Az utolsó edzésemet tartom, ami most kivételesen nem egy csoportos edzés. A munkám eltereli a gondolataimat, így nem kattogok folyamatosan, nem őrlöm magam.

-Mára ennyi elég lesz, Nick! - szólítom fel, mire ő leteszi a súlyokat. - Nyújts le!

-Joyce! - lép elém, majd hátrál egyet, mivel túl közel állt meg hozzám. - Nem lenne kedved velem vacsorázni? - kérdőn felvonom az egyik szemöldököm. Nick a húszas évei végén jár. Helyes férfi. De nem az én esetem. Nem olyan, mint Ő.

-Aranyos vagy, de vissza kell, hogy utasítsalak - mosolygom rá kedvesen. Egy ideje már próbál elhívni vacsorázni vagy épp moziba. Nem most utasítom vissza először. Kitartó, az egyszer biztos!

-Miért? - kérdezi szintén mosolyogva.

-Mondtam már - azzal ellépek mellette. - Nem randizom ügyfelekkel!

-Ne már, Joyce - fordul utánam. - Csak egy vacsora, semmi több!

-Sajnálom Nick, de még mindig nem.

-Van valakid? - megállok, de nem fordulok felé. Türelmesen várja a válaszom. Megremeg a kezem, így gyorsan magam elé kapom, hogy ne lássa. - Van, vagyis volt- hátrapillantok rá a vállam felett. - Jó éjt, Nick! - azzal bemegyek a női öltözőbe.

Leülök a szekrényem előtti padra. Könyököm megtámasztom a térdeimen, ujjaim a hajamba siklanak. Felgyorsult a szívverésem és egyenetlenül veszem a levegőt. Nyugalom! Orron be, szájon ki. Orron be, szájon ki! Tíz perc elteltével sikerül annyira összeszednem magam, hogy felálljak és visszaöltözzek.

Nyolc óra felé jár az idő. Általában kilencig vagyunk nyitva, de péntekenként korábban zárunk. A munkatársaim valószínűleg már elmentek, így én fogok zárni. Ma is. Van, hogy tovább maradok bent, csak hogy levezessem a feszültségemet.

Könnyedén haza teleportálhatnék, de most a sétálásra van szükségem. Már besötétedett, a levegő is lehűlt. Vannak, akik szórakozóhelyre sietnek, vagy épp egy kocsmába. Egy kislány sétál el mellettem a szüleivel és kiskutyájával. Egy pár az út túlsó oldalán épp kilép egy kávézóból.

Hazaérve veszek egy hideg zuhanyt, most nem volt kedvem a teremben fürödni. Amy hagyott nekem egy cetlit a hűtőn, hogy két barátnőjével elmentek iszogatni. Remélem, csendben jön majd haza, és nem nekem kell majd megint behúznom őt az ajtó elől! Készítek magamnak egy szendvicset és egy forró teát. Bedobok egy mosást, majd fogat mosok és befekszem az ágyamba. Elveszem az éjjeliszekrényemről a könyvet, amit épp olvasok. Percy Jackson. Könnyek gyűlnek a szemembe. De nem hagyom, hogy az érelmeim miatt ismét csak a borítót bámuljam. Fellapozom a könyvet.

*ÁLOM*

-Nem ezt beszéltük meg - lehelem.

-Tudom - válaszolja halkan. - Most alkalmas? - kérdésére végigfut a hideg a testemen. Meleg lehelete csiklandozza az ajkamat. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Mikor kinyitom, egy kék és egy barna szempár találkozik.

-Mindig az - válaszolom. Ezzel elárulok neki mindent. Hogy mit érzek. Tette pedig elárulja számomra, ő mit érez. Ajka végre találkozik az enyémmel. Borostás arca csiklandozza az arcomat. Melegség tölt el. Nyugalom. Még, ha csak pár másodpercre is. Puha ajka lassú táncot jár az enyémmel. Mikor elválunk egymástól, homlokunkat egymásénak döntjük.

-Miért most? - kérdezem.

-Szerencsét hoz - válaszolja, mire elmosolyodom.

X

-Fogd le! - kiabálja a szőkehajú férfi. A szoba falai fehérek, végtagjaim az ágyhoz vannak szíjazva. Iszonyatosan fáj a fejem, a szemeim égnek, zsibbadnak a végtagjaim. Kiabálok és kapálózok. A fájdalom miatt és mert ki akarok szabadulni. Nem értek semmit. A szőke, számomra ismeretlen férfi a jobb oldalamon jelenik meg, próbál lenyugtatni. Visszanyom az ágyra. Azonban én tovább kapálózom. - Csinál már valamit! - amint befejezi a mondatot egy szúrást érzek a bal karhajlatomban. Abba az irányba kapom a fejem, de látásom már kezd homályosodni. Egy körszakállas, barnahajú férfi néz vissza rám. Kezében fecskendőt szorongat. Nem látom az arcát, de testtartásából levonom, hogy szomorú. Aztán minden elsötétül.

-Joyce? - álmomból a nevem hallatán azonnal felriadok. Kipattannak a szemeim és ülőhelyzetbe ugrok. Az órára pillantok, ami szerint már elmúlt negyed kettő. Felsóhajtok. - Joyce!

-Matt? - kérdezem óvatosan.

-Jól vagy? - hangja aggodalmat tükröz.

-Már megint azt csináltam? - arcomat tenyereimbe temetem és a légzésemre figyelek.

-Igen - kapom meg a választ. - Orron be, szájon ki! - már meg sem lepődöm, hogy tudja, mi a helyzet. Úgy cselekszem, ahogy mondja. - Nem gondolod, hogy beszélnünk kellene? - kérdése óvatos.

-De - lelógatom a lábamat az ágyamról, a könyv a földön hever. Lenyúlok érte és a szekrényre helyezem.

-Akkor gyere át!

-Most? -lepődök meg.

-Igen. Hozd magaddal!

Nem válaszolok, veszek egy mély levegőt és felállok az ágyamról. Leveszem a pizsamámat és felkapok magamra egy melegítő nadrágot, illetve egy pulóvert. Kinyitom a szekrényemet és annak aljáról kihúzom a fekete sporttáskámat. Kicipzározom és leellenőrzöm, hogy mindenem benne van-e. Nadrág, felső, bakancs, maszk. Megvagyunk. Még gyorsan kinézek, itthon van-e Amy. Mivel nem látom a cipőjét, így a konyhából teleportálok el.

Már Matt lakásában állok. Ő a konyhában tesz vesz, mikor meghallja a padló roppanását, felém kapja a fejét.

-Erről leszokhatnál! - poénkodik. Ledobom a táskámat a földre és helyet foglalok a kanapén. - Tudod, van ajtóm is - felnevetek.

-Neked is szia! - vigyorgom.

-Jól vagy? - kérdezi aggódva, majd helyet foglal az előttem lévő fotelben. Gőzölgő italt tesz az asztalra, majd felém tolja. Elfogadom. - Csak mert megint összekötöttél minket álmodban.

-Mit hallottál? - kérdezem, majd belekortyolok az italomba.

-Csak annyit, hogy segítséget kérsz. Megint rosszat álmodtál?

-Inkább emlékek voltak - beletúrok kiengedett, lenövőben lévő kék hajamba. Előre dőlök és megtámaszkodom a térdeimen. A bögrét a tenyereim között görgetem. Nem kell többet mondanom neki, hiszen mindent tud. Még többet is.

-Szeretnél róla beszélni?

-Nem - válaszolok halkan. - Most nem. Úgysem tudnék újat mondani - keserű nevetés hagyja el az ajkam.

-Rosszabbodott?

-Kicsit - vallom be neki. - Ma kétszer volt kisebb rohamom - Matt cammog egyet, majd idegesen és gondolkodva hátra dől a fotelben. Mióta emlékszem, azóta vannak rohamaim. Nem tudom, mitévő legyek. Ismét megremeg a kezem a mellkasomon, mintha egy elefánt ülne. Orron be, szájon ki.

-Joyce - leheli a nevem.

-Miben segíthetek? - terelem a témát és a gondolataim.

-Hogy? - kérdez vissza zavartan.

-Mondtad, hogy hozzam magammal - pillantok a táskámra. - Miért?

-Igen - jut az eszébe. Azzal feláll és a falba épített szekrénye felé veszi az irányt, hogy előkeresse a ruháját. - Arra gondoltam, kijöhetnél velem, ha már nem tudsz aludni - kinyitja a szekrényt, leguggol és kihúzza azt a bizonyos dobozt.

-Rendben - egyezem bele azonnal. Azzal a lendülettel fel is pattanok, leteszem a bögrét az asztalra és a táskámhoz lépek.