, hogy régen egy raktár volt, elég szépen felújította Stark.

-Igen - egy véleményen van velem. - El kellett foglalnia magát valamivel - teszi hozzá már halkabban.

-Itt legalább a levegő is jobb - váltok témát, nem akarok arról beszélni. Tony sincs még a legjobb formájában. Bármit is állít Steve, ő is tudja jól, hogy senki sincs még jól. Több időre lesz szükségünk! Annyit már fejlődtünk, hogy nem mindig ül ki az arcunkra a fájdalom és a gyász. Legalábbis a legtöbbünknek. Tonyról ez nem mondható el. Ahogy Pietroról sem, már amikor látni.

-Eldugott hely - teszi hozzá, majd rám néz. - Nem zavarlak tovább, hajtogass!

-Köszi! - nevetek fel, majd elkísérem az ajtóig.

Későre jár már, de muszáj innom egy kávét. Sokra haladtam, de még nem vagyok készen. Ma be akarom fejezni, hogy holnap tudjak máshol segíteni. A konyhába érve lefőzök magamnak egy adag kávét. Megfordulok, hogy szerezzek magamnak egy bögrét, de Pietroval találom szemben magam. Meglepettség suhan át az arcomon. Nem szól semmit, csak elém lép és átölel.

-Tehát hallottad - könnyeimmel küszködve szólalok meg nagy nehezen. Elenged.

-Igen - válaszolja halkan. - Sajnálom!

-Semmi baj, megértem - szomorú mosolyt küldök felé. Állkapcsa megfeszül.

-Akkor sem kellett volna veled így viselkednem - rázza meg a fejét. Épp válaszolnék, amikor megszólal a hangszóró. Nem számitok rá, így összerezzenek.

-Megtaláltuk! - recseg Tony hangja.

-Kit? - kérdezem.

-Foszlányt - összenézünk Pietroval. - Küldöm a helyzetét. Most már tényleg kapjuk el! - Pietro arcáról leolvasom a fel nem tett kérdést. Bólintok. Az ölébe kap és már rohan is. El a birtokról, egyenesen a városba.